Harangszó, 1932
1932-10-23 / 43. szám
342 HARANGSZO 1932 október 23. pedig tanítványainak rajzbeli öntevékenységéről értekezett. Hosszú tárgyalás anyagát képezte Kühn János előadásában az országos egyesület alapszabálytervezete. Papnék gyűlése. A lelkészekkel és tanítókkal egyidő- ben ülésezett a papnék kerületi szövetsége is D. Kapi Béláné elnöklete alatt. Ezen a gyűlésen is igen szép számmal vettek részt a kerület minden részéből. 45 papné volt jelen a gyűlésen. D. Kapi Béláné Niebergallnak a papnéról írt tanulmányát olvasta fel, Novák Rezsöné titkári jelentést terjesztett elő az egyházmegyei papnék szövetségeinek működéséről, végül az özvegy papnék otthonának ügyét tárgyalták meg. Adakozásra buzdítják a tagokat az otthon felszerelésének költségeire. A Lutherszövetség közgyűlése. Délelőtt 11 órakor tartotta közgyűlését a kerületi Lutherszövetség D. Kapi Béla és dr. Ittzés Zsigmond elnöklete alatt. László Miklós titkár terjesztette be a jelentést a szövetség működéséről, Kovács Zsigmond pénztáros a pénztár állapotáról és Turóczy Zoltán főszerkesztő a Harangszóról, örömmel vette tudomásul a közgyűlés, hogy az új bel- missziói munkaprogramm megjelent s annak árát három pengőben állapította meg. A Gyurátz-szobor leleplezése. A pápai nagy napok fénypontja a Gyurátz-szobor leleplezése volt. Mint már megemlékeztünk róla, az egyházkerület Lux Elek szobrászművész által elkészíttette Gyurátz Ferenc püspök mellszobrát s a pápai templom elökertjében felállíttatta. A szobor leleplezésére hatalmas tömeg gyűlt össze a templom udvarán. Hatóságok, méltóságok, küldöttségek tömött sorai mögött lelkészek, tanítók, felügyelők, presbiterek s egyszerű emberek, iskolás fiúk és leányok beláthatatlan tömege lepte be az udvart. A gyülekezeti vegyeskar Nitschinger János igazgató vezetésével Schneider Imáját énekelte el, mely után Schöck Gyula pápai lelkész szavalta el alkalmi ódáját. Az avató beszédet D. Kapi Béla püspök mondotta. Szavain átcsengett a hódolat a nagy ember iránt s az utód szeretete az előd iránt. „Ércemberbe ha lelket önt a művész zsenije, megszületik akkor a szobormű — mondotta. Mindennél nagyobb erőnek gondoljuk az isteni géniusz lehelletét és mégis hogyha isteni géniusz sugárzik csupán a szoborműből, akkor az önmaga dicsőségét hirdető remekművé válik. De hogyha a vonalak és formák összegét áttüzesíti egy szétomlott életnek megmaradó örök lelke, tanít születő és elmúló egymásután következő nemzedékeket. A szobor csak akkor ér valamit, hogyha mögötte egy élő, igazi embernagyság áll. Emögött a szobor mögött Gyurátz Ferenc püspök élete és egyénisége áll. Egy igazi emberi nagyság. Ez a szobor az érzelemnek a hitvallása. Megszületett azért, mert aki látta és ismerte őt, az a szeretet joga folytán látni akarja őt. De ebben a szoborban egy nagy értékítélet is van. Értékelik tudományát, nagy szervező erejét, szociális. érzését, de az a nemzedék, amely e szobrot felállítja, hálaadó imádsággal azt mondja: Ő az Isten embere volt. És sohasem akart más lenni. Múlhattak felette az évek, ő rajta nem változott semmi. Lehetett belőle püspök, ő ott is az Isten embere volt. Ezért rótta az elhagyatott, távoli, sáros, vagy vásott kövezetű pápai utcát, ezért ment a szegények hajlékába, ezért ült oda a betegágyak mellé, ezért tudott mindig adni kimeríthetetlenül. Pápa halhatatlan nevű lelkésze, a veszprémi egyházmegye volt esperese, a dunántúli egyházkerület volt püspöke . . . Óh, milyen semmik ezek, amiket én most a neve után elmondottam amellett, hogy Isten embere volt. De ebben a szoboremelésben megszólal ennek a nemzedéknek felelősségtudata is. Azokra az eszmékre, melyeknek megtestesülését Gyurátz Ferenc életében és egyéniségében láttuk, szüksége van az egyháznak, városnak, nemzetnek és hazának. Ércbe öntöm tehát, odaállítom a templom fala elé, hogy emberek lássák, hogy neveljen megmaradó leikével és életpéldájával igazi embereket, Isten embereit a jövendő számára.“ A szobrot az egyházkerület nevében Mihály Sándor, a veszprémi egyházmegye felügyelője adta át meleg személyes emlékezéssel. A gyülekezet nevében Draskóczy István, a pápai gyülekezet felügyelője vette át. Az egyes beszédek Cselnek vára. Irta: Szende Ernő. (18) — Ennek nagyon örülök. Megbocsátott neked? — Nem is neheztelt rám soha! Pedig lett volna rá oka! Itt többször láttam, sőt beszéltem is vele. Nagy ünnepek alkalmával meg volt engedve nekünk, magyaroknak, kik vagy húszán vagyunk, hogy istentiszteletet tarthattunk. Egy szobában gyűltünk össze. Thaly beszélt. Ilyenkor pár szót mindig váltottunk s most már ismerem ez áldott jó embert. Becsülöm, ragaszkodom hozzá. Úgyis bánt a lelkiismeret. Hiszen részben miattam fogoly. Sok-sok szemrehányást tettem magamnak emiatt s kértem Isten kegyelmét. Dénes szíve csordultig megtelt. — Kibékültél az Istennel is, jó atyám? — Már régen, fiam. Megtanultam itt a négy fal között őt félni, de egyben szeretni is. Vele beszélgetek e zárt helyen. Ha kitekintek éjszaka a csillagos égre s bár csak egy kis foltot látok is, mégis érzem az ő hatalmas voltát. Ha nappal a végtelen tengerre esik a tekintetem, akkor is csak az ö csodálatos nagyságát látom. Hidd meg fiam, jó lecke volt számomra ez a börtön. Azelőtt a lelkem volt rab, a testem szabad. Csak annak éltem. Most meg úgy érzem, a testem a rab, de a lelkem szabad. S ez oly boldoggá tesz! Hát jó anyád, hogy van? — összetörte a csapás. De imádkozó lélekkel vár minket haza. S Isten meg fogja tenni e csodát! . Csetneky lehorgasztotta a fejét. — Szegény jó feleségem. Áldott szíved még értem is ver. Éltem hátralévő részét a te boldogításodra fogom szentelni. Csak ölelhesselek még egyszer a keblemre. •— Meg lesz, édes atyám. A folyosóról köhögés hallatszott. — A porkoláb hív. Mennem kell. De ha lehet, az éjjel felkeresünk. Várj ránk. — Boldogsággal foglak várni. — Isten veled hát. — Isten veled. Dénes kézbe kapta a seprüt, a lapátot s kilépett a folyosóra. A folyosón egy tiszt közeledett. A porkoláb Dénesre förmedt: — Te, Juszuf! összetöröm a csontjaidat, ha jobban nem iparkodsz! A tiszt odaért. Megállt. — Úgy, úgy, Hamzsa. Csak keményen bánj az ilyen ingyenélőkkel! Azzal tovább ment. Hamzsa haragosan folytatta: — Most eredj ide be! S egy perc alatt végezz! Kinyitotta a, negyedik számú cellát s Dénes szemben ' állott Thalyval. Thaly nem ismert rá. Az igaz, hogy csak egy közönyös pillantást vetett rá. Dénes söpörni kezett. Egy-két lendülettel a fogoly lábához ért. Halkan odasugta: — Én vagyok, Csetneky Dénes. Thaly hátrahőkölt. Dénes gyorsan folytatta: — Ne szóljon, tisztelendő uram. Én vagyok. Atyámnál ép az imént voltam. Hozom a szabadulást. Thaly hitetlenül nézett rá. — Te volnál? Valóban te volnál? Dénes? — Az vagyok. És sok-sok ölelést, csókot hoztam a tisztelendő asszonytól és Annuskától.
