Harangszó, 1933
1933-02-05 / 6. szám
HARANGSZÓ 1933 február 5. 42 cselekszik jót: mutatja az utat az utasnak. Pedig senkinek a szeretete sem lesz kevesebb és senki sem lesz szegényebb, ha egy morzsával, vagy egy morzsányi szeretettel letörli a szenvedők arcáról a könnyeket. A szeretet soha el nem fogy. Olyan, mint a gyertya lángja, amellyel száz és száz gyertyát gyújthatok meg. Minél több gyertyát gyújtok meg vele, annál nagyobb világosság terjed körülöttem. Minél több jót cselekszem, annál inkább érzem szükségét annak, hogy jót tegyek és annál inkább nő a szeretet bennem. A jótett áldását elsősorban nem az élvezi, aki kap, hanem az, aki ad. Aki egyszer belemelegedett a szeretet munkájába, az mindig arra törekszik, hogy másokon segítsen Meg van írva (Ap. csel. XX. 35.): rJobb adni, mint venni“. De nemcsak adománnyal segíthetünk embertársunkon. Van olyan felebarátom, aki nem szorult rá az anyagi támogatásra, talán el sem fogadja azt, de segíthetek rajta jó szóval, tanáccsal, jó hírének megvédésével, pártfogással. Nem a haszonnak van értéke, hanem az érzés tisztaságának, a jóakaratnak, mert meg van írva: „A jó ember az ő szívének jó kincseiből hozza elő a jókat és a gonosz ember az ő szívének gonosz kincseiből hozza elő a gonoszokat". (Máté XII. 35.) Jézus nem osztogatott földi javakat, mégis ő volt az emberiség legnagyobb jóltevője. Jótéteményben részesíti a tanító a növendékeit, a lelkész a híveit, a szülő a gyermekeit, ha a reábizottakat Jézushoz vezeti és megmutatja nekik a jóság örök forrását : Isten igéjét. Sohasem szorult rá az emberiség annyira a szeretet és jóság gyakorlására, mint ma. Csak az az igazi keresztyén, aki szeretetben él, szivében a jóság erénye lakozik és jóakarattal van mások iránt. A németországi Gusztáv Adolf-Egylet centennáriuma. Képek a Gusztáv Adolf-Egylet munka mezejéről. Irta: Ziermann Lajos. Évek óta az volt egyik csendes vágyam, hogy a Gusztáv Adolf-Egylet száz éves jubiláris ülésén résztvehessek. S ime, ez a vágyam teljesedésbe ment. Isten iránt mélységes hálaérzettel indultam azért 1932. szeptember 15.-én útnak Lipcsébe. Mindjárt, hogy vonatra szálltam, megismerkedtünk egy nürnbergi zeneművésszel, aki napokon át Sopronban volt egyik hívemnél látogatóban. Voltak tehát közös ismerőseink. Ezekről, Sopronról, Nürnbergről s a „szent muzsikáról“ beszélgetve, csakhamar Bécsbe értünk. A bécsi Westbahnhofon nagy búcsúzkodásoknak voltunk szemtanúi. Többen messze földre indulhattak, mert az egész család kikisérte őket az állomásra. Különösen egy hibás szemű, igénytelen megjelenésű fiatal ember vonta magára a figyelmet. Talán százszor is megcsókolta ősz édesanyjának a kezét, arcát s amellett csak úgy patakzott a könny szeméből. Mikor megindult a vonat s az első kanyarulatnál végesza- kadt a sok kendőlobogtatásnak, fel kellett ezt a fiatal embert s nőkisérőjét keresnem. Úgy közeledtem az ekkor is még siró utitársakhoz, mint egykor József az ő fogolytársaihoz: „Miért vagytok ilyen szomorúak?“ (Móz. 1. 40.) Erre aztán megeredt mind a kettőnek a szava. Elmondták, hogy házastársak s hogy édesanyjuktól, testvéreiktől, hozzátartozóiktól búcsúztak s Mexikóba mennek, honnan egy félév előtt látogatóba mentek haza. Most azután, hogy megint élvezték az édes otthont s látták ősz édesanyjukat, a válás még nehezebb, mint az első alkalommal. Mexikó nem Bécs. S bár éveket töltöttek már az új hazában, mégis csak idegen az nékik. De hát a megélhetés, a szabómesterség, amelyben mindketten dolgoznak, ott valamivel jövedelmezőbb számukra nézve, mint Bécsben. Mikor elköszöntem..., már nem sírtak. A többször látott tájakat, amelyeken vonatunk átfutott, a nyárvégi nap nem győzte eléggé dédelgetni, csókolgatni. Akárcsak az imént az a messze, idegenbe induló bécsi fiú a visszamaradt s lassanként minden díszét elhányó özvegy édesanyját. Alsó- és Felsö-Ausztria, melyet a vasúti sínpár átszelt, valamint általában az osztrák örökös tartományok — így fűződtek gondolataim tovább — szintén ilyen özvegyi sorsra jutottak. A reformáció korában, a 16. században, a lakosság 9 tizedrésze. evangélikus volt, de az ellenreformáció tűzzel-vassal megfosztotta őket bibliájuktól, énekeskönyvüktöl, kátéjuktól, vagyonuktól, hazájuktól, életükIslexi hárfása. TSrlénell elbeszélés. Irta: Kapl Béla. 6 IV. Freuda Sophia asszony harmadszor tekint be az ajtón, hogy megtudja, vájjon egyedül van-e már az ura. Két órával ezelőtt jött hozzá a titkos tanácsos a függőben levő birtokügyek megbeszélésére. Már régen végezniük kellett volna, de a titkos tanácsos mozdítha- tatlanul ül s olyan harsogva recsegteti hangját, mintha az uradalom egész cselédségének szónokolna. Különben sem szereti a titkos tanácsost. Zsíros bőrű, hájas arcán hasztalan keres férfias vonást. Mélyen ágyazott savószínü szemeiben gőg és szolgalelküség szunnyadnak, aszerint, hogy kivel áll szemben. Leffedt, húsos szája egyformán tud hízelegni és parancsolni, de legszívesebben trágár történetek elmondásában leli kedvét. Állandóan nyirkos kezének érintése mindig úgy hat rá, mintha véletlenül békát érintene. Pedig Freuda Sophia asszony nem szereti a békát. Csendesen beteszi az ajtót s visszaül varróasztalához. A két férfi süppedős karosszékben egymással szemben ül s a.világ eseményeit tárgyalja. — Eszüket vesztették a népek s még inkább azok, kiket Isten kormányzásra rendelt. Nagy küzdelmek után 1555-ben Augsburg városában megteremtették a vallási békét s ahelyett, hogy örülnének neki és megbecsülnék annak áldásait, állandóan egymás ellen acsar- kodnak. — Hallotta-e, titkos tanácsos uram, hogy egyik városban a templomi szószéken lelőtték Isten szolgáját. Aáás helyen felrobbantották evangélikus testvéreink templomát. Az alpesi országban meg fegyveres csapatok mennek községről-községre s kegyetlenül lekaszabolják Luther követőit. Gyilkot merítenek férfiak és tehetetlen öregek mellébe, asszony- és gyerekholttesteket vetnek útszélre. Legyilkolják őket, mert nem a Szűz Mária nevét hívják segítségül, hanem azt kiáltják: Jézus segíts! — Hát bizony rettenetes dolgok ezek, — szól közbe a titkos tanácsos. — Borzalmas hírek jönnek Csehországból is. Elveszik templomainkat, elüldözik pásztorainkat és tanítóinkat. Misére korbácsolják népünket s megtiltják, hogy saját hite szerint imádja Istenét. Máglyára rakják a bibliákat, inrádságos könyveket és énekeskönyveket. Bujdosókká teszik velük egy anyaföldön élő testvéreiket, kik velük egy nép közösségébe tartoznak, velük egy kenyéren, egy örömön és egy szenvedésen nevelődnék, csak azért, mert más templomban, más énekekkel imádják a felséges Istent!
