Harangszó, 1933
1933-12-24 / 52. szám
1933 december 24. HARANGSZÓ 421. hatalmas város telnék ki évenként az életuntakból, akik revolvergolyóval, vagy kötéldarabbal vetnek véget az életüknek. Fáradt világ ez, amelyben megtörött a tartás, ellenálló erő, hit s valami nagy ólmos, kókkadtfejü fáradtság vett erőt rajta. Volt-e nemzedék, amelynek jobban kellett a Krisztus szava, karácsonyi hívása: „Jöjjetek..., kik elfáradtatok..., én megnyugtatlak titeket“. Hát mért fáradt el olyan nagyon ez a nemzedék? Azok a korok és nemzedékek szoktak elfáradni, amelyek valami nagy erőfeszítésen mentek keresztül. S kevés nemzedéknek kellett oly iszonyú erőfeszítéseket véghezvinni, mint a mi háborús korunk nemzedékének. Azt szoktuk mondani, hogy hová lettek a répi csendes, nyugodalmas jó béke-idők? Bizony hová?! Elmúltak, el tán mindörökre. Elmúlt régen az az idő, amikor olyan nyugodt, kimért és rendes volt az élet tempója, amikor még mesemondó csendes estékre gyűltek össze a szomszédok s jött helvébe a háborús korszak lázbeteg, idegőrlő, vérben pázoló világa s ebbe a vérhá- nvástól hörgő tempóba fáradt úgy bele a világ. Azok a korok és nemzedékek szoktak megfáradni, amelyek valami nagy vérveszteségen, összetörettetésen mentek A havas karácsonyfa. Irta: Szende Ernő. A napos altiszt meghozta a postát. Végig ment a futóárokban, be-betért egy-egv fedezékbe s hangosan olvasta a neveket. Az emberek ujjongva ugráltak fel s egy kettőre elkapkodták a lapokat leveleket. Nagy András boldogan szorongatta a levelét. Simogatta, becézgette a drága kincset. Érezte, hogy valami keményebb dolog is van benne. Félrevonult s felbontotta. Először is a kemény kartonlapra esett tekintete. S a szeme egyszeriben tele lett köny- nyel. A fényképről felesége s két apró gyermeke nézett rá. A felesége komolyan, szinte bánatos fájdalommal, míg az apróságok gondtalan mosollyal. Nagy András sorra csókolgatta őket. Majd ismét rájuk nézett, édesen, melegen, mosolygott is, sírt is nagy-nagy boldogságában. Aztán elővette a noteszát, beletette s beledugta a balzsebébe, oda a szíve fölé. Most a levelet kezdte olvasni s mire a végére ért, valami csodás meleg érzés lett úrrá rajta. A felesége hivta haza. keresztül. Régen volt már kor, amelyen akkora eret vágtak, mint a mi korunkon. Alig volt még a történelemben négy esztendő, amely alatt annyi sírt ástak meg, mint a háború négy esztendeje alatt, alig volt még kor, amelyben annyi vagyon hullott volna szét, annyi élet roppant volna össze, mint a mi korunkban. Csoda-e, ha ebbe a nagy vérveszteségbe belefáradt a mi nemzedékünk? Azok a korok és nemzedékek szoktak elfáradni, amelyek valami nagy csalódáson. kiábránduláson mentek keresztül. A világháború a maga véres kezével lerántotta az ember arcáról az álarcot és a maga kiábrándító, mezítelen, nyomorult és gonosz mivoltában mutatta meg az embert. Rádöbbentünk arra. hogy a világ legrejtélyesebb talánya maga az ember. Azt már kiszámítottuk, hogy a napba mennyi idő alatt érne oda a gyorsvonat, de hogy egy emberi szívhez miiven hosszú az út. azt senki se tudná megmondani. Talán- talán hosszabb, mint a napba! Felderítettük, hogy mi minden van a tengerek fenekén, de hogy egy emberi lélek mély öbleiben mi minden kavarog, azt senki se tudná megmondani. Talán-talán több minden és nagyobb szörnyetegek, mint az óceán fenekén! Elemeire bontottuk azokat a sugarakat, amelyek csenKnrácsonvra. Ami egy hét múlva beköszönt. Várják haza a szentestére. Lesz kis fa, rajta égőgyertyák, csillogó cukorkák. ragvogó angyalkák s talán egy kis ajándék is a Jézuskától. Óh, ha meghallgatná a jóságos Isten az imájukat s egyszerre csak betoppana ő! Óh Isten, az volna ám csak az igazi áldott szenteste, a kis Jézuska legnagyobb ajándéka édes mindannyiunk számára! Nagv András a szívére szorította a két kezét. — Igen. Szabadságot kérek. Hiszen már egy éve is elmúlt annak, hogy itt vagyok. Hát bizonyosan mes is kapom a szabadsávot. S a szent estén bezörgetek az ablakon. Szabad-e énekelni? Szabad-e bemenni? Óh Istenem micsoda napv öröm lesz az az áldott este... Másnap kihallgatásra jelentkezett. Szabadságot kért. Nem kapta meg. Elkésett vele. Egv héttel előbb kiadták azt már. Legfeljebb új év után kerülhet rá a sor. Hát elő is jegvezték erre. Teltek, múltak a napok. Az egyik nap vagy egy kilométerrel előbbre kerültek. A hegy lábához. Itt beásták magukat. Karácsony estéje köszöntött rájuk. Nagy András őrségre ment. Egy magánosán álló fenyőfa alatt váltotta le a társát. des estéken aláhullanak ránk a hold kerek arcáról, de mikor ránk emeli kerek arcát egy ember, bár talán mosolyra igazodik az ajkszöglete és mézédes szavak hullanak a szájából, sohasem tudni, hogy a mosoly mögött mi van: igaz szeretet-e, vagy pedig elleplezett gyűlölet orgyilkos tőre-e, hogy a szavak igaz lelki tartalomból bu- gyognak-e elő, vagy pedig mélységes mérepkutak gyilkos mérge fecskendezik-e belőlük az arcunkba. Megcsalódott ez a világ magában az emberben. Ez a csalódás az epyik nemzetnél abban nyilatkozik meg, hogy elkergeti a királyát, a másiknál, hogy egymás után vált- ia a kormányokat, a harmadiknál, hogy megszentelt hagyományokat, százados intézményeket döntöget le. sőt szembe száll magával az Úristennel is. Csalódott, kiábrándult világ ez. nemcsoda, ha elfáradt. Soha időszerűbb még nem volt a Krisztus szava: „Jöjjetek..., kik elfáradtatok..., én megnyugtatlak titeket“. Elfogadia-e hát ez a békére szoruló s békét esdő világ a Krisztus békességét? — Ha valakinek olyan betegsége van, amely nyugtalansággal, idegfelindulással jár, milyen orvossápot fog keresni, hogy megnyugodjék? Az arzén is megnyugtat, csakhogy halálosan és örökre. A morfium és ópium is nyugodalNéma. sejtelmes csend vette őt körül. Előtte az erdő sötétedett, háta mögött a sík térség fehérlett. A hó csendben hullani kezdett. Nagy András ott állott a fa alatt, belenézett az éjszakába. Hol jobbra, hol balra fordult. De leginkább a sötét fákat kutatta a tekintetével. Tudta, szinte érezte, hogy a veszedelem csak onnan jöhet. De semmi nesz, semmi zörej nem hallatszott. Csak a hó hullott némán, nesztelenül. Nekitámaszkodott a fának. S egy röpke pillanat alatt ott volt a kicsi ház előtt. Az-ablak világos. Odalépett. A fülét az üveghez nyomta. Belülről édes kacaj, muzsikáló ne- vetgélés hangzott ki. Halkan megzörgette az ablakot. Néma csend lett a szobában. — Szabad-e köszönteni? Micsoda lárma, sikoltás rivalt fel a hangra! Azt se tudta, hogy került be. Egyszerre csak köztük volt. Mindegyik karján egy-egy gyerek s mindhármukat a zokogó felesége tartotta átölelve. Merengéséből ágreccsenés riasztotta fel. Marokra kapta fegyverét. Odaállt a fa mögé s belemeresztette szemét az er-
