Harangszó, 1933
1933-11-12 / 46. szám
374. HARANGSZÓ 1933 november 12. amely lesi az alkalmat, hogy kit nyeljen el. De hasonlítható a fenti szörnyeteghez is és mi, szenvedélyeinktől, bűnös hajlamainktól összekötözött kezű- lábú áldozatok vagyunk. Dobáljuk, vetjük jobra-balra testünket, lelkünket, csakhogy szabaduljunk a Kísértő csattogó álkapcáitól. A kötelék, amelynél fogva függünk, a valláserkölcsi nevelésünk.- Ha az erős, kitartó, akkor nem szakad el, de jaj nékünk, ha gyermek s ifjú korunkban, gyenge valláserkölcsi nevelést- kaptunk, elszakad s mi menthetetlenül zuhanunk a kísértő csattogó fogai közé. A Sivatag jámbor hajójáról: a tevéről érdekes feljegyzéseket találunk a sivatagi útleírások között. Pl. sokáig bírja a szomjúságot, de bármily szomjas is, ha mérgezett kúthoz ér — ami az; ellenségeskedő törzsek között elég gyakori -— nem nyúl a vízhez. A szegény, jámbor öszvér-szomjasan esik neki a mérgezett forrásnak s fel is fordul tőle. Ebből a szempontból a teve még az Isten képmását viselő emberen is túltesz. Mert az értelemmel felruházott ember — dacára, hogy tudja, hogy a világ leggyilkosabb itala a szeszes ital, a legtöbb embert ez ölt meg, —• mégis neki megy, mint a sivatag értelmetlen öszvére és saját magát gyilkolja meg általa! Érdekes szokás van a markvesán nép között. Akit megszeretnek, annak odaadják nevüket. Formális névcsere áll be kettőjük között, amely kölcsönös ajándékozásokkal is jár. A mi Megváltónk is szeretett bennünket s nékünk ajándékozta nevét. Róla és nem a keresztről, neveztetünk keresztyéneknek. Amikor nevét ajándékba adta, mást is ajándékozott mellé: saját életét a mi megváltásunkra. Felvette a mi nevünket: ember fiának vallotta magát. Mi elfogadjuk a krisztusi nevet, keresztyéneknek nevezzük magunkat, elfogadjuk a legszentebb ajándékát is: az önfeláldozást, de vájjon mit adunk mi a nemes névcseréért ajándékba a világ Megváltójának? •— Legtöbbször bizony csak bűnös, gonosz életünket. Marokkó környékén terem a Buhuri nevű növény. Apró vörös bogyói olyanok, mint az áfonya. Szétnyomva édeskés, nagyon kellemes illatot árasztanak, tömjénnek is nevezik az arabok. De ez az édeskés illat erősen a tüdőre szívva, pár pillanat alatt halált okoz. Gyilkosságokra használják fél a marokkói arabok: alvó ellenségük orra előtt szétmorzsolják s a gyanútlanul alvó örökre elalszik tőle. Minden méreg édes és minden bűn is édes. Minél nagyobb a bűn, annál édesebb zamatú, hiszen éppen ezzel csalogat lépre a Kísértő bennünket. A paradicsomi alma is, ha nem lett volna édes, hanem fanyar, mint a vackor, bizonyára Adám és Éva nem szakítottak volna belőle. Azért adott azonban az Isten az embernek értelmet, hogv különbséget tudjon tenni az élvezhető édes és a kárhozatot okozó édes között. Benkóczi Dániel. lliiiHllliiiillliiiiilHliiiiilllinilllliiiillllliiilllliiiilHliiiillllliiilllliiiilillumlllniill Terjesszük a „HARANGSZÓ“t-! .................... O LVASSUK A BIBLIÁT. Mire tanít a bünbánat? November 13. Én vagyok a legnagyobb bűnös. I. Tim. 1: 12—16. Ez az alap. Luther Kiskátéja szerint az evangélikus ember a II. Hitágazat magyarázatában magát elveszett és elkárhozott embernek hiszi és vallja. Ez megfelel Pál apostol vallomásának. Ne elégedj meg azzal, hogy ez csak üres szóvirág legyen ajkadon. Kérd Isten Szendéikét, segítsen, hogy világos és határozott élmény alapján törhessen eló telkedből ez a vallomás. Erre a meggyőződésre való eljutás az új élet és az üdvösség kapuja. November 14. Megmutatja, hogy Isten igazságos. Zsolt. 37. Ebből a zsoltárból láthatjuk, milyen régi kérdés: Hogyan egy- gyeztethető össze a gonoszok szerencséje Isten igazságosságával? Számomra azonnal megoldódik a kérdés, amint magamat a legnagyobb bűnösnek ismerem meg. Semmit nem érdemiek, tehát nem érhet igazságtalanság, Ilyen szemmel nézve mindenben csak isten jóságát fogom látni. Amit csak Istentől kaptam, mind az ő kegyelmének a jele, mert érdemelni, mindannál, ami eddig velem történt, csak mérhetetlenül rosszabbat érdemiek. November 15. Tanít alázatosságra. Luk. 18 : 9—14. Beteges vallásosság az, amelyikr ben helyet foglalhat a gőg, pedig vallásos körökben sokszor szinte hemzsegnek a gőgös emberek. Az igazi keresztyénséggel összeegyezhetetlen. Nem is juthatok addig igazán Jézushoz, amig magam a legnagyobb bűnösnek nem érzem. Jézus a bűnösök barátja és nem a jóságban elbizakodott emberé. szetek tágas termeit, megbámulja Cranach Lukács eredeti Luther-képeit és úgy találja, hogy Luthert már a kora is nagyra becsülte. Gondosan végignézi a Luther-ereklyék szobáját is. Most éppen Ott áll amellett a kicsi üvegszekrény mellett, amelyben Bora Katalin két eredeti hímzését őrzik. Mindkét, kézimunka ezüst fonállal és kék hímzőanyaggal van hímezve. Az egyik Luther mellképe; a másikon pedig a Megváltó kinzóeszközeit (kereszt, szivacs, dárda, szögek, korbács, harapófogó és kalapács) hímezte ki művészi módon a nagy reformátor fínomlelkű, hűséges élettársa. Oly finom mindegyik hímzés,. mintha kínai nádecsettel festették volna parányi művész-kezek. Mily beszédes bizonyítéka ez annak, hogy a hitvesi szeretet a Krisztus szeretetének tükrözése; hogy.a Krisztus vére a családi boldogságnak is örök életnedve; hogy papné és hitves, kegyesség és munka, szerelem és istenfélelem nem ellentétes pólusok, hanem olyan egymásból táplálkozó erők, amelyek éppen azért erők, mert egymásból táplálkoznak. E két kézimunka így egvmás mellett az evang. papné két lényegvonását mutatja. A hűséges, a férjének és a férjéért élő .nő az egyik; a másik pedig a megváltott női lélek, akinek végső igénye mégis a Megváltójával kapott örökkévalóság. Az egyik a természet isteni rendje mellett tett szeniérrhe- tes hitvallás: „az én férjem az én földi életkoronám“; a másik pedig az örökkévalóság felé vándorlók egetvívó himnusza: „hiszem, hogy a lézus Krisztus valóságos Isten, az én Uram!“ Csoda,, hogy az ilyen papnénak drága és szent a férje hivatása!? Csoda az, hogy az ilyen papné maga is a férje hivatásának szabad rabjává lesz!? Pedig ilyen volt Bora Katalin! Ilyen volt az első evangélikus papné. Ilyen volt, hogy ilyen legyen utána a legutolsó evangélikus papné is! Ismerősünk ezeket a gondolatokat is jól bevési szívébe s aztán belép Lutherék lakószobájába. Nem nagy szoba; csak akkora, mint a legtöbb falusi parókia ebédlője. Ablaka is csak egy van. Padlózata még teljesen a régi. Alig látszik meg rajta, hogy évszázadok járták végig. Itt-ott kopott ugyan, de nem csoda, hiszen Lutherék hat gyermeke itt tanult járni, itt játszották végig boldog gyermekéveik gondtalan játékos idejét. Ott az ablaknál az a magas pad-szék Bóra Katalin családanyai trónusa, ahonnan jutalmazta, büntette, irányította és boldogan nézegette az eleven gyermekhadat: Isten áldásait. Esténként aztán ez a szoba népesedett be legjobban az egész házban. Akkor megnyílt a szemközt levő alacsony ajtó s belépett rajta . . . nem a reformátor, r:em a lánglelkű igehirdető, aki ördögökkel, vad ellenségekkel, hatalmas urakkal, császárokkal, királyokkal, harcegekkel és pápával harcolt titáni harcot, nem is a wittenbergi pestisesek lankadatlan orvos-pásztora, nem is az egyetem tudós tanára, nem ..., hanem belépett Luther Márton, a hitves és családapa. Belépett mosolyogva, jókedvűen, hogy fáradt lelke itt nyerjen enyhülést a gyermekek, a feleség és a jóbarátok közt, akik hamarosan átalakultak áhitatos gyülekezetté, s közös esti áhítatukon egy szívvel-lclekkel dicsérték az Istent. Mert bármennyi munka és gond nehezedett is Lutherre, mindig talált időt arra, hogy gyermekeivel és feleségével foglalkozzék. Neki nem volt teher a gyermek, hiszen nem egyszer mondogatta, hogy öt mindig meghatja a, gyermekek együgyü- ségé és természetességé. Ebben a szobában sokszor órákhosz- szat is eljátszogatott az ő kis Márton fiacskájával s hogyan kacagtak ilyenkor egymás szemébe! . . . Talán éppen itt mondta azt, hogy „ilyenek lettünk volna mi is a paradicsomban, egyszerűek, együgyüék, őszinték, minden gonoszság és kétszínűség nélkül valók. Az öregebbek eltanult tréfái nem ilyen kedvesek. Mert ami színlelt és csinált, az nem oíyan megkapó és nem örvendeztet úgy meg, mint ami természetesen a szívből jön. Ezért a gyermekek a legnagyszerűbb játszótársak, akik mindent szívből, őszintén és természetesen mondanak és tesznek. Még a bűnük sem más, mint csupa megbocsátása a bűnnek“. De ez a szoba Lutherék családi gyászának is a szobája, hiszen ott a fal mellett, azon a börpárnás falócán halt meg két kedves leánykájuk is: a kis 8 hónapos Erzsébet és a kis 13 éves Magdolna. Ó, hányszor térdelt ott az ágy előtt az a kemény ember, akit sem pápa, sem császár, sem cím, sem rang, sem méltóság nem tudtak soha megalázkodóvá és térden csúszó megalkuvóvá tenni. De egv kis haldokló lélek térdre kényszerf- tette. * "