Harangszó, 1934

1934-06-24 / 26. szám

208.

HARANGSZÓ

1934 június 24.

S egy Isten parancsol: a Jóság;

Hol a legszebb szó: adni, adni, adni — És egy a törvény: testvérül fogadni. Testvér, testvérem, hol legyen e hon, Melyről rab éjen álmodom?

Testvér, testvérem, nagymessze, ahol A szent fák ága most vérbe hajol, Kárpátok ölén, szent folyók felett Veri már fényét ez a kikelet.

(1916) (Versek. Gyűjt. 159., 160.1.)

S ha már Gyóni Géza megérttette veled azt, hogy télre tavasz következik, hogy a nemzeti gyászban egybeforrt magyarság fája újra lombosodik új sarjaiban, az ifjúságban, leventéiben, akkor újra kezdesz bízni a nemzet életerejében.

S ha újra önvédelmünk igazságos fegyvereihez kellene nyúlnunk nekünk, bár békés eszközökkel akarjuk kivívni jogos igazunkat, de ellenségeink még él- niakarásunk szabadabb lélekzetvételét is fegyvérzajnak hallják, akkor. . . akkor se féljünk, a hősi halottak segíteni fognak ; prófétánk ígéri:.'

,,Mi hazaérünk, könyvem és beszélünk S a mi szavunk már végtelenbe harsog, Megnyílnak rája jeltelen sírok S halott honvédek újrázzák a marsot.“

Arra gondolsz, világ árvája, testvériden magyar, hogy ellenségeink az oláhok, szerbek már volt fegyvertársainkat, a törököket, bolgárokat is magukhoz szeretnék édesgetni ellenünk; azokat a népeket, amelyekkel mi egy közös, ázsiai, turáni őstől származtunk? Erre is gondolsz s velem együtt elönt a jogos, bús harag. De aztán azt olvasod az újságban. hogy a mi zarándokaink Rákóczi rodostói háza tövében ölelkeztek a török testvérrel és kormányunk tagjai jártak a török és bolgár fővárosban testvéri kézfogásra. Ezt olvasod s arra jössz rá, hogv újraéled Gyóni Géza álma, megint időszerű a „Turáni ének“:

citrom, mert nem akart botrányt. Maga fél ettől az embertől.

—• Zsákhordók nem ijeszthetnek rám.-—. Miért nem az előbb mondta ezt, mikor itt volt még Dömötör? Maga gyáva.

Emmának még a szája is tátva maradt Helénnek e szavaira. Ezeket nem a menyasszony mondta. Vagy az anyja- hazúdott vagy az öreg Komlósi tévedett. De Helén nem alakoskodott s őszinte volt. Oly jól esett erről meggyőződni. Somló eltűnt. Az ebédlőbe ment. Csengetnek. Emma önkéntelenül összerezzen. Ki jön ilyenkor? Bálint jött. A bank ügyésze. Mit akar ez? Emmának megremeg az ajka.

Az ügyvéd Dömötört keresi. Beküldik az irodába. Emma setéten nézi az ajtót, melyen eltűnt Bálint. Nézi elgondolkodva s rémülten látja, mint izmosodik lassan valósággá a gyanú benne, mely annyira felkavarta a nyugalmát. Helén nem érti Emma vergődését s nem is tudja megnyugtatni. Bálint végzett s már jön is Dömötörrel.

— Mit tárgyalt Dömötör úrral? — kérdi idegesen.

— Magánügy.

— Dömötör úr magánügye.

Ezzel meghajolt s eltávozott. Dömötör kikísérte.

Emma egy pillanatig maga elé néz, majd elsikoltja magát s a fotöjbe e=ik. Dömötör az ő magánügyeikben tárgyal

Felel új szél rá kék Duna völgyéből: Turáni oltár most épül, most épül. Vérük viharja kiket űzött, tépett,

Vész lángja mellett egymásra leltek, Egymásra leltek a túrán testvérek.

Túrán apánk, már ős szíved ne fájjon, Kék Duna völgyén, boszporusi tájon Kötése kész már erős fiaidnak:

Turáni égen örökkön égjen, örökkön égjen a turáni csillag.

(1916.) (Versek. Gyűjt. 157., 158.1.)

Lemondóan intesz, szegény, hitet- vesztett, szomorú testvérem, hogy mindez csak a költő szép, ábrándos álma, hisz a csehek már színmagyar városokat is, —■ mint Kassa, a magyar vezérlő fejedelem nyugvóhelye, ■—- kiforgatnak magyar mivoltából, megfosztanak magyar nyelvétől. Ne mondj le, óh csak azt ne; a lemondás a halál! Inkább fogódz az Istenbe, aki csak porba sújtott minket, hogy fölemeljen! Ne mondj le, ne mondj le: „Erős vár a mi Istenünk!“ Ne mondj le. hanem jer megint azzal a Gyóni Gézával, aki a hadak útján járt a Rákóczi fejedelem lengyelországi nyomain. Jer oda vele a krasznojarszki fogolytábor istentiszteletére, kapaszkodj vele együtt az erős, igazságos Istenbe és mondd vele együtt a „könyörgés“-t. Mondjuk sokszor, mondjuk addig, míg a trianoni falak is lehullanak, mint a krasznojarszki fogolykerítés széthullott:

Uram. szájunkat veri már a fertő —

S halljuk a hívást: hív a magyar erdő. Halljuk a hívást bús éjtszakahosszat —

S nem mehetünk, mert lábunk leolmoztad.

Mi pártoltunk el? vagy Te hagytál cserben?

Ó jelentsd magad, kifürkészhetetlen.

Ó jelentsd magad, mint Noénak hajdan, Olajág-hordó hófehér galambban.

hitelezőik ügyvédjével. Rettenetes felfedezés. Mint iavina szakadt beléje, mi egész este, mint sejtelem bújkál gondolatai között. De csak egy percig tartott az egész. Mikor a kiáltásra előjöttek, már mosolyogni is tudott. Nevetése azonban bágyadtan olvadt le halvány arcáról, mint a fáradt téli napsugár nyomán egv fehér hódarab a háztetőről.

Komlósiék búcsúzkodnak. Emma rosz- szul érzi magát s pihennie kell. Somló örül. Nem kell kezet fognia Dömötörrel. Koronczai kikíséri a vendégeket.

— Hála Isten! — sóhajt fel Emma, mikor egyedül maradt anyjával.

— Mi van veled? Nem ismerek rád.

— Anyám, rút játékot űznek a hátunk mögött.

— Kicsoda?

— Papa s Dömötör. Valami történt, ami szégyent hoz ránk. Dömötör a mi magánügyeinkben tárgyalt Bálinttal.

— Bálinttal? ... Dömötör? ... Ennek a titkolódzásnak egyszer s mindenkorra véget fogok vetni. Már egy nyugodt estéje sem lehet az embernek. Mégis csak borzasztó, hogy ez a jöttment, alig tette be a lábát, már kellemetlenkedik. Botrány.

— Képzeld megkérte a kezemet.

— Ki?

— Dömötör.

— Hallatlan. Remélem, elintézted.?!

— megfenyegetett, hogy koldussá tesz.

Hogy hinni tudjuk, mint a megfeszített; Mi keresztünket azért terhesíted És sújtó karod ó, csak azért büntet,

Hogy új életre támassz fel bennünket! (1916.) (Versek. Gyűjt. 163. I.)

A templom.

Jón Helgason dr., az evangélikus val- lású Izland ezidőszerinti püspöke. — aki 13 év nyári idején lóháton végiglátogatta Izland összes (275) gyülekezetét, — most kiadott úti tapasztalataiban mondja el a következő megható esetet:

„Skagafjördur völgyében van a sziget legkisebb gyülekezete. 30 lélekből áll. A gyülekezet temploma nagyon rossz karban volt, rászorult volna a sürgős újjáépítésre. De a háború utáni évek drága építőanyaga szinte lehetetlenné tette a kisszámú gyülekezetnek e nagy föladatot. A legközelebbi gyülekezet nem volt megközelíthetetlenül messze, azért arra gondoltam, hogy ezt az omladozó templomot le kellene bontani. Az egy- besereglő gyülekezet előtt „meggyőző érvekkel“ kifejezést is adtam gondolatomnak. Erre előlépett egy öreg gazda, hogy ő is hozzászóljon a dologhoz. Ebben a völgyben született, itt élte le egész életét. — mondotta az öreg, — gyermekkorától úgy nézett erre a templomra, és úgy szerette azt, mint Isten házát, ha kicsi és igénytelen volt is az. Ha elvesztik, a völgy elveszti legdrágább ékességét. Annak igazolására, hogy nemcsak ő érez így, engedélyt kért arra. hogy ideadhasson egy takarékkönyvet. Ez elmondja. mi a gyülekezet terve. A takarékkön vvön valamivel több, mint 1100 koronát láttam beírva. Ritkán figyeltem annvi megindulással szónokot, mint ezt az öreg gazdát. Ennyi ragaszkodás látKoronczainé megtántorodott. Elsa'padt.

— Gyalázat... na... elintézem én... csak jöjjön.

Ebben a pillanatban léptek be Dömötör s Koronczai. Koronczai forrónak érezte a levegőt s Dömötör háta mögé húzódott. Behúzott nvakkal a padlót nézte s nagyokat pislog. Dömötör szemben állt Koronczainéval. Ugv állt ott Koronczai- val, mint magános fa a pusztában, melynek tövében egv állatka húzódik meg, érezvén, hogy közéig a vihar. Állt keményen, dacosan. Arca merev, mint a szikla, melvről a villám is lesiklik. Alig észrevehető mosoly enyhítette némileg az arc merevségét s ez a mosoly ingerelt, különösen Koronczainét. Nagy lélekzetet vesz, hátradobja fejét, színtelenné vált ajka megrándult, mintha megtorpant volna a vihar súlyától, mely szavakba akar nehezedni.

— Dömötör úr, ön méltatlanná tette magát, hogy házunknál maradjon, —- mondja. — Remélem nem vár bővebb magyarázatot?

Fejét még hátrább szegte, melle tágult, mint a szaporán tiport fújtató. Lihegett. Koronczai ugyanily mértékben összébbtöpörödött, már nem is pislogott, csak fülelt és várt.

—• Menjen, de azonnal hagyja el házunkat! — Veti oda Emma, mint a kutyának szánt ostorcsapást.

— Nem megvek. — Feleli Dömötör.

(Folytatjuk)