Harangszó, 1932

1932-02-21 / 8. szám

58

HARANGSZÓ

1932 február 21.

És mégis — hűnek lenni nem lehetetlen. Az első keresztyének tudtak hívek lenni: máglyák rőt lángjai között, tüzes csiptetők szaggatásai közt, tigrisek álkapcsai közt, annak a vértől részeg római cirkuszközönségnek gonosz hahotája között is — hivek mindhalálig. Lutherünk is hiv tudott maradni. Biborosi kalap integetett feléje, átokbullák fekete hollói kárrogtak felette, de ő hű maradt mindhalálig. Krisztusra nézni, őt szeretni, nyomában járni: itt a hűség titka.

• Mindig akkor hanyatlik el az egyház is, meg a nemzet is, ha megfogyatkozik a szívek hűsége. Ezt az elhanyatlott kort a böjt hű Szenvedője csendesen szólongatja: Tekints reám, jöjj utánam, légy hű! — Az a böjt értelme, hogy meglássuk ut, ki nekünk a hűségre példát, a hűséghez erőt ád. Sz. J.

Megtért

kommunístavezérek.

Az egyik német újságban jelent meg pár hónappal ezelőtt fenti cím alatt egy közlemény. Ebből közlünk az alábbiakban néhány részletet:

A szász iparvidéken, Hölz Miksa kommunistavezéf hajdani munkaterületén, hatalmas népgyüléseket tartanak most a Klötzner testvérek, mindketten

A vagyon nem boldogság.

Irta: Dr. Schlitt Gyula. (10) XI.

Horvai István a folyó szabályozási munkánál volt alkalmazva. Az állam hazahívta külföldről s megbízta a jóhírű mérnököt e munkának vezetésével. Nem szívesen jött ép szülőföldjének vidékére, de beosztása ide vezényelte s így mit volt tennie? Az állás biztos megélhetést adott s nem mondhatott le róla. Még bátyjánál sem akart jelentkezni, mert mióta távol volt, még levélben sem érintkezett vele. Pálnak gazdag házassága elidegenítette a két testvért egymástól. István ismerte az egész hátteret, tudta, mi lesz a következmény s nem bánta, hogy távolról nézze az újabb bukást. Pálra s Irénre nem várhatott más. De István most még sem tudta megtenni, hogy ne látogassa meg testvérét. Elment hozzájuk.

Itt már az elutazáshoz készülődtek. Nagy ládák álltak a verandán, mintha örökre akarnák itthagyni fészküket. István megjelenésén meglepődtek, őszinte örömmel látták viszont, hogy István is megindult.

Meg is bízták mindjárt, hogy közben- közben nézzen a gazdaság után, míg ők távol lesznek. Vissza tartani őket a költséges útról nem tudta, bármennyire is szerette volna. Pálnak sikerült még egy

hajdani kommunisták és a O. P. U. emberei (a legmegbízhatóbb kommunistavezetők), amelyekben beszámolnak oroszországi élményeikről.

Klötzner Károly, aki erről a kérdésről beszélt: „Mi van ma a valóságban

Oroszországban?“, a Q. P. U. egyenruhájában jelent meg s a következőket mondotta el:

önök a kommunista sajtóban sohasem olvashatják a valóságot Oroszországról, mivel a szigorú cenzúra semmi olyat nem enged át, ami árthatna a rendszernek. Én magam 7 évig voltam tagja a legfőbb vezetőségnek, de még nekem is két évig vonakodtak megadni a beutazási engedélyt anélkül, hogy meg tudták volna indokolni. Miért? Mert Szovjetoroszországnak a német kommunistákkal igen szomorú tapasztalatai voltak. 367 Ruhr vidéki munkás ment ugyanazzal a lelkesedéssel, mint én Oroszországba, de öt hét múlva már kiutazási engedélyért jelentkeztek a német követségen. Akkorra már kigyógyultak a kommunizmusból. Nem érezték jól magukat Oroszországban s örültek, amikor ebből a szovjet-„paradicsom“-ból kiszabadultak, mert többet éheztek ott, mint akármelyik munkanélküli Németországban. Ezek a kommunisták mint nemzeti szociálisták tértek vissza hazájukba. Atyámnak közbenjárására, aki akkor Oroszországban vezető állásban volt, végre megadták nekem s testvéremnek a beutazási engedélyt. 55 különböző országból való kiküldöttel indultunk útnak. Ezek is megakarták ismerni a sokat magasztalt öt éves tervnek a gyümölcseit. Moszkvában vörös ezredeket vonultattak ki a fogadásunkra, repülőgéprajok keringtek az állomás felett. Miért? Azért, hogy hadd legyen az ember első benyokis összeget kiszorítani a banktól s ez nem hagyott nékik nyugtot. Annyi szépet hallottak Montecarlóról s mielőtt meghalnának, ezt is meg kell nézni. Utóvégre miért él az ember? Ezt a kis kirándulást se engedje meg magának?

Irén szinte lázban volt. örömében annyi szeretettel árasztotta el sógorát, hogy ez valóban meg volt hatva. Vállalta is, míg itt dolgoznak a közelben, a felügyelet munkáját. Amália néni sem fog legalább unatkozni. Irénék nem is tartoztatták magukat s útra keltek Montecarlóba, a földi paradicsom felé.

István lelkiismeretesen fogta a megbízatást s azonnal utána nézett a dolgoknak. Szomorú látvány tárult eléje. Fegyelmezetlen cselédség s lehetetlen gazdasági szerek. Rendetlenség az egész vonalon. Mindenki azt csinálta, mit akart. Senki nem függött senkitől, mindenütt pusztulás látszott s a katasztrófa szakadéka tátongott. Azonnal intézkedett. A cselédség felhördült, mintha korbáccsal vágtak volna közébe. Felzajgott, mint rázott méhkas. István kiosztotta mindenkinek a holnapi munkát s szigorúan meghagyta, hogy reggel mindenki talpon legyen, mert ö is itt lesz. Amália néninek oda adta a magtárkulcsokat s szívére kötötte, hogy csak az ő tudtával nyúlhatnak ' a készlethez. Amália néni meg volt elégedve. Ily megtiszteltetés még nem érte Pál részéről.

István az intézkedések után egyenesen átvágott a földeken és sietett munmása Szovjetoroszországban felejthetetlen élmény a szovjet hatalmáról. A kiküldötteket a legelőkelőbb szállodákban szállásolták el. Egyszerű elvtársaiknál nem vehettek szállást, mert ott látniök kellett volna a nyomort, ezt pedig a kiküldötteknek nem szabad megmutatni. Étkező- és hálókocsikkal felszerelt ex- pressvonatokon vittek minket tovább, de a kocsik le voltak plombáivá, senkinek sem volt szabad kiszállania. Moszkvában a munkások végnélküli sorát láttuk az utcán álldogálni. Amikor a tolmácsokat megkérdeztük, hogy mi ez, azt felelték: „Ezek olyan munkások, akik kölcsönt akarnak jegyezni“. A valóságban pedig ezek a munkások kenyérért álltak sorba, így hazudoztak s így csapták be a kiküldötteket.

Leningradban felkerestem régi barátomat, Hölz Miksát, aki négyszobás előkelőén berendezett lakásban lakik. Az ő levelére beállítottak engem egy gyárba elektrikusnak. Itt azután alkalmam nyilt az orosz viszonyok megismerésére s a régi állapotokkal való összehasonlításra, miután én már a háború előtt is voltam Oroszországban. Az élelmiszerárak igen magasak. A kommunizmus nem más, mint a népnek kizsákmányolása. Ezt legnagyobb sajnálatomra meg kell állapítanom. így például különböző minőségű kenyerek vannak. A legjobb kenyeret csak az uralkodó osztály tagjai ehetik. A bérek tekintetében sincs egyformaság. Egy nem kommunista munkás havonta 20—45 rubelt, egy szakmunkás 45—80 rubelt s egy kommunista 85—520 rubelt keres. Ez az a sokat magasztalt egyenlőség! Hazugság, semmi más, csak hazugság! Hát még a népbiztosokat hogy fizetik? Ezek külföldön helyezik el a pénzeiket. Az ember azt gondolná, hogy

kásáihoz. Ott kellett elmennie Eőriék parkja mellett. Valami húzta, hogy közvetlen közelébe menjen. Talán az ősi ház? Talán a szülők nyugvóhelye? Avagy talán valami más? Ezt az utóbbit ki akarta verni fejéből. Az öreg Eőrinek kemény rendreutasítása még most is fájt neki. Büszkesége sem engedte, hogy ily gondolatokkal viseltessen a ház iránt. Ott ment el a kis vaskapu mellett, mely a parkba vezetett. Megfogta a kilincset s megpróbálta nyitva lesz-e, ha virágait viszi a szülök sírjára. Egy pillanatra megállt s benézett. Minden a régi, de hogy sajgott szive! S amint visszafordult, hogy útjára menjen, megfogta valaki karját. Melánia volt. István megijedt, mint valami gyermek, kit rajtakaptak csinytevésén. Resteíte a dolgot s alig tudott magához térni. Melániának őszinte, jóízű nevetése azonban visszaadta önuralmát.

— Bocsásson meg, Melánia — szólt szepegve István — de nem tudtam itt elmenni, hogy be ne nézzek. Bocsásson meg!

Melánia alig tudta magába fojtani szívből előtörő kacaját s jelentőségteljesen kérdezte:

— Csak azért kért bocsánatot, Horvai úr, hogy benéz a portánkra? Hát... hát az éjjeli útjaiért?... —• Itt kissé elhallgatott s mélyen István szemébe nézett — azokért nem kér bocsánatot?

Istvánnak még a füle is elpirult. Da-