Harangszó, 1932

1932-03-06 / 10. szám

XXIII. évfolyam. 1932 március 6. 10. szám. Alapította: KAPI BÉLA ífclO-ben. Laptulajdonos: Ounántúli Luther-Szövetség. At Orafágot» Lather* Srövetség hivatalom lapja. Megjelenik minden vasárnap. Postacsekkszáml*: 30.526 Előfizetést elfogad minden evang. lelkész és tanító. Én vagyok ass út, as: igazság és az élei! fdnos 14, 6. A „Harangfizó“ szerkesztő-kiadóhivatal a GYŐR II., Petőfi-tér 2 Előfizetési ára : negyedévre 1 P 28 fillér, félévre 2 P 40 fillér. Egy évre * P 80 fillér. Csoportos küldéssel l()°/o-os kedvezmény. Amerikába egész évre dollár; az utódállamokba negyedévre 1 P 60 fillér. Bűnbánati zsoltárok. Irta: D. Luther Márton. Fordította: Schulek Tibor. A harmincketledik 3. Mert elcsendesedtem. Azaz: mielőtt minderről tudtam volna, felkeltem és dicsekedtem önmagam előtt, tetszelegtem önmagámnak derék életemmel s nem is tudtam máskép, mint hogy tiszta és kegyes volnék. De csillapult: „elcsendesedtem“, dicsekvésemből jajgatás lett, mert megismertem, hogy a kegyességem <— gonoszság. Csontjaim megvénültek. Azaz : minden erőm, min­den képességem, még a saját kegyességem vigaszta­lása is gyenge és ven, hasznavehetetlen lett Teelőt- ted, pedig mind oly friss, erős és fiatalos volt énelőt- tem.Még hozzá azt mondja a zsoltárírö: „megvénültek“. Ez így is érthető az első bűnbánati zsoltár szerint (6. zs. 8. v.): a te ítéletedtől való félelem miatt megvén- hedtem s megősziiltem. Mert ha már a szenvedő em­bernek is lassan múlik az idő, mennyivel lassabban annak, kinek a csontjai, vagyis lelkének ereje szenved, az isteni ítélet meglátásánál, amikor a Szentlélek félel­metesen belevilágít egy elbizakodott lélekbe, hogy megalázza és önismeretre bírja. Azért így szól: „Jaj Istenem, meddig lássék ez a kép? Csontjaim megvé­nülnek, elgyengülnek, beteggé lesznek, úgy érzem, örökre el kell pusztulnom tőle“. Mivelhogy egész nap kiáltozom. A kiáltozás az önmegismerésből fakadt félelemtől van, amely mint fentebb láttuk, az isteni ítélet fájdalmas meglátásából származik. A kiáltozás mérhetetlen és szájjal ki nem mondható; egyedül csak azok ösmerik, akik maguk is megtapasztalták. „Minden nap“, mint ahogy írója már az előző zsoltárban is mondja (6. zsolt. 7. v.) „Minden éjjel mosom ágyamat.“) 4. Mert éjjel-nappal rám nehezedik a te kezed. Azaz, a te félelmetes hatalmad „túlságosan nehezedik énreám“. Azért kiáltozom és jajgatok „éjjel-nappal“. „A te kezed“ lesújtott; büntetésedet, amellyel mind­ennek megláttatása által megfenyegetsz, nem tudom elviselni. Nyomorúságom felé fordultam, azaz előbb még el­fordultam nyomorúságomtól, csak az önmagámban való gyönyörűséget láttam, most mást Iátok. Azt hit­tem, meg van az üdvösségem, pedig valójában milyen nyomorúságos lettem. Annyira belém szúródott a tövis, vagyis mivel oly kegyetlen mélyen belém szúr a te íté­leted végzése és fulánkot fúrt nyomorult lelkiismere­tembe, amely lelkemnek minden erejét átjárja. zsoltár folytatása. 5. Megvallottam néked vétkemet, vagyis oly csen­des lettem, annyira elakadt a dicsekvésem, hogy beis­merem: nem miveltem jót soha sem, hanem csak bűnt és gonoszságot, még ott is, ahol helyesen cselekedtem. És hogy nem vagyok kegyes, nem palástoltam, mi- képen azok, akiknek lelki tévelygése azt a megté­vesztő bizakodást kelti, mintha még önmagukat is iga­zolhatnák és vétkes tartozások alól felmenthetnék, anélkül, hogy bármitől is tartaniok kellene. Ezek még civódást is kezdenek más emberrel, elbízzák magu­kat, haragusznak, gyűlölködnek, türelmetlenkednek, ítélkeznek, súsárolnak és ártatlanságuk miatt még na­gyobb bűnbe esnek. Pedig azt hiszik, hogy helyesen és jól és a legméltányosabban cselekedtek. Ezek ugyan „palástolják“ gonoszságukat, mert igaz voltukat tekin­tik és nem „vallják be vétkeiket“ igazán és lelkűk benső fenntartása nélkül. Az igaz ember viszont „nem palástolja“ gonoszságát, nem haragszik s nem lesz tü­relmetlen, még ha igaztalanúi is cselekszenek vele. Mert az ttartják, hogy velők nem lehet igaztalanúi cse­lekedni, mert nem hiszik igazaknak magukat. És ezek idvezülnek, mert ezeknek Isten elengedi és eltörli a hamisságukat, mivel maguk beösmerik és bevallják és mivel nem palástolják vagy rejtegetik maguk a vét­küket, azért elfedi és elrejti azt az Isten. Azt mondtam, azaz megtogadtam, elhatároztam magamban. Mintha ezt akarná mondani: „Te oly ke­gyes vagy, oly szívesen fogadod igaz megvallásomat és alázatos gyónásomat, hogy vigasztalod és felemeled az embert, mihelyt csak megkísérli is, hogy magát meg­alázza. Mihelyt bűnösnek ösmeri el magát s neked el­panaszolja, azonnal igaz és alkalmatos lesz te előtted“. Had vallom meg Istennek ürmön magam ellen a ha­misságomat, azaz had kárhoztassam magamat, ak­kor Isten megdicsér; had gyalázzam magamat, akkor Isten megtisztel; hadd pereljek magammal, akkor Isten felment; hadd szóljak magam ellen, akkor Isten szól mel­lettem; vétkemet hadd mondjam, akkor ő érdememet mondja; amint Mária Magdolnának mondotta a poklos Simon házában. (Luk. 7, 47.) És te elengedted nékem bűneim mulasztását. Te „elengedted“, mert én szá- montartonam és elismertem, „bűneim engedetlensé­gét“. „Impietas“ tulajdonképpen annak a nem-tevését jelenti, amit tenni kellene. Ez néha önmagában is meg­van, de minden bűnnek is velejárója és minden jócse­lekedetnek, amely nem kegyelemből lett.

Next

/
Oldalképek
Tartalom