Harangszó, 1932
1932-05-15 / 20. szám
1932 május 15. HARANGSZÓ 159 lett a szenvedés s a rettegett halál áhított hazamenetellé szelídült és édesült. Ott volt a szent tűz a Luther mély tekintetű, boldog lázban égő szemében s midőn a wormsi kihallgatásakor megszólal: „...lelkiismeretem kötve lévén Isten igéjében, nem tudok és nem akarok semmit visszavonni“, az alabárdosok lándzsáin, a csillárok üveghasábjain, a császár aranynyakláncán élénkebben szikrázott a fény, mert azoktól a szavaktól megdobbantak a szívek és szent mámorba szédültek a lelkek. A tűz terjed. Élet ott van, ahol ég a tűz. A halál hideg, merev; az élet meleg és mozduló. Addig tart az élet, míg a szív tud megmelegedni egy szótól, egy megáldott, leiekből kiröppenö szikrás szótól; addig tart az élet, míg van mozgási, elindulási készség. A tékozló fiú abban a pillanatban született újjá, amelyben felemelte kócos, fekete fejét, elsimította homlokáról csapzott durva haját és szólt: „...felkelek és elmegyek az én Atyámhoz". Szíve megdobbant, édes könny buggyant elő szeméből, arcára rózsát festett a megindulás s elromlott lábai megegyenesedtek: megyek, megyek — haza. Egyházunkat nézem... Mintha az a szent tűz lassan, bágyadtan hamvadoz- nék szívében. Csüggedés teríti be a lelkeket fekete hollószárnyával. Valami érthetetlen vonakodással maradoznak el, mentegetőznek a hívottak, a hivatalosak az áldott evangéliumi lakomától. Kondidnak szépen a harangjaink, de vannak fülek, melyek hallván nem hallanak, vannak lábak, melyek járván nem járnak, vannak ajkak, melyek szólván nem szólnak, kezek, melyek adván nem adnak, emberek, kik élvén nem élnek, egyháztagok, kik „megszáradt kéz", elsárgult levél, kihulló, meglazult tégla lettek. A reverzális-háló a mi halainkat meríti ki, az eltévedt bárányok a mi nyájainkat kevesbbitik, a megcsüggedt hajósok a mi vitorláinkat göngyölgetik össze. A mi seregünkben sok, szégyenletesen sok az elaluvó, őrhelyén elhanyatló katona. De — van tűz. Áldottak a mi drága, •hódító tűzhordó fiaink és leányaink, kiknek szemében meglobban a rejtve égő ősi tfiz, az, amelyikről az apáink ráismernek unokáikra, a vértanú és hitvalió ősök egyenes leszármazottaira, az ő lelkűktől lelkezett kővetőikre. Nézzétek őket, amint énekelnek, midőn boldogönfeledten követik az Ige szárnyalását. Nézzétek, amint vállalnak terhet, adót; amint asztalhoz ültetnek árvát és úton- járót. Nézzétek, amint betegségben imádkoznak, bánatban az égre néznek. Nézzétek, midőn a halálban észrevétlenül, békés csendességben megüvegesedik szemük, mert a tűz ellobbant. Nem. Isten örök oltárán gyertyaként tovább ég odafönt az égben. Az emlékük is tűz, mert mikor rájuk gondolunk, melegedni kezd a szívünk. Nekünk hódítanunk kell. Uj tagokat, új szíveket, mert a tűznek élete, törvénye, kényszerűsége a — terjedés. De csak a tűz terjed. Égnie kell annak, ki gyújtani akar. Égi tűz, szállj alá a fejünkre, a szívünkbe, az ajkunkra. Jövel szent Lélek Úr Isten! Töltsd be szíveinket bőven! Jöjj! Mert Te vagy a diadalom, a haladás, az élet. Duszik Lajos. Pünkösdi áhítat. Pünkösdi rózsákkal imádkozom Hozzád: Fogadd el kegyesen Szentlélek Istenem I Pünkösdi rózsáid illatával száll fel: Téged dicsőítő buzgó énekem. Hitben, szeretetben, reményben gazdagon, Lelkem áhítattal borul le Eléd! Földi szenvedések tisztító füzéből, — Szentháromság Isten! — Pünkösdi kegyelem! Adj erőt: Örökké vágyódni, sietni Feléd! Stoll Er nőné. Nagyatád. Ez az igénytelen név egy nagy gondozatlan területet jelent, amely Somogy vármegyének két járását, ú. m. a nagyatádi és a barcsi járást foglalja magában. Ezen a nagy területen egyedül a barcsi kis leányegyház az, amely gondozásban részesült, míg a többi község, ahol még ma is elég szép számmal találunk szórványban élő híveket, lelkigondozásban egyházunk részéről, nem részesült soha. Pedig csak itt Nagyatád körül van tizenegy Község és hét nagy puszta, mind beékelve erős róni. kath. községek közé s ami elhagyatott híveink nem tehettek mást: eljárták a református és római kalh. templomokba és ha szükség volt rá, igénybe vették a legközelebbi lelkész szolgálatát bármilyen vallási! volt is az. Valóban a jó Isten csodája, hogy még ma is minden községben lehet találni több vagy kevesebb evang. hívőt, akik meg ebben az elhagyott állapotban is megőrizték apáink hitét. Nagyatádról is csak azután vett egyházunk tudomást, amikor 1905.-ben Lelbach Keresztély megvette a nagyatádi uradalmat. Amint ö itt letelepedett s megismerte a viszonyokat, meggyőződött arról, hogy az itt lakó evang. hívekkel meglehetne alakítani egy kis fiókegyházat, azonnal keresni kezdte a kapcsolatot az anyaegyház es ezen keresztül az egyházmegyével. Ebben az időben ez az egész terület a vesei anyagyülekezethez volt beosztva. Akik ismerik Nagyatád földrajzi fekvését, azok tudják azt, hogy mitölünk sokkal könnyebb eljutni Budapestre, mint Vesére. Ez azonban Lelbach Keresztély előtt nem volt akadály, mint gyakorlati gazda könnyen túl tette magát ilyen, ránézve kicsinyes dolgon. De annál fontosabbnak tartotta a dolog másik oldalát. Azért a Bácskából magával hozott erős lutheránus érzéstől késztetve 1910. október 29.-én kelt adomány levelével 1600 négyszögöl belsötelket adományozott az ugyanezen napon Németh Pál esperes, vesei lelkész elnöklete alatt megalakított: „Nagyatádi ág. h. ev. fiókegyháznak“. Az esperes ezen első gyűlésen megígérte a híveknek, hogy ezután minden evben egyszer vagy kétszer ki fog jönni Nagyatádra, hogy it istentiszteletet tartson és az Úrvacsorát kiszolgáltassa. Ugyanezen első gyűlésen indítvány tétetett arra, hogy a református hívekkel, akiknek akkor volt ott már fiókegyházuk, egyesüljenek és egy közös egyházat alakítsanak. Túl lévén a kezdet nehézségein Lelbach Keresztély, akit az alakulógyíilés a kis fiókegyház felügyelőjévé választott, az ö mindenre kiterjedő figyelmével arra gondolt, hogy ha ez a kisgyülekezet a maga elé tűzött célt elakarja érni s megakarja valósítani, úgy neki mint kezdeményezőnek nem szabad és nem lehet az első lépés után megállani, hanem lehetővé kell tenni a továbbhaladást, azért 1921. június 21.-én második adomány levelével 50.000 drb. nagyméretű faltéglát és 5000 drb. cserépzsindelyt adományozott a kis gyülekezet templomának felépítéséhez. Éz az újabb adomány természetesen nagyban fokozta a lelkesülést s ezen lelkesülés hatása alatt az egyesülés a református hívekkel megtörtént. Az építés céljaira megindult gyűjtés szép eredménnyel járt. Hohenlohe Keresztély herceg 1921. szeptember 20.-án kelt adománylevelében 30 m;l ácsolt épületfát adományozott. Mándy Sámuel nagybirtokos főrendiházi tag ÍOU.O'X) koronát ajánlott fel a közös templom építéséhez. Nagyatád községe is vallásfelekezetre való tekintet nélkül nagyon szépen adakozott s vidéken is nagyon szép eredménnyel folyt a gyűjtés úgy annyira, hogy a kimutatás szerint 39.194 korona folyt be. 1923. jan. 17.-én a két fiókegyház közös gyűlése úgy határozott, hogy a közösen gyűjtött vagyont felossza. Ennek alapján a felosztás meg is történt és a közösen gyűjtött vagyonból a református fiókegyház kapott: 20.696 koronát, az evang, fiókegyház pedig kapott: 18.498 koronát. 1923. június 29.-én Mesterházy Sándor esperes s Németh Pál parochus-lel- kész elnöklete alatt közgyűlést tartottunk, amelynek főtárgya volt a missziói s. lelkészi állás megszervezése. Elnöklő esperes előterjesztette javaslatát, amit a közgyűlés nagy megértéssel fogadott s hogy a költségek fedezéséről is gondoskodva legyen, Strénz Dénes nagybérlő 1000 kg. búzát ajánlott fel évenként, amíg bérletében marad. Utálnia Lelbach Keresztély 500 kg., Kiss Gyula 500 kg., Wolf Ottomár 500 kg., Kun János 300 kg. stb. búzát ajánlottak fel évenként. Ezzel a rendszeres adózás kérdése is megoldódott. 1925.-ben egész váratlanul érkezett az értesítés, hogy püspök úr egyházlátogató útjában június 18.-án hozzánk érkezik. Azonal intézkedtünk, hogy az egyháztanácsi tagok jöjjenek össze gyűlésre. A gyűlésen felhatalmazást kértünk arra, hogy a felügyelő úr által adott épületben imaházat rendezhessünk be. Az egyháztanács megadta a felhatalmazást s így mire püspök úr megérkezett, egy szépen berendezett imaházban fogadtuk, így nemcsak látogatást végzett nálunk Öméltósága, de egyben imaházunkat is felavatta. Mind azaz öröm, mind az a boldogság, amit magunknak s másoknak szereztünk, belekerült nekünk tizenyolc millió koronába s ebből kárba nem ment semmi, mert annak minden darabja úgy volt megépítve, hogy ma az képezi templomunk bútorzatát. A reformátusok is használták díjtalanul az imaházunkat. Ott fogadták föpász- toruk látogatását is s így együtt voltunk mindaddig, míg a katonai kincstár 1920.- ban bérbe vette az épületet s nekünk onnét ki kellett rakodni.
