Harangszó, 1933

1933-01-22 / 4. szám

1933 január 22. HARANGSZÓ 27 meg, legyen a protestáns Sionnak is vára, mintegy hirdetvén azt, hogy az a protestantizmus, mely annyi külföldi em­bert boldogít, Bábolnán is él és áldástel­jesen munkálkodik. A miniszteri enge­dély alapján rendezett országos gyűjtés 5500 pengőt eredményezett, mely összeg takarékpénztárba elhelyezve 1932. jú­niusáig kamatozott és épen azért kellett a terv megvalósításával eddig várakozni, mivel a templomépitésl mozgalom külön­féle okok miatt megakadt, de ennek a legfőbb oka mégis az volt, hogy azt a buzgó férfiút, aki tulajdonkép az egész ügyet szívén viselte és mozgatta, a ka­tonai parancsnoksága elhelyezte Bábol­náról. De amikor ez a buzgó, Isten or­szága eljöveteléért munkálkodó, harcoló vitéz katona, Pettkó-Szandtner Tibor 1932. májusában ismét visszakerült közi- bénk, első tette volt a félben maradt munkának a befejezése, a templomnak a meglevő készletekből való felépítése. Ennélfogva az ő fáradhatatlan munkál­kodása folytán a templom, Istennek le­gyen hála, tető alá került, amint az a ké­pen is látható Árpád-kori román stilban fog az felépülni és így díszére válik an­nak a térnek, melynek a közepét fog­lalja el. Azonban a templomnak a tető alá juttatásával és a toronynak a felhúzásá­val az anyagi erő is kimerült, az össze­gyűjtött pénz elfogyott. Ott áll a temp­lom bevakolatlanul, pedig a bevakolás­ra, valamint a berendezésre kellene még 2500 pengő, nem számítva ezen ősz- szegbe az oltárt, az orgona-harmóniumot és a harangokat, amiknek a felállítását, illetve a beszerzését vitéz Pettkó-Szandt- ner Tibor ménesparancsnok, egyházköz­ségi felügyelő vállalta magára. Hisszük azonban, hogy a jó Isten ke­gyelme szélesebb körben is meg fogja mozdítani a buzgó evangélikus hívek ál­dozatkészségét s így hamarosan hozzá­segíti a bábolnai protestánsokat a hiány­zó összeghez s a jövő nyárra már saját templomukban dicsérhetik azt, aki min­dig erős vára volt a benne bízóknak. Szekeres Sándor. Adósok és hitelezők. Irta: I'só Pál. (Folytatás.) (2) Voltaire mondja egy helyen: „Ezt a világot oly balgának és gonosznak fog­juk itthagyni távozásunkkor, mint ami­nőnek belépésünkkor találtuk“. A másik nagv világi bölcs, Schopenhauer igazat ad Voltairenek s tovább szövi ezt a gon­dolatot, mondván: „Ne akarjuk az embe­reket megváltoztatni. Némely embernél legokosabb, ha azt gondoljuk: meg nem változtathatom, hát felhasználom. Ne cá­foljuk más emberek véleményét, hanem gondoljuk meg, hogy ha ki akarnánk ver­ni a fejünkből minden abszurd balhitet, ahhoz Matuzsálem kora sem volna elegen­dő. Tartózkodjunk minden javítást célzó, még oly jóindulatú megjegyzésektől is, mert az embereket megbántani könnyű, de megjavítani nehéz, szinte lehetetlen. Aki azért jött e világra, hogy az embere­ket nagy dolgokban komolyan oktassa, szerencsésnek tarthatja magát, ha ép bőrrel menekül“. íme így beszél Schopenhauer az élet­bölcsesség nagy filozófusa. És lám, mégis akadnak próféták, apostolok, akik nem tudják magukévá tenni ezt az életbölcseletet. Akad egy Náthán próféta, aki oda áll a nagy király, Dávid elé s keményen megdorgálja őt paráznaságáért. Akad egy Keresztelő Já­nos, aki oda áll Heródes elé s nyíltan, nyersen a szemébe kiáltja: „Nem szabad néked a te atyádfiának feleségével együtt élned“. Akad egy egyszerű ágostonrendi barát, aki oda áll a wormsi birodalom hatalmasai elé s nyíltan vallomást tesz: „Nem ajánlatos, hogy az ember lelkiis­merete ellen cselekedjen“. Óh, milyen nagy a próféták, az apos­tolok serege, akik felégetik magukat az emberiségért. ők az Istennek misztikus szent kapái, akik ott vásnak el az Urnák a szőlőjé­ben. Hol vannak az elvásott kapának pa­rányi részei, senki nem tudja; nem is anyagával termelte a szőlőt, hanem azáltal, hogy eszközül adta oda magát a munkához s míg a földet porhanyította, míg termelt, maga elkopott, elpusztult. Úr szőlőjének elvásott kapái, ti vagytok a nagv hitelezők, kik soha sem fizettet­nek ki az emberek által. Voltaire és Schopenhauer cinikus sza­vai jutnak eszembe, ha a múltba nézve feltűnik előttem Sokrates halvány ősz arca, kinek a méregpoharat kellett kiürí­tenie fizetségül azokért a szép eszmékért, tanokért, melyekkel az emberiséget akar­ta nemesíteni, finomítani. Látom Dioge- nest, aki életével hirdette, hogy legna­gyobb boldogság az erény s megvetve minden élvezetet, ott lakott a templom udvarán egy üres hordóban, az embe­rektől bántva és gúnyolva. Látom Gali­leit a meggyötört, félig vak aggastyánt az inkvizicionális bíróság előtt, mint űzött eretneket, lelkében a dacos hittel: „És mégis mozog a föld". Látom a sok sovány, halvány tudóst, akik úgy hozták napfényre a tudás me­legét és ragyogását, mint a sötét, mély bányákban dolgozó s elkopó csákányok a meleggé égő szenet és a csillogó ara­nyat. Tudománynak elkopott csákányai, ti vagytok a nagy hitelezők, kik még csak kamatot sem szedtek. S jön a hitelezőknek egy másik nagy csoportja, a művészek, a költők, az em­beriség gyönyörködtetői. Hány e mbert tett adósává Mozart, Beethoven, Schubert, akiknek a lelkén és végezzenek katonai gyakorlatot. De Christian ki­mondja a határozatot, hogy a bucholzi malomhoz men­nek s elfoglalják a Szúnyog-szigetet. A duzzasztó előtti patakparton Christian kiosztja a szerepeket. Négy fiút átküld a Szúnyog-szigetre vé- dö-várőrségrtek, ő maga pedig a támadó sereg élére áll. Annának a kabátokra kell vigyáznia. Pál a védősereg­gel átvonul a tulsópartra. De Pál ellenszegül. Christian redős homlokkal megismétli a parancsot. Pál nem enged. Christian hangja recseg s szeme villá­mokat cikáztat. — Hitvány katona az, aki nem engedelmeskedik. Pál bátran állja tekintetét. — Nem megyek! — Gyáva vagy! Félsz az ellenségtől! — Nem félek! — Félsz a patak sodrától! — Nem félek! — Félsz attól, hogy fogságba vetünk! — Nem félek! — Hát akkor miért nem mégy? — Édesanyánkra gondolok! ... Christian kezében meginog a felemelt fakard. Ha­ragtól torzult arca megenyhül, pillanatok alatt leküzdi zavarát s csendesebb hangon folytatja: — Pál itt marad Annussal. Vigyázni kell a ruha­magazinra s fenn kell tartani az összeköttetést a fő­csapattal. A hadi vállalkozás mégis rosszul végződött. A tá­madó sereg leverte ugyan a várőrséget s annak felét fogságba ejtette, de a győzelmes hadvezér diadalmas visszagázolás közben megcsúszott, belebukott a pa­takba s csuronvizesen került partra. Ez megnövelte ugyan a hadjárat értékét, mert a patakban megcsu- szamlást könnyűszerrel életveszélyes eseménnyé le­hetett dagasztani, de annál nagyobb bajt jelentett a vizes ruha. Meg is késtek. Az erdős hegyekről már árnyak lopakodnak alá s fehér ködtakaró párázik a patak felett. A város széles főutcáján munkából hazatérő emberek lába kopog, a mint sietve igyekeznek otthonuk felé. A rettenthetlen hadvezér észrevehetően elcsendesedik. A lépcsőn már Pál megy elől s kézenvezeti Annuskát. Egy kissé re­kedtesen hangzik hangja, mikor keményen szól Christianhoz: — Menj a konyhába, majd én beszélek anyánkkal. Szerencséjükre apjuk a városházán gyülésezik s csak később érkezik haza. Az édesanyával meg elintézi Pál, úgyhogy csendes nyugalommal ülnek asztalhoz. De Christian feltűnően csendes. Úgy érzi, hogy győze­delmes hadjárata vereséggel végződött. Étkezés után gyorsan leszedik a hosszú tölgyasz­talt, azután benépesedik a szoba. Jön a konyhalány s

Next

/
Oldalképek
Tartalom