Harangszó, 1933
1933-04-30 / 18. szám
140 HARANGSZÓ 1933 április 30. Nos, ez a mi lelki édesanyánk levelezni is akar velünk, gyermekeivel. Egy kissé különösen hangzik ez a kijelentés, pedig egyházi lapjainkra, vallásos kiadványainkra minden evangélikus ember úgy tekinthet, mint édesanyánk leveleire. Amikor hetenként kiröppen a „Harangszó“ több ezer példánya, ez annyit jelent, hogy anyaszentegy- házunk 6500 gyermekének írt levelet, üzenetet, anyai szót, anyai intést, anyai vigasztalást, anyai biztatást... 6500 levél! De hát csak ennyi gyermeke van a magyar evangélikus anyaszentegyháznak?... Oh, van több is, de ezek olyan hálátlan, keményszívű gyermekek, akik nem kiváncsiak az édesanyjuk levelére ..., nem érdekli őket az anyai szív feléjük szálló beszéde..., értük imádkozó áldott szava ... A magyar evangélikusok többsége olyan gyermek, aki nem kiváncsi édesanyja levelére. Persze az egyikből nagy úr lett, magas hivatalt kapott s most resteli a kopott ruhájú édesanya egyszerű levelét, a másik szegénységével mentegeti magát, pedig a hálás gyermek soh- sem kerülhet olyan nyomorúságba, hogy édesanyjával szemben a szívét is meg kelljen tagadnia. De mi sors vár az elküldött 6500 levélre? Néhányat mindig visszavisz a posta, vissza az édesanyának! „Nem fogadom el!“ ezt írta rá kemény vonásokkal egy kemény kéz, vagy inkább kemény szív. Nem fogadom el az édesanyám levelét!... Nem kell!... Vegye vissza, aki írta!.. S ilyenkor mindig még szomorúbb lesz anyaszentegyházunk édesanyai arca ... s eggyel több könny mossa mélyebbre arca barázdáját... Ilyen gyermekei is vannak a mi édesanyánknak. A többség mégis elfogadja, de amikor átveszi a „Harangszót“ a postás kezéből, a lelkében ott lappang az a gondolat, hogy ő most valami különös jócselekedetet gyakorolt, mert elfogadta lelki édesanyja levelét. Nem kap boldog Örömmel utána, hanem szépen félreteszi, úgy gondolja: ráér ő még olvasni. Őt nem izgatja, hogy micsoda fontos közlése van az édesanyjának éppen az ő számára ... Majd elolvasom! Fel sem bontja. Neki nem sürgős. Másnap meg már el is felejti, hogy ő levelet kapott valakitől, levelet — az édesanyjától. így találhat azután az ember itt is, amott is felvágatlan, el nem olvasott „Harangszó“-kat, ezekből lesz-’stirgős esetben a csomagoló papír, ezekből... az édesanyánk fel nem bontott, soha el nem olvasott leveleiből, amelyekbe pedig ő a lelkét is beleöntötte, talán a köny- nyét is belezárta. Ilyen gyermekei is vannak a mi édesanyánknak! No, de úgy-e nem mindenki cselekszik így? Végtelenül szomorú, szinte kétségbeejtő lenne helyzetünk, ha minden gyermek így bánna el édesanyja leveleivel. Vannak tehát, akik nagy hirtelen átfutják a levelet s azután éppen olyan hirtelen tovább adják. A szomszédnak, a jó ismerősnek, a szegényebb testvérnek. Kétségtelen, hogy ebben az eljárásban van valami jó, van valami dicséretes buzgóság. Helyes, add tovább az örömhírt, a neked drága levelet mutasd meg másnak is, de azután ne feledd el, hogy az a levél első sorban mégis csak neked szól. Becsüld meg, őrizd meg, rakd össze őket, ne engedd, hogy másoknál hányódjék, vetődjék a te leveled, az édesanyád neked írt leisten hárfása. Történeti elbeszélés. Irta : Kapl Béla. 18 Fritze konsistoriális elnök lép be Bertholddal. — Búcsúzni jöttem nagy útra indulásom előtt, kedves Erzsébet asszonyom. A béketárgyalások megkezdődnek s fejedelmem kitüntető bizalma folytán azon nekem is részt kell vennem. A napokban indulunk Wittgenstein gróffal és Lőben lovaggal. — Hol lesznek a tárgyalások? — kérdi Bertholdné. Lengerichben kezdjük, hogy azután hol és mikor fejezzük be, azt csak a jó Isten tudja. — Sabina leányomat ugyebár szeretettel felkarolják, hiszen szeretik Magister Hoffmannt. A másik Sabi- nának, az én keresztlányomnak, pedig azt izenem, hogy mire hazaérkezem nagyot nőjjön a lurkója. Fonnyadtan öreges arcát szürkeség fogja be, mintha hamut szitáltak volna rá. — Ah, de ki tudja, hogy mit hoz a jövendő? Bizonytalan, sötét és kétségbeejtő időben élünk. Sokszor szinte azt gondolom, hogy sohase gázolunk ki a rettenetes háború következményeiből. A szegénység egyre terjed. Az erkölcsök pusztulnak. Berthold néhány szót szól közbe, de Fritze nem figyel rá. — Feleségemnél is sok minden aggaszt! ... Végigsimítja homlokát s elharapja a szót. Hirtelen Paulushoz fordul. — Ah, kedves Gerhardtus barátom, hadd mondjak köszönetét azokért az értékes szolgálatokért, melyekkel minket támogatott. Nemcsak tudása volt számunkra becses, hanem titoktartása is! — No nézd csak, — szólt közbe Bertholdné asz- szony, — nem is tudtam, hogy az informátor úr is részt vett a nagy munkában. Csodálatos ember maga, Paulus úr, telve van titokkal. Azután Fritze felé fordul: — Sabinát említette az imént. — Igen, igen, az én öreg Sabinámat. Bizony aggódom miatta, mert... Bertholdné felfogja tekintetét s hirtelen így szól Anna Máriának: — Sétálj egyet a kertben, édesem. Úgy is egészen sápadt vagy már a betegszoba levegőjétől. — Magának sem árt a mozgás, Paulus úr. A kert őszi ruhájába öltözötten fogadja őket, mint egy öregedő asszony, ki hervadó arcán is megőrzi régi szépsége nyomait. A reggeli dér csókjának helye délutánra megbámul a ványadt virágokon. Sárgás gyepágyon megritkul a pázsit s egyformátlanul nőtt fücso- móit mutogatja a járókelőnek. Gaz veri fel útjait, de a falombozat száz színének játékán ezer szépséget mutat a délutáni napsugár. Néhány percig némán sétálnak. Pál oldalról fürkészve nyugtatja tekintetét Anna Márián. — Édesanyjának igaza van: nagyon sápadt. Régóta figyelem s aggódva látom, hogy a hosszas betegápolás nem tesz jót egészségének. Ha nem veszi rossz néven, Anna Mária kisasszony, szeretném arra kérni, hogy kímélje magát. Anna Mária arcát elönti a pír, de azért nyugodtan függeszti Pálra tekintetét. — Köszönöm gondoskodását, Paulus úr. Semmi bajomat sem érzem s tudom, hogy Isten erőt ad nékem gyermeki kötelességem teljesítésére.
