Harangszó, 1933

1933-09-10 / 37. szám

1333 szeptember 10. HARANGSZÓ 297 beteg van, akinek a legfőbb gondja, hogy legyen valaki mellette, aki gyó­gyítsa, vagy könnyítse a baját. Nélkü­lözhetetlen neki az orvos, az ápoló segít­sége. Ha valamelyik nem törődne vele, utána kiáltana: szükségem van rád! S mennyi lelki beteg van, aki ugyanezt érzi. Ha látsz embert, akinek a lelke fáj, állj melléje, talán éppen téged vár. Se­gítsd oda az élet gyógyító forrásvízéhez, az evangéliumhoz. Szeptember 14. A hiányok. Csel 3: 1 — 11. Szükségünk van egymásra azért is, mert vannak hiányaink. A testi életben is, de sokkal inkább a lelki életben. Ta­lán az előbbieket és azok következmé­nyeit látjuk, a nyomort, a kenyér-, ruha­munkanélküliséget (ez az ember is ezt érezte), mégis sokkal nagyobbak az utóbbiak. Az előbbiek is azért vannak, mert az utóbbiak vannak. Lelki életünk­ből sok tartozék hiányzik. Megfogyatko­zott, vagy elfogyott a hitünk, remény­ségünk, engedelmességünk, hűségünk, szeretetünk, Isten ügye iránti odaadá­sunk. Éreztiik-e már, hogy ezek hiá­nyoznak? Kerestük-e azokat, akik által ki akarja pótolni az Isten? Éreztiik-e valakivel szemben is: rád szükségem van, hogy tőled kaphassak? Szeptember 15. A gazdagság. II. Kor. 8, 1—9. Szükségünk van egymásra azért is, mert amint másoktól kapunk, úgy másoknak adnunk is kell. A kér. élethez hozzátartozik az, hogy kapjon, de az is, hogy adjon. Nem olyan a kér. élet, mint a tó, amely csak felvesz vizeket, hanem olyan, mint a folyó medre, amely le is vezet vizeket. Nekünk adnunk kell ab­ból, amit kaptunk. Istennek egyik drága ajándéka éppen az, hogy adhatunk. Isten még a szegénységet is gazdagsággá te­heti azáltal, hogv megtanít és ránevel az adakozásra. Ezekben a szegény időkben érzed-e ezt a gazdagodást? A szíved do­bogtatta-e már az a vágy, mikor ember­társadra néztél: nékem szükségem van rád, hogy adhassak azért, mert nékem is adtak? Szeptember 16. A munka. Csel. 16:1— 10. Isten mindnyájunkra bízott valamit. Ezt el kell végeznünk. Egész életünk megbízatás, küldetés, misszió. Ezt nem tudjuk magunk elvégezni. Mindig rászo­rulunk valakire. Rászorulunk azért, hogy segítőtársunk legyen (mint Pálnak Ti­motheus). Rászorulunk azért is, hogy általunk, a mi életünkben végezhesse el valaki a megbízatást, de azért is, hogy mi végezhessük el az ö életében és élete által a mi megbízatásunkat, amit Istentől kaptunk. Fogd fel hivatásodat és nézz szét az emberek között így, ezzel a missziói tudattal érezni fogod: néked szükséged van emberekre és az embe­reknek szükségük van rád! Szeptember 17. Keresztvénségilnk. Csel. 16, 10—15. Szükségünk van'egymásra végül a kér. életre való eljutásunk és a kcresztyénségben való növekedésünk miatt. Nem tekinthetjük a keresztyénsé- günket befejezettnek, amint azt a szek­ták tanítják. A megtérésünk — Luther szerint — állandó folyamat. Hogy ne áll­jon be visszaesés, erősíteni kell azt. Ezt a Krisztusban hivök közössége nélkül nem tehetjük meg. Elhal az a keresz- tyénség, amely a hívek közösségéből, az egyházból kikapcsolódik. A hívek közös­ségében pedig emberek vannak. Ezekkel való közös imádkozásra, az Igének kö­zös hallgatására szükségünk van. Benne élsz-e te ebben a közösségben? Részt veszel-e az istentiszteleten? Megnyitja-e szívedet az Úr, hogy figyelmezz azokra, amiket az igehirdető mond? Bár meg­nyitná, vagy már megnyitotta volna! Lukács István. Terjesszük a „HARANGSZÓ“-t! Őszi rózsák . . . esti órák. Eltűnő nyarunknak kedves, szép virága: fehér őszi rózsa, Díszíti a szobám, díszíti asztalom S int a harangszóra. Bibliám lapjain feltárul előttem, Fehérszirmú virág beszélgeti nekem: Énekben, imában és a szent igében, Viduljon a szivem, éljen az én lelkem, így a hivó szózat — készen talál engem. Stoll Ernöné. KARCOLATOK. Légy áldott, oh Isten, mindenért! Chrysostomus egyházatyának volt ez a jelszava. Mikor Konstantinápoly hatal­mas templomában tízezreknek hir­dette az igét s a hallgató közön­ség akkori szokás szerint tapssal fejezte ki tetszését, ezt kiáltotta oda a tapsoló tömegnek: „Isten legyen áldott mindenért!“ Mikor Eudoxia császárné szám­űzetésbe küldte, mert megrótta könnyelmű életmódját, ezzel bú­csúzott: „JÍldott legyen az Isten mindenért!“ Mikor a császárné később kény­telen volt visszahívni öt számki­vetéséből, első szava újra ez volt a szószéken: „Légy áldott óh Is­ten, mindenért!“ Mikor a császárné haragja má­sodszor is száműzetésbe küldte A polgárság új folyamodást nyújt be a magisztrá­tusnál s ezt az asztalosok, patkóié- és kocsikovácsok is aláírják. Kemény követelődző hang csendül a ke­gyelmi kérvény könyörgésébe, mellyel a szeretett pász­tor elveszítése felett érzett gyászukat és iránta való szeretetüket vázolják. Hivatkoznak a lelkiismeret nagy aggodalmára. Hogyan lehetséges, hogy a lelkiismereti szabadságot, melyet katholikusokkal, zsidókkal, újra- keresztelőkkel szemben megadnak, éppen az evangéli­kus lelkészektől akarják erőszakkal elrabolni? A fejedelem válasza ridegen elutasító. Megmozdulnak a választórendek. Komoly szóval figyelmeztetik a fejedelmet arra, hogy ily módon az ország éppen a legértékesebb papokat fogja elveszí­teni. Éppen azért a reverzális eltörlését vagy legalább módosítását kérik, de mindenekelőtt kérik Gerhardt Pál visszahelyezését. A fejedelem megígéri a reverzális kérdés újabb megfontolását, de Gerhardt Pálról hallgat válaszában. Az emberek rosszalólag csóválják fejüket. Nemes ha­ragjukban szikrát szór ajkuk, de hasztalan küzdelem után végül is tehetetlenül tekintenek egymásra. Mivel a választófejedelemnél minden kísérletük meghiúsult, visszatérnek az első lehetőséghez s Gerhardtot akarják engedékenységre bírni. A rohamozások új erőre kap­nak. Újból hangos vitázások verik fel az énekköltő pap dolgozószobájának csendességét s előkerülnek a régi, rozsdás fegyverek, melyek előző vitákban egyszer már kicsorbultak Gerhardt vértezetén. — Bocsásson meg, édes diakónus uram, nem tu­dom helyeselni kérlelhetetlen elhatározását. Engednie kellene merevségéből! — Lelkiismereti kérdésben nincs megalkuvás! — Formula kérdés az egész. Lássa Lillius is visz- szajött. Átjavította a reverzális szövegét, azután alá­írta azt és a választófejedelem megelégedett vele. Gerhardt keserűen megjegyzi: — Ugyanazt a lelkiismereti megalkuvást követelik tőle, mint másoktól. Előkelő tisztviselő magyarázgatja: — Most már tekintély kérdés az egész. Tegyen diakónus uram néhány lépést a választófejedelem felé és megoldódik az egész dolog. Gerhardt a fejét rázza. — Hódoló szolgája vagyok az én uramnak, de so­hasem lelkiismeretem megtagadásával. Néhányan boszankodva mondják: — Ezeken az embereken nem lehet segíteni! Az a két ember pedig, akiken nem lehetett segí­teni, szétomlott életének romjainál tudott hivő szívvel imádkozni. Sok minden megváltozik számukra, sokról le kell mondaniok, de a legfontosabb mégis megmarad: új élethelyzetükben is maguk mellett érzik Istent. (Folytatjuk).

Next

/
Oldalképek
Tartalom