Harangszó, 1933

1933-02-12 / 7. szám

50

HARANGSZÓ

1933 február 12.

Egyetlen mód van a magunk védelmére: az evangéliomból a jövőbe vezető célokat, lelkierőt és lelki szabadságot kell hoznunk az emberiség számára.

A németországi Gusztáv Adolf-Egylet centennárium a.

Képek a Gusztáv Adolf-Egylet munkamezejéről.

Irta: Ziermann Lajos. 2

' Voltam a szép gótstilü, kétágú dómban is, amely magasan kiemelkedik a város összképéből. Üvegfestmények, szobrok díszítik a három hajóból álló templomot. Az egyik oldalhajóban két keresztelőkő mögött egy kút van. Bizonyára abból merítik a kereszteléskor szükséges vizet. Az egyik nyomtatott felirat megtiltja a dómnak istentisztelet alatt való megtekintését, illetőleg az abban való járkálást. Egy másik felirat kioktatja a látogatókat, hogyan viselkedjenek Isten házában, hogy ne zavarják meg az áhítatot. Egy harmadik felirat az egyházi főhatóságnak több rendeletét közli, amelyek a böjtölésre, húsvéti áhítatosságra, illendő ruházkodásra, egyházi esketésre, vallás-erkölcsi gyermeknevelésre s végül az egyházi temetésre vonatkoznak. E templomban hangos misét tartottak. A kármelitáké- ban, amelybe szintén benéztem, csendes mise folyt, ami nem volt akadálya annak,

hogy ugyanakkor a gyóntatószékekben fiilbegyónások legyenek. Úgy a dómban, mint itt is, egyesek egy kis égő gyertya- koszorút erősítettek meg maguk előtt a pádon és úgy imádkoztak. Gyermekkoromban mi ilyen gyertyákkal jártunk az adventi rorátékra, hajnali istentiszteletekre. Mi a gyertyát arra használtuk, hogy világánál lássunk. Itt -— úgy látszik — áldozatként gyújtották meg.

Távol áll tőlem, hogy más vallásuak vallási cselekményeit megszóljam. Nem. Én Rückerttel azt tartom: „Verachte keinen Brauch und keine Flehgebärde, Womit ein armes Herz emporringt von der Erde“.

De azt elmondhatom, hogy most is, mint már többször, amikor kijöttem a róm. kath. templomból, magamban hálát adtam Istennek, hogy nem születtem róm. katholikusnäk. Mindazáltal azokat a feliratokat, nevezetesen, hogy hogyan kell viselkedni a templomban, nekünk is meg kellene szívlelni.

Természetesen látni akartam az evangélikus templomokat is. Sajnos, csak kívülről nézhettem meg azokat. Zárva voltak, aminthogy a legtöbb templomunk — az istentiszteleti időt leszámítva, a mi soproni templomunkat sem kivéve — zárva van. Ez nem helyes. Ezen — ha nehézségekbe ütközik is — változtatnunk kell. Hisz a templom elsősorban imádkozásnak háza. S hol imádkozzon — különösen a városi gyülekezetekben — az, akinek otthon nincs „titkos kamrája“, akinek talán otthona sincs? Azért csak nyissuk fel templomainkat. Ne sajnáljuk a nyitott templom őrizetével járó költséget. Megtérül az a csendes

lálogatók offertóriumából s mindenek- felett Istennek áldásából, aki azt akarja, hogy a mi templomaink az áhitatnak s az életnek állandó s ahhoz mindig hozzáférhető forrásai legyenek. Diszitsük egyszerű templomainkat néhány szent- irási igével, oltárainkat virággal, hogy legyen azon a szemnek is mit látnia. Hiszen az ember nemcsak azon épül, amit hall, hanem azon is, amit lát. Tegyünk az imádkozás céljaira kijelöjt padokba, ill. padsorokba ima-, énekes- és áhitatos könyveket s mindenekfelett a szükségnek megfelelő számú bibliát, különösen újtestamentotnot. A templomajtónál pedig találja meg mindenki egyházi lapjainkat, hogy azokból magával vihesse azt, amit olvasni kíván. Aki teheti, szívesen bele fogja tenni annak árát egy erre a célra rendelt perselybe, vagy pedig megfizeti az ajtót s egyúttal templomot őrző szerény fizetésű szegény hívőknek. Az élő gyülekezeteknek, amelyek után áhítozunk, egyik feltétele az élő, nyitva tartott és nem bezárt templomok.

Miután még a szép városházát, amelynek termeiben majdnem két évszázadon át a német birodalmi gyűlés tanácskozott, legalább kívülről megnéztem, siettem a vasútra, hogy folytassam utamat Lipcse felé.

Mindjárt, hogy kiértünk Regensburg- ból, elmentünk Donaustaufnál a Walhalla s odébb a Befreiungshalle alatt. Az elsőt a német dicsőség, a másikat a német szabadsághősök tiszteletére emelték. Persze csak messziről gyönyörködhettem e hatalmas épületekben.

Vonatunk meglehetősen szegény táIslen hárfása.

Történeti elbeszélés.

Irta : Kapl Béla. 7

V. '

Gerhardtéknál minden megy a maga rendjén. Házban, üzletben, birtokon nemcsak a régi pontosságot tartja fenn az özvegy, hanem célszerű újításokat is vezet be. Átvizsgálja az üzleti könyveket, kifizeti az adósságokat, behajtja a követeléseket. Könnyű, bőséges esztendők után szűkös, nehéz idők következnek. Közeli országokban háború dúl s morajlása mind közelebb jön. Dorothea asszony vihar közeledtét érzi. Megszorítja kiadásaikat s szerénységre fogja gyerekeit. Chris- tiánra külön is van gondja. Mindent meg kell tanulnia és mindenről kell tudnia, mert majd ő veszi át a régi családi örökséget.

Juttat időt két kis lányának is. Anna 9 éves. Ágnes 6 éves. Lelkűk fehér könyvébe sok mondatot beír anyai kezével. Nem törli-e ki azokat a kegyetlen élet?

Egyik őszi este maga elé ülteti két fiát. Elkérdezgeti tőlük iskolai pensumaikat, testvéri szeretetre inti őket, mert az apátián árváknak nagyon kell szeretniük egymást. A jó bátya édesapát pótol.

— Apátok azt kívánta, hogy mindketten Grim- mába menjetek a hercegi iskolába. Apátok így akarta, tehát ennek így kell lennie!

— Te azután Christian majd átveszed a házat, üzletet, földeket. Szorgalmas munkával, becsülettel és takarékos élettel mindent meg kell becsülnöd. Ne felejtsd, hogy házban, földben, rögben, kőben, szerszámban és dongafában benne van apád, nagyapád verejté- kes élete.

— Rólad pedig, Pál, azt mondta édesapád, hogy a hercegi iskola elvégzése után menj a wittenbergi egyetemre s azután légy Isten igéjének hirdetője. Jó papnak kell lenned! Mert vannak olyan papok is, kik sörfőzéssel foglalkoznak, kereskednek, isznak, mulatoznak, de népükkel és annak leikével nem törődnek. Te nem lehetsz ilyen pap! Neked egész életeddel Istent kell szolgálnod. Hivő, tiszta életű, erős meggyőződésű papnak kell lenned!

— Drága jó atyám, tehát a ti nagyapátok, Starke Gáspár, Eilenburgban volt lelkész. Egyszer csak azt követelték tőle, hogy tagadja meg lutheri egyházunk hitvallási iratát. Azt felelte, hogy ő csak addig igazi pap, míg esküjét megtartja. Kérlelték, fenyegették, nem engedett. Megfosztották lelkészi állásától. El kellett hagynia a parochiát, a szép kertet, az árnyas udvart. Templomban búcsúzni akart híveitől. Becsukták előtte. Szegény jó szüleim összecsomagolták mindenüket, szekerekre rakatták bútoraikat és elindultak. Drága jó apám kilépett a kapun és ment gyalogosan. A nép meg utána. Végig az utcán, végig a városon. A nép meg utána. Mögöttük elmaradtak házak és udvarok. A régi iskola kicsinnyé törpült a dombháton s a templomtorony már csak messziről intett búcsút. Elmaradt mögöttük a város, egy kihalt, embernélküli város. Embernélküli, mert mindenki elment nagyapátokkal. Kiérkeztek a mezőre. Az is Isten temploma, csak nincsen kőből épült fala és tornya. De ajtaja sincs, amit becsukhattak volna előtte. A nép elkezdett énekelni és nagyapátok prédikált. Mindenki sirt és nagyapátok is sirt. Azután elbú-