Harangszó, 1932
1932-07-31 / 31. szám
246 HARANGSZÓ 1932 július 31. Ez a jövő útja. S az evangélium a világbéke megteremtésének szempontjából az egyetlen lehetőség. Minden más forma csődött mond, mert isteni célt csak isteni elvekkel, az evangéliumnak elveivel lehet megmély s mint ilyen, ugyancsak megvalósítójává kell lennie az evangéliumban hirdetett erkölcsi, népeket vezető elveknek, különösen, mikor az ellenkező utakon megért annyi kudarc világosan rámutat ennek viközös érdekké olvadnak a népeknek minden vágyai és törekvései. Ember, Őt kövesd! Ha őszinte benned a béke utáni vágy s megelégelted már a kicsinyes emberi tülekedésből rád özönlő nyomorúIstennél keresik. Egy finnországi szabadtéri konferencia résztvevő tömege. Akik a békét közelíteni. Az evangélium kétezer esztendő óta vár a nemzetközi életben gyakorlati megvalósulásra. De mindig úgy kezelték az evangéliumot, mint amelynek csak az egyén magánéletében bír a kötelező parancs igényével. Az állam is szelágot megmentő hivatására. Én vagyok az út, az igazság és az élet, mondja Krisztus. Ő a nagy összekötő kapocs a világ népei között, ki az egymásra ható törekvésekből kifejt minden önérdeket s akinek a nevében és személyében egy nagy, ságot, ne várj a világi érdekbölcsek- munkájától semmit, bármily ígéretes is legyen az, hanem személyedben lépj érintkezésbe a Krisztussal, valósítsd meg magadban a béke nagy eszméjét! S ha ez a népekben valósággá lesz, e tény Cselnek vára. Irta: Szende Ernő. (8) Bódéval forgott a szoba. Alig birta kinyögni a szavakat. — Volt egy kis birtokom. Voltak teheneim, ökreim, lovaim. Egy éjjel rajtam ütött a csatlósaival s rámgyujtotta kastélyomat, elhajtotta a barmaimat s engem koldussá tett. Ezért esküdtem boszut. Ezért gyűlölöm. S ha nem hiszed, hogy így van, küldj egy embert s tudakold meg, igazat mondtam-e vagy nem? A basa lehiggadt. A kardját hüvelyébe dugta s egy pohár vizet hajtott fel. Aztán megszólalt. — Ha barátod volt, miért tett így veled? Bodó fellélegzett. — Igen, a barátom volt. Vele voltam, sokszor napokon át. Egyszer arra szólított fel, hogy Csetnekfalva templomából lo- passam el azt az oltárképet, amit a felesége ajándékozott a templomnak. Nemességet ígért, birtokot helyezett kilátásba. A terv nem sikerült. Menekülnöm kellett nekem is. S ekkor, ahelyett, hogy védelmébe vett volna, kutyának, árulónak nevezett, rajtam ütött s amim volt, azt is elrabolta. Kardjával rám is sújtott. A balvállamon meg is látszik a helye. Megmutathatom, ha akarod. Ali intett. — Nemi kell. Elhiszem, hogy így történt. Bodó reménykedni kezdett. — Azért jöttem egyenest hozzád, hogy szolgálatomat felajánlom neked. — Hát mit gondolsz, hogyan foglalhatnám el a várat? Bodó készséggel felelt. — Ostrommal, soha. De csellel, ravaszsággal lehet. — Hogyan gondolod? ■— Valakinek valami ürüggyel be kell jutni a várba. Egy alkalmas éjjel aztán el kell némitani a kapust s a heyét az a valaki foglalja el. A többi aztán már gyerekjáték. Leereszti a hidat, a török sereg bevonul s a vár a tied. A basa gondolkodott. — Ha csak úgy menne, ahogy mondod. De hogyan lehet idegennek oda bejutni? — Azt is megmondom. Mivel én nem mehetek, így egy arra való embert válassz, ki kereskedőnek öltözve valami portékával kérjen bebocsátást. Kereskedők máskor is jártak ott. A nemzetes asszony mindig vett tőlük valamit, hát most is csak bekerül az embered. A többi aztán az ő dolga. Úgy hiszem, a terv jó és kivihető. Ali megvetően nézte végig a beszélőt. Undort keltett benne ez az ember, ki árulójává vált magyar véreinek. — Majd gondolkodom rajta. Egyelőre fogva tartlak s ha majd meggyőződöm, hogy igazat mondtál, akkor megkapod a jutalmadat. Azután a katonához fordult. — Most vigyétek. Tegyétek zár alá s jól vigyázzatok rá. Ha szökni próbál, lőjétek le. Mást úgy sem érdemel a hálátlan kutya 1 * Az 1675. év január elején igen hidegre fordult az idő. A leesett nagy tömeg hó csontkeményre fagyott, úgy, hogy járni lehetett rajta. S a hideg csak tartott heteken át s ha néha kissé engedett, akkor meg hullott a hó. Fehér lepel borította a földet. Az egyik nap kora reggelén hat ember hagyta el a nógrádi v|árat. Négy katona volt, puskával, karddal felszerelve. Az ötödiken hosszú prémes kaftános bunda volt. Még a szakállát is abba gombolta bele. Az egész ember zsidó kereskedőnek látszott. A hatodik Bodó volt. Rövid bekecs volt rajta s hogy ne fázzék, a nyakába akasztottak egy jókora bugyrot. Mikor bezárult mögöttük a várkapu, a szakállas ember hátra szólt Bódénak:
