Harangszó, 1932
1932-08-14 / 33. szám
264 HARANGSZÖ 1932 augusztus 14. rák által Mihályfára hivatja össze az es- peresi gyűlést, ahol a megjelent lelkészek és tanítók életüket és vagyonukat lekötik Rákóczinak. Mint anyagyülekezetnek, utolsó lelkésze Farkas Mátyás (1725—32). Ezután a legszomorubb napok következnek a gyülekezetre. Az 1731. évben megjelent „Carolina Resolutio“ és az 1732-ben külön is kiadott kir. rendelet következtében egymásután szűnnek meg gyülekezeteink. Kemenesalja földesurai sokat fáradoznak megmentésük érdekében. Ostffy Mihály, dunántúli egyházkerületünk később megválasztott első felügyelője és koltai Vidos Miklós, egvháznfegyei felügyelő Pozsonvban és Bécsben járnak, hogy megakadályozzák templomaink elvételét. azonban fáradozásuk nem jár eredménnyel, sőt hntlenséni perrel fenyegetik őket. Kijelentik előttük, ha a templomkulcsokat át nem adiák a katholiku- soknak, „ennyi és ennyi német jön és még gvermekeiket is kardélre hányják.“ Ezek ellenére is a mihályfai hívek peme- tekkel. kaszákkal, dorongokkal háromszor is elűzik a templomfoglalókat. Mikor már minden védekezés és ellenállás hiábavalónak bizonyult, 1732- ben. István királv naDián elkövetkezik a gyászos nap. megfosztják a mihályfai híveket gyülekezeti épületeitől, templomától, iskolájától és földjeitől. Ettől fogva egy időre megszűnik a gyülekezet. Csak a lózsef-féle „Türelmi rendelet“ után éled "ira és lesz a nemesdömölki "vülkezet filiája. Az üldöztetések nehéz harcait, szenevedéseit átélt gyülekezet ezután is sok viszontagságon megy keresztül. Ui alapokat kell teremtenie, de — Istennek legven hála — a gyülekezet a nehéz megnróbáltatások között sem pusztult el. Elfoglalt temploma helyett épít egyszerű, szegényes imaházat, melynek falai a jelenlegi temnlomban is megvannak. Elvesztett iskolája helyett is állít fel újat. Amikor később a második tanítói állás megszervezése válik szükségessé, az egyház érdekeit szivén viselő koltai Vidos lózsef segédkezet nyújt a gyülekezetnek. A nemesdömölki templom és lelkészlak megépítése is sok anyagi áldozatot követel a mihálvfai hívektől, de azok anyaszentegyházuk érdekeit minden időben, sokszor a legszomorúbb körülmények között is, hűséggel, nagy odaadással karolják fel. A hivek hitének és hitből fakadó áldozatkészségének ereje épen a megpróbáló, nehéz időkben nyilatkozik meg legjobban. Semmi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy a mai ínséges gazdasági viszonyaink mellett is mert vállalkozni a gyülekezet kétszáz évvel ezelőtt megszakadt önállóságának a visz- szaállítására. Legnagyobb bizonysága ez annak, hogy a gyülekezet élt az alatt a kétszáz esztendő alatt is, amíg az ősi, nagynevű Nemesdömölk filiája volt. Ez alatt az idő alatt is megőrizte képességeit, melyek szükségesek egy önálló gyülekezeti élet megteremtéséhez. Elsősorban nem anyagi erejében bízott, hisz anyagi javait elveszítette, hanem lelki erejében, a Krisztus evangéliomában gyökeredző rendíthetetlen hitében, mely- lyel vallja: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.“ (Fii. 4, 13.) Ritka jelenség egyházunk történelmében, hogy egy gyülekezet épen két évszázad elmúltával tám'ad fel; a jó Isten ezt is megadta Kemenesmihályfának. Az ö megsegítő kegyelmében bízva, akarja a gyülekezet alig. 21.-én megünnepelni új életre kelésének kétévszázados fordulóját. A jó Isten áldja meg e gyülekezetei és ünnepét kegyelmének gazdag áldásával. Mester/uizy Sündor. ÉNEK. Az újból anyagyülekezetté alakult kemenesmihályfai gyülekezet önállósulási ünnepélyére. Dallama : Mi Atyánk, ki vagy mennyekben. Örömdalt zeng ma az ajkunk, Dicsérünk és magasztalunk Urunk, édes jó Istenünk, Ki e napot adtad nekünk. Téged gondviselő Atyánk Dicsér szivünk, lelkünk és szánk. Századévekkel ezelőtt Itt álltak oltárod előtt A buzgó hitvalló atyák, Akik vérüket is onták Hűn szereteti egyházadért, Érted s a jézus Krisztusért. Ámde a világosságot, A tündöklő napvilágot, Elboritá a sötétség . . . Híveidet elüldözték . . . Pásztor nélkül maradt a nyáj, Pusztult, veszett mind, valahány. Küzdelem és üldöztetés, Kin, gyötrelem és szenvedés Nem térité el e népet Az igaz hittől s Tetőled. Bár üldözték híveidet, Megmaradt e gyülekezet. Szentlelkednek erejével, Híveid buzgó hitével, Visszaállítottad újra A régi fundamentumra. Van már a nyájnak pásztora. Áldassék az egek Ura. Előtted térdre borulva Kérünk Téged menny s föld Ura: Légy e hű gyülekezettel, — Buzgó, kegyes híveiddel. — Add virágozzon örökké S áldunk Téged mindörökké! Örömdalt zeng ma az ajkunk, Dicsérünk és magasztalunk Urunk, édes jó Istenünk, Ki e napot adtad nekünk. Téged gondviselő Atyánk Dicsér szivünk, lelkünk és szánk. Szakály Dezső. Terjesszük a „HARANGSZÓM! A visszhang1. Egyik fiatal ismerősöm amikor először járt a Balaton mellett, hazatérése után mindjárt az első találkozásunkkor lelkendezve beszélt „a magyar tenger“ szépségeiről. Sok minden érdekes megragadta a lelkét s szavaiból kiéreztem, hogy örök barátságot kötött a Balatonnal — ezután a szive mindig s mindenünnen oda visszavágyik. A megénekelt tihanyi visszhangot meg egyenesen az Isten csodájának mondotta, amelynek nincs párja tán sehol ebben a nagy világban ... Elmondotta, hogy 12—14 szótagot pontosan, érthetően visszaver a tihanyi hegyoldal. Teli tüdővel elszavalták a régi múltat sirató szomorú magyar éneksort: „Hős vértől pirosait gyásztér, sóhajtva köszöntlek!“... s amikor az ő ajkuk elhallgatott — megszólalt a néma hegyoldal s hiba nélkül visszazúgta a vizek felett: „Hős vértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek! .. . A Balaton mellé kirándulóknak kedves szórakozása ez a visszhang. Sokáig eljátszadoznak vele s a gyermekek kíváncsiskodó kérdéseire összehúzott szemöldökkel azt felelik', hogy egy nagy, ismeretlen óriás bújt el a tihanyi hegy alá s az kiáltja vissza hol a komoly, hol a tréfás kiáltásokat... Az én ismerősöm is — úgy beszélte — alig-alig tudott megválni a visszhangozó domboldaltól s hazafelé tartva késő este is még egyre bucsuzkodtak, beszélgettek, köszöntget- tek egymásnak. De aztán, amint a távolság egyre jobban közibük nőtt, egy- szercsak nem tudott olyan nagyot kiáltani, hogy „az óriás“ ott a hegy alatt meghallhatta volna ... s a hegyoldal nem kiáltott vissza .. . elveszett a szó ... elnyelte a hangot a nagy csendesség ... felfogta az erdő lombja... leszítta a csendesen pihenő víz... elveszett a visszhang! ... Búcsuzásunk után eltűnődtem a dolgon!... Tényleg, érdekes az a visszhang! Az ember önmagát hallja beszélni anélkül, hogy a nyelvét mozdítaná! Az én szavam repül hozzám vissza! Az én gondolatomat kergeti fülembe vissza a sziklafal! Az én szivem' vágya szólal meg benne! Az én kiáltásomra érkezik felelet! ... Érdekes tünemény az a tihanyi visszhang! .. . Megvallom azonban, hogy talán már másnap — Balaton, Tihany, visszhang — mind kiverődött az én fejemből. De hát miért írok akkor most mégis „a visszhangról!?“ Az én elfelejtett régi gondolataimat mind sorra eszembe juttatta egy amerikai levél. Az is visszhang volt! Visszhang a lentii evangélikus szórványgyülekezet kérő szavára, amely még a télen jelent meg a Harangszóban. (L. 1932. febr. 7. szám.) A levélben Rúzsa István amerikai magyar evangélikus lelkész szólal meg. Az ő lelke visszhangozza, boldogan veri vissza tengereken keresztül, messze Amerika távoli földjéről, világvárosok zajos forgatagából egy a világ zugában levő, parányi evangélikus szórványgyülekezet esedező, kérő szavát! „Betegségem miatt már három esztendeje állás nélkül vagyok. Nagyon rám illik a londoni hajóvállalkozó története — s igy példaadását is követni akarom. Mivel nekem sajnos nincs gyülekezetem, ahol
