Harangszó, 1932
1932-09-11 / 37. szám
294 HARANGSZÓ 1932 szeptember 11. ha megtörtént, hogyan történt meg, arról tesz tanúságot a gyermek és vizsgázik a sziilö az első hittanórán. A szülök vizsgája sok tekintetben nagyon szép, felemelő és boldog örömet okozó. Sok tekintetben azonban leverő, sőt kétségbeejtöen irtóztató. Megfellebbezhetetlen bizonyság mégis minden körülmények közt amellett az igazság mellett, hogy a vallás éltető, boldogító, fényt és tisztaságot árasztó erő s hogy a hitetlenség hervaszt, rombol s a bűn szennyében elveszejti az embereket. Aki ezt az igazságot nem hiszi, vagy nem akarja elhinni, jöjjön velem, hadd kalauzolom végig az első osztályos kis elemisták első hittanóráján: a szülők vizsgáján. A csöppségek félénken, tanácstalanul, félszegen ülnek a padokban. Számukra ismeretlen s értelem nélkül való az egész környezet. A tanítást bevezető imádság egy-egy szavát alig hallhatóan mondják utánam s a bátorító kérdésekre bátortalanul felelnek. Amikor kissé összeismerkedünk, megkérdem' őket, hogy voltak-e már templomban? Imitt, amott felderül egy-egy arcocska s felhangzik a felelet: én már voltam! Majd egyik-másik hozzáteszi: édesanyámmal, édesapámmal, nagymamával. Újabb kérdést teszek fel: ki szokott imádkozni? A felőletek mind bátrabban hangzanak: én minden este, én reggel is, én délben is, én a Miatyánkot is szoktam. További kérdés: ki tanított imádkozni? Erre már az apróságok boldog szemjragyogás mellett felelgetnek: édesanyám, édesapám ... Végül kiderül, hogy némelyikük egy-két egyházi éneket is tud, bizonyságául annak, hogy szülei odahaza háziistentiszteletet szoktak tartani s abba kicsiny gyermekeiket is belevonják. Jól szemügyre véve a kis felelgetöket, hamarosan látható lesz, hogy azok a legelevenebbek, a legboldogabbak s azoknak a legnyíltabb s legöszintébb a tekintete, akik a legtöbb igenlő feleletet adják. Ezek a drága kis lelkek öntudatlanul átérzik, hogy olyan kincs birtokában vannak, amelyet méltán ragyogtat- hatnak. Mindeniknek a szemében ott csillog a hála azért az áldott pillanatért, amikor az édesanyja az ölébe vette, a kis kezét összekulcsolta s ráterelte a figyelmét Arra, aki minden szeretetnek s így annak a szeretetnek is örök forrása, amely az édesanya imádságos ajkán át jut el az ö kis szívéig. Vájjon van-e mérték annak a megmérésére, hogy mekkora értéket adnak a szülök gyermekeiknek akkor, amikor „kicsiny szivük tavaszkertjében“ a vallást öntözgetik? És vájjon tudatában vannak-e azok, akik ezt nem teszik, hogy mitől fosztják meg a gyermekeiket s hogy milyen kár- hozatosan rossz bizonyítványt állítanak ki önmagukról? Tudnivaló ugyanis, hogy a szülök vizsgáján szomorú tapasztalatok is várnak ránk. Amíg az örömteljes feleletek elhangzanak, amíg boldog zsibongás közben kerülnek elő a kis szívek otthonról hozott kincsei, nem egy kicsiny fejecske értelmetlenül forog, nehány pici száj konokul hallgat s egy-egy mosolyra hivatott gyermeki szempárban a fájdalom könnye kezd csillogni. Ám a néma ajkak mégis beszédesek! Tengernyi öntudatlan vádról, keserű szemrehányásról beszélnek azok iránt, akik pedig Isten rendelése szerint arra hivatottak, hogy kiérdemeljék s gyermekeikben megvalósítsák azt, amit Isten a negyedik parancsolatban minden boldogság feltétlenül megszabott: tiszteljed atyádat és anyádat! Ezek a szülök önmagukat is, gyermekeiket is megfosztják az emberi lélek legnagyobb boldogságától. Két nagy hibát követnek el. Előre lemondanak arról, hogy egykor a gyermekeik szeretetének és tiszteletének részesei lehessenek. Ez az első. A másik sokkal nagyobb. Lehetetlenné teszik, hogy a gyermek lelki fejlődése megfelelő alapon nyugodjon s már annak is elvágják az útját, hogy a gyermek a negyedik parancsolatot megtarthassa. De nézzük a gyermekeket. Lassan szólásra birom a hallgatókat is. Felébred bennük a bizalom s abból, amit elmondanak, kiderül, hogy szüleik vagy elváltán élnek, vagy az állandó otthoni perpatvar űzi el a házból az imádsághoz szükséges bensőséges csöndet, meghitt békességet. Kiderül némely esetben esetleg az is, hogy irigyelt gazdagok, akik a világ felé csak mosolygós arcot mutatnak, a házuk falai közt hihetetlen lelki nyomorban tengetik üres, boldogtalan életüket. Némelyik gyermeknek a szavából megtudjuk, -amit egyébként a ruhája, a viselkedése s egész cicomás külseje is elárul, hogy őt otthon közönséges játékszernek tekintik s hogy helyette, ha ö maga meg nem született volna, éppen ilyen módon kényeztetnék a macskát, vagy az ölebet. igaz, hogy ez utóbbiak közt akad olyan, aki imádkozni is tud ... de csupán esti imádságot. Ennek az oka nagyon szomorú: amint a szülők a gyermekben játékszert, ugyanúgy az imádkozásban játékot látnak. Mivel pedig ők maguk este jobban ráérnek, a gyermek pedig ugyancsak este hajlamosabb a játszásra, mint reggel, hát egyéb játék között az imádságra is sor kerül. Az ilyen imádság a semminél is kevesebbet ér s beszédes bizonyíték amellett, hogy a szülök sem a gyermeket, sem a vallást nem veszik komolyan és megfeledkeznek arról, hogy hamarosan eljön az az idő, amikor a gyermek majd őket magukat nem fogja komolyan venni. Egy apró emberke lehorgasztott főCseínek vára. Irta: Szende Ernő. (12) Egy-két hajtó észrevette őket. Az egyik elordította magát: — Itt a török! A másik ráismert a megkötözött emberben Csetnekyre. Torka szakadtából kezdett kiabálni. — A nemzetes urat elfogták! Ide emberek! Segítség! Ibrahim látta, hogy itt a cselekvés ideje. Sortiizet vezényelt. De csak a levegőbe. Nem akart mindjárt a Védtelen emberekre lövetni. Elég lesz az az ijesztő lövés is. Jól számított. Az emberek hanyat-homlok menekültek. Ibrahim futólépést vezényelt. Míg a hajtok összeértek, beletelteit vagy két óra. S mire elmondták a szerencsétlenséget, akkorra a törökök árkon-bok- ron túl voltak. Vége lett a vadászatnak. Az urak hazaparancsolták az embereket. S azok elszéledtek. Csoportokba verődve ment kiki a maga falujába. Akik meg a várból valók voltak, azok meg az urakkal igyekeztek oda vissza, hogy megvigyék a szomorú hírt a nemzetes asszonynak ... * A török csapat folytatta az útját. Két órai gyaloglás után kiértek az útra s most már köny- nyebben haladtak. Nem kellett attól sem tartaniok, hogy magyar csapattal találkoznak. Különben is elegen voltak, hogy egy kisebb csapattal felvegyék a küzdelmet, ha éppen arra kerülne a sor. Már csak egy falu volt előttük a magyar földön. Ha azt elhagyják, török területre érnek. A falun innen egy szekeret láttak feléjük közeledni. Mikor a kocsi odaért, Bodó kiugrott a sorból s elkapta a lovak zabláját. A kocsi megállóit. A katonák közre fogták. Bodó Ibrahimhoz fordult. Rámutatott a kocsisra;. — Te, Ibrahim! Ez az az ember, aki kiégette a szemem! Aztán a kocsi hátuljára mutatott. — Az meg az, akinek köszönhetem. Ibrahim mitsem tudott arról a történetről, amit Bodó a basának elmondott a szeméről. Ránézett a két emberre. — Kik ezek? — Az ott hátul Thaly lelkész. Ez meg János, a kocsisa. Fogasd el őket! — Engem nem bántottak. Menjenek tovjibb. Bodót elöntötte a düh. Rekedten ordította. — De nem addig van! Aki nekem ellenségem, az neked is az! Aztán mit tudod te előre, micsoda baj kerekedik abból, ha útnak ereszted ezt az embert? Hiszen hírt visz rólunk! Ibrahim meghökkent. Igazat adott Bodónak. — Igazad lehet. Velünk jönnek. Aztán csináljon velük Ali azt, amit akar. Az ö dolga. Rászólt a kocsisra: — Fordulj meg! A kocsis tétovázott. De Thaly rászólt: — Fordulj meg, János. Velük megyünk. A kocsi megfordult. Ibrahim fele csapatát a kocsira ültette. Aztán Csetnekyhez fordult. — Ülj fel a kocsira. Csetneky gúnyosan nézett a lelkészre. — No, tisztelendő uram), még így se kerültünk össze. Thaly helyet csinált maga mellett. — Isten akaratából még rosszabbul is lehet. Bodó is felkapaszkodott. Ibrahim a saroglyába ült, hogy
