Harangszó, 1934
1934-08-26 / 35. szám
280. HARANGSZÓ 1934 augusztus 26. sa. A legutolsó holland népszámlálás alkalmával Hollandia nyolc millió lakosa közül nem kevesebb, mint 1,100.000, vagyis a lakosságnak több mint egy nyolcada azt vallotta, hogy semmiféle vallással vagy egyházzal sincs kapcsolata. Az előadó rámutatott arra, hogy ez jórészt az u. n. felvilágosodottság, a liberális theológia, az egyházak belső hitbeli meghasonlottságának romboló hatására vezethető vissza. A konferenciának — kénytelen-kelletlen — szembe kellett néznie az evangéliumi keresz- tyénségnek a keresztyénségen belül fegyverkező és harcot indító ellenfelével: a római katholicizmussal. Hogy mit jelent az evangéliumi keresztyénség számára a megújhodó katholicizmus legfigyelemreméltóbb mozgalma, az „actio catholica“, erre nézve Gooch, az Evangéliumi Világszövetség (Worlds Evangelical Alliance) főtitkára adott tájékoztatást. Gyakorlati fontosságánál fogva különösképen foglalkoztatta a konferenciát a protestantizmus és katholicizmus közötti harcnak legkínosabb mozzanata, a vegyes házasságok kérdése, közelebbről Rómának az az álláspontja, hogy törvényes házasságnak csak a római katholikus lelkész előtt kötött és valamennyi gyermeket a római katholikus vallásban neveltető házasságot ismeri el. Bagnall előadása kifejtette, hogy ez az álláspont lázadás és lazítás az állam házassági törvénye ellen. D. Raffay Sándor püspöknek br. Pod- maniczky Pál által előterjesztett javaslata, amely arra vonatkozott, hogy mikép lehetne a mai, a vegyes házasságra lépők és a vegyes házasságban élők lelkiismeretét gyötrő állapotot legalább türhetővé tenni, erősen gyakorlatias irányba terelte a megbeszéléseket és elhatározásokat. A harctéri jelentés — az ellenfél szemügyre vétele után — a mi saját hadműveleteinkről számol be. Ha az ellenfél fölött tartott szemle a maga sok tekintetben megdöbbentő mozzanataival a helyzet komolyságát tette nyomatékosan tudatossá, a saját táborunkban való széttekintés, anélkül, hogy elbizakodottá tett volna bennünket, általában bizakodó hangulattal tölthette el szívünket. A tevékeny, hadállásait mindenfelé kiépítő, több helyen győzelmesen előretörő evangéliumi keresztyénségnek a képe bontakozott ki előttünk. A hátteret májjá a hely szolgáltatta, ahol konferenciánkat tartottuk. A hemmeni Báró van Lynden- alapítvány látott ugyanis vendégeiül a van Lynden bárók ősrégi kastélyában, amelyet néhány évvél ezelőtt elhalt tulajdonosa a hozzá tartozó birtokkal együtt azzal a rendeltetéssel hagyott a holland Belmissziói Társaságra, hogy csöndes elmélyedést kereső egyesek és Isten országa ügyeivel foglalatoskodó társaságok, konferenciák előtt állandóan tartsa nyitva vendégszerető kapuit. Tehát mintegy a holland belmissziói élet főhadiszállásán voltunk. Hemmen különben is nevezetes hely. Az itteni körülbelül kétszáz lelket számláló kicsiny gyülekezetnek volt a lelkipásztora a holland belmisszió atyja, a nagy Hel- dring Gerhard, aki innen alapította meg a szomszédos Zettenben hatalmas belmissziói intézményeit. Ellátogattunk ide is s örömmel láthattuk, hogy a múlthoz méltó a jelen, mert a keresztyén irgalmasságnak ez a nagyszabású alkotása ma is, a jelenlegi vezető, Lammerts van Buren, irányítása mellett erőteljesen fejlődik és gyarapodik. Amit a szemünk látott, azzal kapcsolódott össze, amit hallottunk. Az evangélizáció, a népmisszió munkájáról tájékoztattak bennünket D. Glondysnak, az erdélyi szászok püspökének, D. Füllkrugnak, a Belmissziói Szövetség köztünk is megfordult volt főtitkárának és van Lynden bárónak az előadásai. Magyar szívünknek nagyon jól esett dr. Lichtenhahn svájci lelkésznek beszámolója a svájciak szeretetmun- kájáról, akik többek között, erdélyi református testvéreinknek is segítségére siettek és lehetővé tették diakonissza- anyaházuk ' fölépítését. Megható volt, hogy a derék svájci lelkész milyen részvéttel, megértéssel rajzolta meg szívbe- markoló képét az erdélyi magyarok nyomorúságáról. A svájciak az erdélyiek javára megindított gyűjtés érdekében egy röpiratot is adtak ki, amely — örömmel állapíthattuk meg mi, magyarok — minden szándékosság nélkül is vádirat Trianon ellen. Maga ez a mozzanata is mutatja, hogy az ilyen konferencia, ha nyitva tartja a szemét, kénytelen szembenézni bizonyos politikai kérdésekkel. Ennek a parancsoló szükségnek engedelmeskedett ez a konferencia is, amikor az állam és a keresztyénség egymáshoz való viszonyát tette vizsgálat tárgyává. A lutheri keresztyénség álláspontját Stadener svéd püspök, a kálviniét Burleigh edinburghi professzor előadása juttatta kifejezésre, a kérdést ma legkényesebb, vagyis német vonatkozásban dr. Wendland heidelbergi egyetemi tanár világította meg. Hogy Luther ebben a kérdésben is milyen megbízható vezető, az mind az előadásokban, mind azok nagyon élénk megbeszélésében nyilvánvalóvá lett. Az erre a tárgyra vonatkozó előadásokat kiegészítette a magyar református egyház kiküldöttjének, D. Csikesz Sándor debreceni egyetemi tanárnak előadása, aki a magyar történelem néhány nagy protestáns államférfiét mutatta be jellegzetesen megrajzolt arcképekben. S Isten iránt való hálával telik meg a szívünk, amikor ezt a harctéri jelentést a mélyből, hol eddig fogta valami s nem tudott előjönni. Az elnémult szájacskák is megszólaltak. Sutyorogtak. Irigykedtek a kis cigányképüre. — Haragusztok rám? •— kérdi komolyan Emma, mintha kis fájdalom csendülne elő szavából. — Akkor elmegyek. Elmenjek? — Nem... nem..., maradjon itt a néni! — kiabálták. — De akkor jók lesztek és engedelmeskedtek 1 — Igen... jók leszünk..., igen..., ne menjen a néni! De furcsán érintette Emmát, hogy néninek hívják. Még sose hívták így s milyen kedvesen hangzott a gyerekszájakból. Ő ezeknek a kicsinyeknek néni. Úgy néznek rá, mint egy nénire. De érdekes, csak úgy dagadt benne az önérzet. ő néni! — Akkor, lányok, oda! — s a park fái alá mutatott. —• Mindjárt jövök. Előbb a fiúkkal végzek. A lánykák csendesen kiváltak a fiúk közül, de látszott, hogy nevet egész bensejük az örömtől s mint egy tarka madárcsapat röpültek a fák alá. — Mit játsszunk, fiúk? — Tud labdázni a néni? — kérdi egy kis szöszke, kinek keze, lába mozgott, mint aki nem bírja már sokáig lekötni a benne feszülő játékösztönt. — Tudok, fiúk! S ezt Emma oly huncut gyerekes kedvességgel mondta, hogy a gyerekek azt hitték, a néniből fiú lett s teljes tüdőből ordították: — Labdázzunk! A néni is játszik. — S mit csináljak a lányokkal? — Azok horgoljanak. A néni labdázik velünk. — Addig játsszatok, fiúk, mindjárt jövök — mondja nekik komolyan Emma s ment a lányokhoz. Ép akkor fordult be Dömötör a kapun. Megáll. Nem akart hinni szemének. Emma forgolódik a gyerekek között. Beoson a gyárba s annak egy ablakából figyeli. Szerfelett érdekli. Emma mitsem látott ebből. Körbe állítja a leánykákat. Dömötör szájtátva hallgat. Ezek énekelnek! Ne csüggedj el kicsiny sereg! Emma vezeti. Akár a pacsirta a csiripelő verebek között. Most imádkoznak. Nem hallja ugyan, de látja: kezüket tették össze. Most Emma beszél. Csak nem bibliát magyaráz? Dömötör alig bír magával az ablak mögött. Szeretné Emmát hallani. Ni, kis könyvet tart kezében! Ujtestámentum! Ebből olvasott a leánykáknak! Dömötörnek szorítja valami szívét, szeretne sírni, nevetni, szeretne valami nagyon boldog érzésnek kifejezést adni, de minden...minden... kevés ahhoz, hogy kifejezésre juttassa azt, amit e pillanatban érez. Már rohanna kifelé, maga sem tudja, miért, talán Emma lába elé vetné magát... vagy... mi... mit tudja most ö!? De most jön Emma a fiúk felé. Fut, odaáll közéjük, megtalálta helyét s játszik. Emma proletár fiúkkal labdázik. Dömötör eiámul, még a lélekzete is elállt. Nézi... nézi..., még pislogni sem mer, ne veszítsen el egy pillanatot sem a jelenetből, mikor a nyúlánk őzike ugrál a vele pajtáskodó ugrifüles nyuszik között. S a játék emelkedik. Komoly munkává lesz a fiúknál. Mindegyik a legjobban akar tudni, hogy a néni megszeresse. De diktálja az iramot Emma odaadó belemerülése is. Gyerekké lett. Megfeledkezik róla, hogy ő ennek a hatalmas gyártelepnek úrnője, hogy ő ezeknek a porosképü gyerekeknek kenyeret ad s ezek tulajdonképpen az ő rabszolgái, mert életük szinte tőlük függ. Erről megfeledkezett. Olyan, mint ők. Gyerek. Örül, ha talál a labdával s felkacag a nebulókkal, ha kap. Micsoda öröm! Se nem lát, se nem hall... játszik... Még sose játszott így1... Mintha egyszerre ki akarná magából játszani mindazt, ami gyermekkorából kikivánkozott belőle a gondtalan gyerekjátékon keresztül, de amit viszataszitott bensejébe a gőg... a nagyképűsködés..., a hóbort..., a természetet meghazudtoló őrület, mit műveltségnek, előkelőségnek, társadalmi osztálynak neveznek. Játszott, mint az angyal, mely száműzve volt a mennyekből s most egyszerre ott találja magát angyaltársai között. (Folytatjuk)
