Harangszó, 1933
1933-04-16 / 16. szám
1933 április 16. HARANGSZÓ 123 hajtandó. 1933/34-ben minden vallásos érzületíi egyén eltávolítandó a családokból és az állami üzemekből. Ugyanezen évben minden vallásos irodalom és istentisztelet megszüntetendő. A harmadik évben, 1934/35- ben az istentagadó mozgalom fokozandó, legalább 150 vallásellenes film készítendő. A negyedik évben 1935/36-ban, minden templom, zsinagóga és kápolna átadandó s egyéb célokra átalakítandó. Az ötödik évben, 1936/37-ben, az ötéves istentagadási terv befejezendő azon reménnyel, hogy minden istenhit kiirtatik a nép szivéből“. Németországban egy - egy reggelen kézzel mázolt felírások jelennek meg a házak, egyházi épületek, templomok falán,melyek otromba betűkkel kiáltják bele az utca szemébe: „Ki az egyházból!“ A könyvpiacon pedig könyvek jelennek meg, amelyeknek a jelszava: Megváltani a világot Krisztustól! Minálunk itthon még csak föld alatt szervezkedik az isten- telenségi mozgalom, de nyíltan pöffeszkedik az élet piacán a gyakorlati istentelenség, amelyik nem csinál propagandát a maga hitetlenségéből, csak egyszerűen kidobja Krisztust az életéből. Nem kell neki. „Bildverlag Christlicher Zeitschriftverein, Berlin SW. 68“. De mi nem vagyunk a meghátrálás emberei. Uj nagypéntek készül. A templom félhomályából üvöltő farkashad indul döntő támadásra az oltár ellen. Az egyik gyertyát már lerántották, kettétörték, eloltották, az oltárterítőbe már belekapaszkodtak, rikoltásuk már diadalmasan visszhangzik a boltivek alatt, de az oltár előtt ott áll a lelkész. Bibliáját a kebléhez szorítja, Krisztus keresztjét magasra emeli s a vértanukészség dicsfényében ragyogó arca minden szónál ékesebben hirdeti: templomomat, egyházamat, bibliámat, Krisztusomat nem hagyom ! Csak a holttestemen keresztül vehetitek el! Egyedül áll az oltár előtt a lelkész. Egész embercsorda ellene. Nagypénteki kardcsör- tetők! Ki áll melléje? Az új nagypénteken nem a keresztet ácsolok között a helyed. De a Krisztus tragédiáját gyámoltalan asszonyi köny- nyekkel s férfiatlan kéztördelő sopánkodásokkal siratgatók között sem. Az oltár előtt a helyed! Krisztust nem szabad zsákmányul odadobni nekik! Állj oda az oltár mellé és segítsd, hogy többes számban tudja mondani a papod: „De mi nem vagyunk a meghátrálás emberei.!“ (Zsid. 10:39). t. Z. nek meg éppen rokonságot kel! vállalnia a templom egereivel. Bizony én is csak szenténekeket szerzek pénz helyett. Meg is látszik ám rajtunk! — Szegény jó másodikom némán tűr. Azt hiszem, a jó feleség sohasem panaszkodik, hanem engedi, hogy szent tűz égjen ura lelkében. De a gyerekeim! Bizony azokról néha kiabál a szegénység. Paulus barátom, első házasságomból 5 gyermekemet eltemettem. A másodikból kilenc van. Hát úgy-e lehet egy kis gond velük! Mondom szegény rongyosoknak: ugyan vegyetek el íróasztalomról téli köntösül egy fugát, bújjatok bele, meg egy pár motettát, hogy ne fázzék lábatok, de hiába! — Hát ez az igazság. Runge Kristóf nélkül a Praxis pietatis soha meg nem jelent volna s a második kiadás se tudna megjelenni. A könyvnyomdász arcán jóleső öröm ragyog. — Hagyjuk ezt Crüger úr. Közös ügyről van szó, mely nekem éppen olyan szent, mint önnek. Azonfelül pedig mindegyikünk azt adja, amivel rendelkezik: én anyagi erőmet és lelkesedésemet, ön pedig isteni művészetét. Az orgonista kezét nyújtja a nyomdász felé. — Na na, édes barátom, pénzén és nyomdáján kívül mást is ad nekünk: tudását és hozzáértését. De meg az sem olyan természetes, ha valaki anyagi áldozatot hoz olyan ügyért, mely csak erkölcsi kamatokkal jutalmaz. Pál meghatottan szól közbe. — Én már régóta ismerem Runge Kristóf úr nevét és csak annyit mondhatok, hogy a történetben méltó helyet kapnak mindazok, kik népünk és az emberiség művelődéséért lelkesen áldoznak. — Hopp! helyben vagyunk, Paulus, — kiált közbe Crüger. — Magának is részt kell vennie ebben a munkában! — Kérem, kérem! ... — szerénykedik Pál. — Olvastam Paulus úr négy alkalmi költeményét. Egyiket a nagv wittenbergi tűzvész után írta. A másik kettőt gyászolók vigasztalására szerzetté. A negyediket saját fülemmel hallottam a Berthold Sabina esküvőién. Hát kérem, nekem van érzékem a nyelv muzsikája iránt s lelkem mélyéig vallásos ember vagyok, én azt mondom, Paulus úr, magának egyházi énekek Írására tálentomot adott Isten s azt nem szabad elásnia. — Próbálom, próbálom! ... — nyögi Pál. — Ha van művészi küldetése, hiába is akarná elfojtani. Kitör az az emberből s szeges korbácsütésekkel kergeti. Lerongyolódik ruhánk, havas téli utcán kis- kabátban didergünk, de megvásároljuk a könyvet és kottát. Éhesen verődünk házudvarról házudvarra, de akkor is saját énekeinket énekeljük a gazdagok küszöbén. Hát ha még mások is eltanulják melódiáinkat! ...
