Harangszó, 1934
1934-07-22 / 30. szám
1934 július 22. HARANGSZÓ 239. keztetve azokra a kendőkre, amelyek az Úr testét takarták a sírban és melyekből dicsőségesen feltámadott. Amint ezekből a kendőkből Ö kikelt és megdicsöülten az Atya jobbjára iilt, úgy vesszük mi ,a kendőkkel leterített oltárról Krisztus urunk valóságos testét és vérét“. Füsse. „0 Uram, ki elfogadtad az asszony nárdusát (olaj), tekintsd a mi szorgalmunkat, mellyel templomaidat és oltáraidat díszítjük, egy nárdussal megtöltött edénynek, mellyel megkenjük a te lábadat“. Az anyaházból, ahol házi gyógyszertár is van, a könyvXx. aggok olthono. Mííértő szemmel nézik ott az oltárterítőket és így érthető ezen intézet falának felirata: „O Herr, der Du die Narde des Weibes annahmst, lass allen Fleiss, womit wir deine Kirchen und Altäre schmücken, auch sein ein Glass Narde auf deine kereskedésbe mentünk, mdy van olyan nagy, mint akármelyik kisvárosi könyvkereskedésünk. Vettünk néhány könyvet és füzetet. Azután megnéztük a Rettungshaust, a menhelyet, melyTanulj meg imádkozni! Irta: dr. Schtitt Gyula. 25 XVII. FEJEZET. Szombaton délután megjöttek a munkások gyerekei. Megelevenedett az udvar és a park ugrándozó apróságoktól, akár a madárfészek, mikor fóliásodnak a kicsinyek. Zsivaj, lárma játszadozott a levegőben s mégis oily jó volt hallani. A leánykák a park fái alatt egymásba fogódzkodva körben jártak dallamos ének ritmusára, az udvaron pedig a fiúk édes, kedves összevisszaságban száguldottak fel-alá, nnint a nekiszabadult csikók, nyerítve, kiabálva, aszerint, mint hol llovast, hol paripát képviseltek. Dömötör úgy forgolódott köztük, mint egy nagy gyerek. Majdnem hogy a hátára ugráltak, hogy megnyergeljék, oly bizalmas viszonyba jutottak csakhamar a nebulók a gyár vezetőjével. Érzi a gyermekszív, ki szeret s kivel játszhatik. Most jött meg Reinerné. Egy pillanatra felszajlad a hölgyekhez, üdvözli őket s máris ott van a fák alatt a leányoknál. Eleinte idegenkednek tőle, összebújnak, mint az ijedt báránykák, hisz soha nem látták még. Reinerné azonban csak néhány hangot hallatott s köréje sereglettek a kicsinyek. Mindegyik a legközelebb akart lenni hozzá. Egy határba tülekedtek köréje, csipogtak, mint a vidám madárkák, mikor eledelt várnak az öregektől. A kis leánykák is eledelt vártak a nénitől. Lelki eledelt. Meséljen •néni kérem, hangzott minden oldalról, azt sem tudta, hová nyúljon, ráncigál- ták ruháját elől-hátul. Istenem, de boldog volt az özvegy. Ennyi vidám arcú gyermek között. Az ember maga is megfiatalodik. Különösen most, mikor oly nagy a reménye, hogy Tibor még megkerül. Csak úgy áradt ajkáról a mese. A leányhad lecsendesedett. Figyeltek mind, még piros kis szájukat is nyitva felejtették. Jaj. de édesek voltak. Az udvaron Dömötör foglakozott a fiúkkal. Mit játszunk? Kérdi tőlük. Volt ordítás és lárma. Játszunk katonásdit, labdázzunk! Kiáltották. S folyt a játék. Közben-közben Dömötör is kapott a hátára egy labdát. Volt erre nevetés. Trillázott a kacagás a levegőben, mint a pacsirta dala a zöld mező felett. Koronczainé és Emma az ablakból nézték. ' — Szeretném tudni, — kérdi Koronczainé, — mi értelme van ennek a gyerekeskedésnek? — Bizonyára ettől is szebb lesz a porcelán, — mondja meggyőződéssel Emma, — különben nem csinálná Dömötör. Milyen örömmel s odaadással dolgozhatnak ott bent az apák, mikor látják, mily vidáman vannak a gyermekeik ide kint. Tudja Dömötör, mit csinál. A leányok most énekelnek. „Ifjúságom teremtöje“, de szép ez az ének. Soha nem hallottam, — mondja Emma. — Nézd most imádkozik velük Málvin néni. S ezek a csöppök, hogy figyelnek, a kis szájuk is mozog. Micsoda áhítattal hallgatják. Emmára is ráragadt valami ebből az áhítatból. Észre sem vette, ö is összetette kezét s mozogtak az ajkai. Majd elnyelte a szemével ezt az imádkozó kis gyülekezetét. A fiúk is énekeltek, csak úgy harsogott az udvar. Istenem, de boldogok lehetnek! Emma úgy érezte magát, mint még soha. Gyermeknek érezte maigát ő is. Mindez, amit látott ott lent, hiányzott az ő életéből. A gondtalan játék, a dal, az ének, az ima. Az életnek eme virágai, melyek beleillatoznak a távolból még a leggondterhesebb napokba is s lemosolyognak a sírok mélyére. Oly kopárnak tűnt fel előtte egyszerre egész élete dacára annak, hogy bőségben, gazdagságban töltötte annak napjait. Amit ezek a gyermekek érezhetnek, azt ő nem érezte soha. Ő soha nem volt gyermek, s ez a hiány, mint fekete iir tátong lelkében,. Könny jelenik meg szemében. Nézi... nézi azt a munkát ott lent, mint ha magába akarná nyelni, hogy neki is legyen valamilyen kedves emlék a szép gyermekkorból. — Te sírsz, Emma? —■ kérdi anyja. — Sírok, mert nem adtad nekem soha, ami gyermeknek való s ami nélkül
