Harangszó, 1933
1933-02-12 / 7. szám
52 HARANGSZÓ 1933 február 12. Érdekességként feljegyeztem magamnak, hogy úgy Bajorországban, mint Szászországban egyes emberek annyira bent úsznak a napi politikában, hogy egyik-másik a ház előtti gyümölcsfára is kitűzte a Hackenkreuz-ot, a hitlerista zászlót. Mikor Altenburgba értünk, természetesen Lutherre kellett gondolnom, akit 1519-ben itt hallgatott ki Miltitz Károly pápai kamarás. Luther megígérte a sze- lidlelkü Miltitznek, hogy hallgatni fog, ha ellenfelei is hallgatnak. Ámde azok nem hallgattak, dr. Eck belevonta Luthert is a Karlstadttal, a pápa hatalmáról szóló vitába, amelyet Lipcsében folytattak le. Amikor először jártam Lipcsében, felkerestem e hires vitatkozásnak színhelyét. Ez alkalommal nem volt erre időm. Megérkezésem után mindjárt elmentem szállásomra, melyet a misszió intézetben jelöltek, ki számomra. Nem minden meghatottság nélkül léptem be a Karolinenstrasse 19., illetőleg 17. számú ház kapuján. Sok levelemet, kártyámat vitték a háború előtti időben, amikor élénk összeköttetésben álltam ez intézettel, e kapun már be és igen sok lapot, különösen a „Kleine Missionsglockét“, melyet tanítványaim közt nagyban terjesztettem, hoztak ki azon a kapun számomra. Az intézet most egy egész sor külföldi lelkészt látott itt vendégül. Svédországból, a Balti-tartományokból, Lengyelországból, Cseh-, illetőleg Morvaországból s Magyarországból valók voltak ezek. Néhány szót szólhattam az intézet igazgatójával s feleségével, résztvehet- tem a missziói növendékek egy reggeli ^hi^táü s ygy alkalommal asztali .vendégük is voltam. Ott megtudtam, hogy amióta a nehéz gazdasági válság ez intézetet is fojtogatja, a nagyon egyszerű kosztot is leegyszerűsítették; sohasem esznek levest. A lipcsei Tamás-templom. amelynek halhatatlan kántora Bach Sebestyén volt s ahol ma a világhírű Thomanenchor énekel. Mindjárt, hogy a hosszú vonatozás után kissé rendbe szedtem magam, az intézet két kedves növendéke elkísért a Thomaskirchébe, ahol este 6 órakor a Thomanenchor Bach egyik motettáját „Jesu meine Freude“ adta elő. Többször voltam már Lipcsében, de ezt a világhírű gyermekkart csak most hallottam, most azonban ismételten épülhettem a szent muzsika hallatára. Még a leglaikusabb hallgató sem vonhatja ki magát annak hatása alól, még az is kénytelen e Thomanenchorról elmondani „meghaladtad a hirt, melyet hallottam vala felőled“. (Kir. I. 10, 7.) Évekkel ezelőtt — úgy olvastam — egy amerikai kongresszusnál 60.000 gyermekből álló énekkar énekelt. A kongresz- szusnak szervezője azt mondotta, hogy akkora és olyan énekkart akar beállítani, amelynél nagyobb és tökéletesebb csak egy van: az angyalok énekkara az égben. Azt hiszem a Thomanenchor tökéletességéről is lehetne ilyesmit mondani. Szent áhítattal eltelve hagytuk el a templomot, hogy résztvegyünk a lipcsei nőegyletnek az evangélikus egyletek helyiségében rendezett barátságos összejövetelén. Bár ott már sok régi kedves ismerőssel találkoztam, nem maradtam soká. Siettem püspökünk, D. Kapi Béla elé a vasútra. D. Kapi Béla püspök Egyetemes Egyházunkat képviselte a Gusztáv Adolf-Egylet jubiláris ünnepségén. (Folytatjuk.) Aki elvégezte esti imádságát, hasonlatos a kapitányhoz, aki a hajón felállította az őröket: nyugodtan aludhat. alatt benépesíti a csendes házat. Ajtók nyitódnak és csapódnak. Lábak dobognak, szaladás zaja hallatszik. Beszélgetés morajlik, kiáltás elnyomja a csendesebb hangokat. Egyforma ruháju diákokkal telik meg az udvar, kik párosával sétálgatnak, csoportokban álldogálnak, vagy kacagó jókedvvel hancuroznak, már amennyire az iskola és köntösük komolysága azt engedi. A grimmai hercegi iskola diákjai szellőztetik magukat napi munkájuk elvégzése után. A hosszú épület árnyékában álldogálnak a hai- nicheni fiúk, köztük Gerhardt Pál, vagy az iskola szabályai szeririt: Paulus Gerhardtus. Köztük van Christian is, azután Brück kántor, meg Weise polgármester Dániel fia. Szóval együtt vannak a hainicheni jóbarátok. Egy éve vannak itt, azaz Christian két éve, de nehezen törnek be. A tanulás mégcsak menne valahogy, de a fegyelmet és intézeti rendet nehezen bírják. — Elég volt már! Torkig vagyok vele! — kiáltja Christian s öklével beleüt a levegőbe. — Csak te ne beszélj, — kiált közbe a Brück fiú, — hiszen ahol csak lehet, könnyitesz magadon! Christian ujjain mutogatja égbekiáltó szenvedéseit: — Reggel 5-kor felkelés, szobatakarítás, cipő- és ruharendbehozás. 6—10-ig tanulás, persze könnyítés kedvéért latinul; közben egy kis etetés, kevés ugyan, de legalább rossz; délután biflálás; reggel, este temp- lombamenés; énekórán kornyikálás; latinul, görögül imádkozás ... — Magadnak tanulsz, Christian, — szól szelíden Pál. — Azután ez a börtön-élet. Egy szárazmalmi ló bérei sas hozzánk képest. Két esztendeig haza sem mehet az ember. Vakációnk nyolc nap, ha nagyon sok, hát 14 nap. Mire örülni kezdesz a reggeli nyújtózkodásnak és gondtalan kirándulásoknak, jöhetsz is visz- sza. A városba nem mehetünk. Városiakkal nem beszélhetünk. Mi is lenne belőlünk, grimmai diákokból, ha végigsétálnánk a város piacán s Halecius Kristóf prae- ceptor ragyás képe helyett egy szép kislány szemébe nézhetnénk! — Christian, legyen eszed! — szól közbe fejcsóválva Pál. — Hát éppen azért mondom, mert van eszem! Undor ráz, hogy mindig a ti arcotokat kell látnom, hogy mindig csak veletek beszélhetek, hogy börtönbe zárnak s ellopják tőlem a levegőt, a hegyeket és embereket! Tudjátok meg, fiúk, hogy én barangolni akarok az erdőben, megakarok fürdeni a Moldvában, emberek közt akarok élni. Megelégeltem a fütetlen szobát! Én meleg kandalló mellett akarok ülni és este mécsestől világított szobában akarok lefeküdni! Végén már rikácsolva kiabál s szavait Pál arcába vágja, mintha minden szava egyenesen neki szólna. — Megbolondultál, Christian! — mondja Pál s vállára teszi kezét. — Ellenkezőleg! Most jött meg az eszem! Tudd meg, Pál, hogy én megszököm! Igenis megszököm! Én: Christianus Gerhardtus megszököm és nem ülöm le karcer büntetésemet, mellyel Schleupner Melchior uram kegyeskedett kitüntetni. (Folytatjuk).
