Harangszó, 1933
1933-02-05 / 6. szám
44 HARANGSZÓ 1933 február 5. Az meg valamivel később, Gosauban történt, hogy II. József türelmi rendeletét kihirdetve, felszólították a lakosságot, hogy akik evangélikusok, lutheránusok, jelentkezzenek. Senki sem mert jelentkezni. Attól féltek, hogv úgy járnak, mint egy félszázaddal azelőtt az evangélikus salzburgiak, akiket szintén szép szóval jelentkezésre szólítottak fel s mikor jelentkeztek, 30.000 evangélikus lett télvíz idején földönfutóvá. Ettől a sorstól féltek most a gosauiak s azért nem mertek jó ideig jelentkezni. Egyszerre azonban előállt egv öreg anyóka, Brigitta (Wallner Borbálya) s így szólt: „írjátok fel az én nevemet. Rólam úgyis mindenki tudja, hogy lutheránus vagyok. Háromszor már bezártak hitemért. Ha nem igaz az. amit itt a császár nevében mondanak, hát Isten neki, zárjanak el negyedszer is“. Brigitta anyóka ezen szavának meg volt a hatása. A titkos lutheránusok előállottak mind s megval- lották hitüket. Hogy ebben a hitben, ebben az evangéliumi hitben milyen csodálatos erő lakozik, arról a Linz melletti Gallneu- kirchen tesz tanúságot. Itt működött 1799—1810-ig a sok viszontagságon, szenvedésen, üldöztetésen átment rom. kath. vallású pap, Boós Márton, aki róm. kath. volta dacára a hitből való üdvözülésnek volt bátor szószólója. Innen is, ép úgy, mint hazájából, Németországból, elűzték. De az ö vetése megérett. A gall- neukircheni róm. kath. híveknek nagy része megtette azt a iépést is, amit Boós nem tett meg, áttért az evangélikus vallásra. Most ott Gallneukirchenben nemcsak egv tekintélyes evangélikus gyülekezet, hanem virágzó belmissziói intézmény is van, melyet a Gusztáv Adolf- Egyíet támogat. Ott Gallneukirchenben találtak a háború folyamán otthont a staniszlaui árvaháznak növendékei. Ezt az árvaházat D. Zöckler, „a keletnek Bodelschwingh- je“ alapította. A jelszava: „Országunkban egy evangélikus gyermeknek sem szabad hitét elvesztenie“. Nagy szó ez! De Zöckler beváltotta szavát, a tetteknek embere lett. Feledhetetlen lesz előttem Zöckler egyik jellemző kijelentése, melyet 20 évvel ezelőtt hallottam tőle. „Schwierigkeiten sind Herrlichkeiten“ (A nehézségek gyönyörűségek). A szívek meglágyításában s az adakozásra való buzdításban Zöckler valóságos mester s őt a Gusztáv Adolf-Egyleti főüléseken hallgatni, igazán élvezet. De hát már közeledünk Passauhoz. Mindenki az ablakhoz siet, hogy lássa ezt a Duna, Inn és Ilz összefolyásánál fekvő kies, szép várost. Én ez alkalommal néhány órára ki is szálltam s bebarangoltam e városnak feltűnő szűk utcáit s megcsodáltam régi szép épületeit s a három folyónak összeölelkezését. Voltam a dómban s láttam abban a világnak legnagyobb orgonáját. Sajnos, hallani nem hallottam. Ügy mondták, hogy minden nap délben játszanak ez orgonán az idegenek számára. A gyönyörű összetett orgonát a híres passaui orgonaépítö, Eg- gedacher János Ignác építette. Maga a főorgona 5 manuálos. Az egésznek több száz regisztere, 16.000 sípja van, a kábelvezeték hosszúsága pedig több, mint 500 kilométer. Megnéztem természetesen a nagyon egyszerű kis evangélikus templomot is s meglátogattam kollegámat, kinél szives fogadtatásra találtam. Megtudtam itt azt is, hogy a katholikus püspök türelmes és jó szívvel van az evangélikusok iránt. A gyülekezet 2000 lélekből áll s mégis ketten gondozzák azt, a lelkész és segédlelkész. Mikor ebben a régi városban igy fel- alá jártam, egyszerre csak eszembe jutott, hogy ezen szűk utcákban járt-kelt közel ezer évvel ezelőtt a hires Piligrin püspök, akinek itt hasonló látomásai lehettek, mint Pál apostolnak Troasban. Pál egy macedóniabeli férfiút látott, aki könyörögve kérte: „Jer által Macedóniába s légy segítségül nékünk.“ Piligrin itt ébrenalva a pogány magyarokat látta s hallotta, amint kérve-kérik öt: Jer által Magyarországbaslégy segítségül nékünk! És Piligrin csakhamar elkiildötte szerzeteseit s misszionáriusait Magyarországba s nemsokára már jelentette Rómába: „A magyarok kívánságára általam küldött térítők a mindkét nemen lévő jelesebb magyarok közül ötezeret kereszteltek meg.“ Már esti imára hívtak a város harangjai, mikor Regensburg felé indultam és sötét éjszaka lett, mire odaértem. Talán úgy ezer-kétezer — beszédjük után Ítélve — leginkább munkanélküli ember, a hadgyakorlatokról hazaérkezett Reichswehr bevonulására várt ott az állomás előtt. Közéjük álltam s én is végignéztem a katonák bevonulását. 20 évvel ezelőtt, ugyancsak egy Gusztáv Adolf-Egvleti nagygyűlés alkalmával, Po- senben láttam felvonulni a német hadseregnek egy kis csapatát. Mi volt az akkor és mi az ma! Valóban olyan a különbség köztük, mint száz és egy. Itt is csak azt láttam, hogy mindenütt — amerre csak járunk most — a háttérben megcsonkított országok, összeomlott trónok, lefegyverzett s ennek folytán meglazult fegyelmü és sok esetben hontalan népek s a munkanélkülieknek egy beláthatatlan nagy tömege húzódik meg. Másnap korán keltem, hogy vonatom indulása előtt még lássak valamit e városból is. Ha már Passauban feltűntek a szűk utcák, ott Regensburgban — úgy látszott — még szükebbek. Annyira össze— Nem értein a dolgot! — Pedig ugyancsak érthető az egész. Tartományok urai, birodalmak uralkodói aszerint állnak a katholikus liga, avagy protestáns misszió mellé, amint azt érdekük diktálja. A császárt vakbuzgó, hivő embernek mondják. Én mégis hiszem, hogy nem vallásos meggyőződéséért táplálja országok háborúságának tü- zét, hanem mert ilymódon reméli elérhetni császári háza világhatalmát. — Nincsen-e igazuk a világ urainak? Nekik elsősorban nem népük hite fontos, hanem saját hatalmuk fenntartása és növelése. Persze kívánatos dolog, hogy érdekeik találkozzanak népük akaratával. A ház ura arcán rejtett viharok tombolnak. Csodálkozás és felháborodás, megvetés és ellenmondás. Végül azután mindegyik beletemetkezik abba a gúnyos mosolyredőbe, mely ajkaszélére mélyül. — Két külön világban élünk, titkos tanácsos uram, — mondja lassan, megfontoltan. Én másként gondolkodom a vallási meggyőződés jelentőségéről és másként értelmezem az uralkodói kötelességeket. Azt még valahogyan kénytelen vagyok megérteni, -— bár lelkiismeretem és belátásom minden erejével ellent mondok annak, — hogy valamelyik uralkodó saját hitbeli meggyőződését hatalma fegyvereivel ráerőszakolja népére, de nem tudom megérteni azt, hogy uralkodó elnémítsa saját vallásos meggyőződését s hitvány politikai érdekből jobbfelé menjen, mikor baloldalt volna helye, néma kutyává váljék, mikor beszélnie kellene és torkasza- kadtából kiáltson, mikor szíve hallgatásra kötelezi! . . . — Kemény szavak ezek, — mondja gondolkodó fejcsóválás között a titkos tanácsos. Igazságtalanná is válhatnak, ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy az uralkodó sokféle körülmény egybejátszását tartozik figyelembevenni.-— Gondoljunk csak dicsőségesen uralkodó választófejedelmünkre. Kicsoda vonhatná kétségbe, hogy meggyőződéssel ragaszkodik evangéliomi hitéhez. Lutherünk igazságaiból bizonyára nem alkuszik el semmitse. Fejedelemsége érdeke mégis a császár pártja mellé rendeli s vigyázó óvatosságot diktál eléje. Kutatón néz Mügein felé, azután pillanatnyi szünet után folytatja: — Vájjon nem számíthat-e népe szeretetére ő, ki népéért oly sok jót tesz s kinek védelme alatt jólét és boldogság vesz körül mindenkit? Mügein nyíltan a titkos tanácsos szemébe tekint, azután szavait latolgatva, megfontoltan válaszol: — Hiszem, hogy népünk a választófejedelem érzelmeit sokra értékeli. De biztosra veszem azt is, hogy felőle való végső ítéletét nem az ő érzései, hanem cselekedetei szerint fogja megállapítani. A nép szereti vallását, meggyőződéséért bármily pillanatban kész meghalni. Nem békülhet ki tehát olyan politikával, mely legszentebb ügyét alárendeli hatalmi érdekeknek. — Egyéni meggyőződése ez?
