Harangszó, 1933

1933-06-11 / 24. szám

1933 június 11. HARANGSZÓ 191 dai alsó járásban: Báj, Biidszentmihály, Csobaj, Polgár, Pügy, Taktakenéz, Tar- dos, Tiszabüd, Tiszadada, Tiszadob, Ti- szaeszlár, Tiszaladániy, Tiszalök. Ta­nyák: Feketehalom, Jalopár, Kisfás, Ná- dastótanya, Pusztaérhát, Szurkostanya, Vadászszállás, Varjulapos, Vaskapu, Vi­rányos stb. Jelenleg Tolcsva, Erdöbénye és Tárcái a fiókegyházai. Az anyáegy- házban az egyháztagok lélekszáma alig haladja meg a százat, a fiój<egyházakkal és szórványokkal együtt a 380-at. Tokaj igazi szórványegyház. A nagy- kiterjedésű szórványterület gondozása nehéz feladat elé állítja a kicsiny egy­házközséget. Szórványlátogatásai közben a lelkész többször találkozik a közö­nyösség, hűtlenség, az egyház kárára történt reverzális-adás, a más felekeze­tekbe való beolvadás szomorú jelensé­geivel, de találkozik hála Istennek az egyházhűség, az evangélikus öntudat és* áldozatkészség felemelő példáival is. A 150 éves jubileum alkalmával, az egyházközség június 11.-én, Szenthá­romság vasárnapján tartandó hálaadó ünnepén az Isten iránti hálán kívül, me­lyet a megtapasztalt kegyelemért méltán érezhetünk, minden hű egyháztagnak abban az imádságos óhajtásban kell egyesülni, bár megfogyatkoznának, sőt egészen eltűnnének az előbb' említett szomorú jelenségek s megsokasodnának az utóbbi felemelő példák. Bár lenne mindegyik egyháztag a maga őrhelyén élő tagja, bátor hitvallója evangélikus egyházunknak, hű követője anyaszent- egyházunk fejének, az Úr Jézus Krisz­tusnak s terjesztője a tiszta evangéliomi világosságnak. Evangélikus Testvéreim! Ezért imádkozzunk és dolgozzunk szí­vünk utolsó dobbanásáig. Térbeli távol­ságok felett kapcsolja össze szíveinket a közös hit, a mindhalálig tartó egyház­szeretet, bátorítsa, lelkesítse az evangé­likus hit hős védelmezőjének, Gusztáv Adolfnak harci dala: „Ne csüggedj el kicsiny sereg“ s szálljon égfelé a lel­kűnkből, mint buzgó könyörgés, nagy reformátorunknak, Luther Mártonnak az első tokaji evangélikus lelkipásztor által magyarra fordított gyönyörű éneke: lövel Szentlélek Úristen, Töltsd be szíveinket bőven Mennyei ajándékoddal, Szívbéli szent buzgósággal; Melynek isteni ereje Sok népet egy hitre vive. Légy velünk is te népeddel, Hogy teljünk meg dicséreteddel. Dicsőség légyen Istennek! Egy angol püspök Írja: „Oroszország­ban azzal akarják a vallást kiirtani, hogy megtiltják a nyilvános istentiszteletet. De van az egyházpusztltásnak ennél egysze­rűbb és biztosabb módja is. Végigaludni a vasárnap délelőttöt, vagy otthonmaradni s újságot olvasni templomba-menés helyett. Aki ezt teszi, egyházgyilkos az! Cserkésznapló. Irta: Benkóczi Dániel. (Folytatás.) Csobog a patak. Csobogása csodála­tos tanítás, csak meg kell érteni azt. Én valami ilyesfélét értettem meg a csobo­gásból : — Ember! Nézed úgy-e a szelíd vi­zemet, hallgatod hullámainak renyhe fe­csegését. Azt hiszed, hogy ebben merül ki egész életem? Óh nem! Én szüntelen dolgozom; dolgozom most is! Hogy mit? Mélyítem, koptatom a barlangot. Nem hiszed el, hogy puha, lágy, szertehulló testem meg tudna birkózni a kemény sziklákkal? Nézz magad körül! A 15, 50, 70 méter széles, 30, 50, sőt 87 méter ma­gas üregeket, kitartó, szívós, évezredes munkával az én csobogó hullámaim, fe­csegő habjaim mosták, mélyítették ki ekkorára. Nem hiszed? Számítottam hi­tetlenségedre s azért otthagytam mun­káim jeleit mindenütt. A lekoptatott sziklák ott fenn a magasban is mind ar­ról tanúskodnak, hogy egykor ott jártam és birkóztam a kemény sziklákkal, tör­tem, zúztam, koptattam őket, míg végül is ennyire kimélyítettem! Igen, így beszéltek nekem a patak fecsegő habjai. Ember tanuld meg a kövekkel bir­kózó kis pataktól, hogy kemény, szívós, kitartó munka csodálatos, szinte hihetet­len dolgokat képes létrehozni! Egyik sáros, mocsaras hely mellett vezetőnk pár pillanatra megáll. Lámpá­jával korhadozó cölöpre mutat, amely a betonhíd építése óta rothad a sárban. A korhadó fűzfaoszlop kihajtott. Sápadt, fehéres hajtása kétségbeesetten kapasz­kodik a magasba: világosság után só­várog. A kolostori élet hináros talajába ül­tetett Luther jut az eszembe. A nagy szellem még ott a sötét helyen is kifej­lesztette a maga lelki hajtásait. Sápadt, életnélküli lelkihajtások voltak ezek: ön­kínzás, virrasztás, ostorozás, rettenetes böjtölések. De ezek a lelki hajtások, mint a barlangi fűz sápadt, fehéres ágai két­ségbeesetten kapaszkodnak a magasba: a világosság után! A világosságot el is érte, amikor a megláncolt, porlepte Bibliát megtalálta. Órákig bolyongunk a hatalmas csepp­kőbarlangban. A titokzatos magasságból és mélységből a sötétség komor szelle­Paulus, a mit Ilikémért tett s a mit a jó Isten bizonyára nem fog elfelejteni. — Most pedig még azt kérem, imádkozza el ve­lem ma is az én kedves esti énekemet. Pál kezébe veszi az énekeskönyvet, leül az ágy mellé és halkan olvasni kezd: Most nyugosznak az erdők, Ember, állat és mezők, Minden e világ pihen. De nékem nincs nyugalmam, Míg hálákat nem adtam Tenéked, én jó Istenem. Óh nap, hová tűnél el, Hová űzött az éjjel, Mely harcban áll veled. Te nem ragyogsz az égen, De más napom van nékem: Jézus, az örök szeretet. Reám borul az éjjel, De biztatnak reménnyel Ottfenn a csillagok, Hogy engem is a mennybe Felvesz az Úr kegyelme, Ha a földtől megválhatok. Csendes nyögés hallatszik az ágy felöl, mintha el­fojtott zokogás keresne utat a kebel mélyéről. Bertholdné előrehajolt testtel nyugodtan ül, szemei le­csukva. Pál megállás nélkül folytatja az olvasás: A test nyugalmat áhít, Leveti ő ruháit, Halandóság jelit. De Jézusom az égbe, öltöztet dicsőségbe, Ha végórám elközelít. Fáradt tagjaim, mostan Tegyétek le nyugodtan A napnak terheit. Vigadj szívem, te is majd Levetheted a bút, bajt S a bűn terhét, mely keserít. Sóhajtás száll a párnák közül. Pál és Anna Mária aggódva néznek a beteg felé, de annak tekintete nyu­godtan pihen egy ponton s ajka halkan mondogatja az énekvers szavait: Álom jő már szememre. Ki vigyáz életemre, Ha most elszunnyadok? Izráel őrizője

Next

/
Oldalképek
Tartalom