Harangszó, 1932
1932-08-28 / 35. szám
278 HARANGSZÓ 1$32 augusztus 28. élni. Lássuk meg, hogy mit fognak ezek csinálni, ha végképpen kiköltöznek az atyai házból és az Atya azt mondja, majd: itt az örökségetek vegyétek menjetek, csináljatok, amit akartok! ? A mostani jelekből mindenki világosan láthatja, hogy nem osztályforradalom, vagy „rendes tisztességes“ védelmi háború előtt állunk, hanem az egyes embernek egyes ember ellen való pokoli gyűlölsége fogja lángba borítani az egész Európát. Egészen kicsiny embercsoportok és egészen magukra hagyott emberek pusztítják majd egymást gázzal, tőrrel, revolverekkel, repülőgépekkel, bombákkal, bacillusokkal és minden elképzelhető módon, ahogyan rakoncátlan gyermekek minden kezük ügyébe eső szerszámmal féktelen pusztításokat visznek végbe, ha magukra maradnak. Leírhatatlan borzalmak következnek be az európai embervilágra, mihelyt Isten hosz- szútűrő kegyelme megsokalja hitetlenségünket. És nem lesz az a katonai vagy más haderő, amely az egyensúlyt helyre tudná állítani, nem lesz az a csendőri vagy rendőri hatalom, amely le tudná szerelni a sátán felbőszült milliónyi fenevadát. Mert bizonyos, hogy a személyes sátán kezébe esünk, aki a néhány kolompos és kezdő embernek csak akkor mondja majd vigyorogva a szemébe a veszedelem nagyságát, amikor már megkezdődött a pokoli zűrzavar és amikor maguk a vezérek is szeretnék majd visszaparancsolni ketreceikbe a kiszabadított tigriseket, de az akkor már teljesen lehetetlen lesz. — Magyar evangélikus anyák most ne hallgassátok el mondanivalótokat, mert ezzel saját magzataitokat temetitek a kárhozatba! Mindenki keljen fel a kényelem és biztonság székéből! Lássátok meg Krisztus országa felett a vörös és borús eget és kiáltsátok: nagy szél és rettenetes vihar jön, Krisztus nyája bele ne keveredj a gonosz és parázna nemzedékbe, amelyik jelt követel, holott látta Jónás próféta jelét, sőt találkozott a feltámadott Krisztussal! Finn leányok. Egy kép van előttem. A finnországi felébredtek nyári gyűlésének egyik csoportját ábrázolja a kép: felébredtek népviseletében éneklő fiatal leányokat. Önkéntelenül is arra kell most gondolnom ennek a képnek a szemlélésénél, hogy mennyit is tesznek ezek a fiatal egyszerű leányok az Isten ügyéért. Malmivaara lelkésszel, aki már nem ismeretlen az olvasó előtt, történt meg egyszer a következő eset: Egy alkalommal valami külföldi hires lelkész látogatta meg és megkérdezte, hogy hát ki is segít neki a gyülekezet gondozásának nehéz munkájában. Malmivaara a körülötte ülő néhány öreg asszonyra és fiatal leányra mutatva igy szólt: „Ezek az én legnagyobb segítségeim. Ezeknek az egyszerű lelkeknek az imája és éneke az én legnagyobb segítőtársam". Ugyancsak Malmivaara lelkésszel történt meg a következő eset is, mely egész életére döntő hatással volt. Malmivaara éppen konfirmációt tanított egyik délután, mikor az egyik leány az üdvösségre jutásra vonatkozólag kérdést intézett hozzá. Malmtivaara nem tudott választ adni a leánynak és keményen kijelentette, hogy ahhoz pedig semmi köze sincs. Utána azonban lelkiismeretétől marcangolva hagyta el az iskola termét és bezárkózott a szobájába. De az egész leánysereg sírva futott utána, hogy ne hagyja őket bizonytalanságban. Malmivaara pedig, aki előtt akkor még szintén nem volt világos az üdvösségre jutás kérdése, lelki kétségbeesésében bezárkózott szobájába, küzdött Istennel. Mikor egy kis idő múlva el akarja hagyni szobáját, kinyitvlán az ajtót, látja, hogy a leányok ott térdepelnek imádkozva, hogy lelkészük békességet találjon Istennél. A leányok nemcsak szociális munkában, karácsonyi segélyakciók és szere- tetintézmények szervezésében lehetnek munkatársai a lelkésznek, hanem az imádkozásban, éneklésben, a Sátán ellen való, a lelkek harcáért folyó küzdelemben is. Amint a képet nézem, látom, hogy mindegyik fiatal leány a felébredtek egyszerű ruhaviseletét hordja. Utazások alatt sokszor láttam kis nyolc, tiz éves leánykákat ez egyszerű, tiszteletet parancsoló viseletben, amint vagy a templomba tipegtek siető, gyors léptekkel, kezükben az énekeskönyvvel, önfeledt vidámsággal az arcukon, vagy amint házi áhítatokon ültek a lelkész lábai előtt a kis zsámolyon és nagy buzgalommal énekelték vékony cérnahangjukon egyházi énekeiket. Ezekből a csöpp kis teremtésekből válnak aztán azok a fiatal öntudatos leányok, akik teljes koCseínek vára. Irta: Szende Ernő. (12) Eljutott a kapuhoz. Lépcső vezetett le oda. Ibrahim lement s belépett a kapus szobájába. A mécs égett, de a kapus nyugodtan aludt. Ibrahim háttal fordult a világosságnak s felrázta az embert. — Kelj fel! Ereszd le a hidat. Az urak távoznak. A kapus felült. — A fenéket távoznak. Itt alszanak azok. Ibrahim türelmetlen lett. — Ereszd le tüstént s nyiss ajtót. Az egyik úr hazamegy. Talán már itt is a lova. A nemzetes úr parancsából jöttem. A kapus nem mert ellenkezni. Látta, hogy őrrel van dolga,. Felkelt, megindította a fogaskereket s a hid leereszkedett. — Most nyisd ki az ajtót. Vagy akár a kaput, hogy ne kelljen az urnák várakoznia. A kapus subát terített magára. Vette a kulcsait, kikeresett egyet s kiment. ' Az őr nyomon követte. Mikor a kapu kinyílt, Ibrahim félrelökte a kapust, végig futott a hídon s futásnak eredt. A kapus elordította magát. A kiáltásra az őrség emberei odarohantak. De már elkéstek. Mire a kapus elmondta, hogy mi történt, akkorra rég eltűnt a megszökött őr. A parancsnoknak gyanús volt a dolog, őr nem szökik meg. Felment a lépcsőn s megindult a vár körül. A két embertől megtudta, hogy az egyik társuk erre járl. Tovább ment. A nemzetes úr ablaka alatt megbotlott valamiben. Lehajolt. Emberi testet érzett. Kiáltására odajött a szomszéd őr. Azt mécsért küldte s annak világánál aztán ráismert a megkötözött, ruhátlan emberben az őrre. Kivette szájából a rongyot, elvágta a kötelet s a didergő ember aztán elmjondta, hogy mi történt. A parancsnok megijedt. Meghagyta az őrnek, hogy ne merjen egyelőre senkinek se szólni a dologról, mert a nemzetes úr haragja rettenetes lesz. Majd pár nap múlva ö maga fogja jelenteni az esetet. Akkor már könnyebben megússzák a bajt. Úgy is történt. Se az őr, se a kapus, se a parancsnok nem tett jelentést az éjjel történtekről. * Nyolcra járhatott az idő. Kegyetlen hideg volt. Bodó és társai bizony dideregtek. Az erős hideg átjárta á gúnyát s a foguk vacogott. Bodónak egy ötlete támadt. — Emberek! Rakjunk tüzet. A kutya se jár ilyenkor erre. Majd megvesz a hideg! A katonák helyeseltek. Száraz ágakat szedtek s a láng csakhamar fellángolt. Körülfogták s most már türhetöbb volt a sorsuk. Egyszerre felfigyeltek. Valami nesz közeledett az út felől. A katonák kézbe kapták a puskáikat s készen álltak a tá- rrfadásra. Az egyik bokor szétnyílt s egy magyar ruhás alak jelent meg előttük. A katonák vállhoz kapták a fegyverüket. — Ne lőjetek, szamarak. Én vagyok, Ibrahim. Csakugyan ö volt. Futva igyekezett a várból. S bizony nem talált volna a
