Harangszó, 1932
1932-07-24 / 30. szám
HAfiANÖSzó Főtiszt.és Wélt.Dr.Antal ref.pt'crSk urnák Géza PÁPA 1§32 július 24. MÁTIS SÁNDOR érc- és fakoporsó raktára BELED, fő-utca. Állandóan dús választék érc- és fakoporsókban, szemfedökben és sirkoszo- rúkban, valamint az összes temetkezési cikkekben. Érdekességek a méhészkedés múltjából. Közli: Rácz Sándor, győri tanító. (2) Kiváló német méhésztudósok s a talán még kiválóbb magyar Sőtér Kálmán és mások sok-sok érdekes adatot gyűjtöttek össze már az ó-kori népek méhészkedéséről is. Kétségtelen nyomok, adatok igazolják, hogy a történelmi korszak kezdetén Délkelet-Ázsiában és Észak-Afrikában, — a civilizáció bölcsőin, — egyben az akkor ismert egész világon mindenütt foglalkoztak már a méhek tenyésztésével. Hogy az ősi Babilóniában — később Chaldea — mennyire közhasználati és közfogyasztási cikk volt a méz és a viasz, annak mértékére talán legjellemzőbb, hogy halottaikat — már a módosabbak — viaszba foglalva mézben temették el, hogy szeretteik tetemét az enyészettől minél tovább megóvják. Ez a szokás több ezer évig megmaradt náluK és a hódító macedóniai Nagy Sándort is így temették el. Babilóniában a mai méreteket minden esetre erősen meghaladó méz- és viasztermelésnek kellett lennie, amikor egyedüli édesítőszerük, általánosan kedvelt csemegéjük, áldozati cikkük, orvosságuk volt a méz s a viasz is gyógyszerük, plasztikai anyaguk, szinten áldozati cikkük és mint viaszkos fáklya, világítószerük is már. S mennyi kellett mindegyikből a halottkonzerválásra ! Még, na paradicsomi boségű méhlegelöt feltételezünk is, akkor is a méheknek már nemcsak, hogy házi állatkénti, de már meglehetősen szakszerű kezelésével, tenyésztésével fedezhették csak az óriási szükségletet. Plinius és Strabó írásai szerint a pálmafákról és Cytisusokról (zanót fák) gyűjtötték a méhek ezt a tömérdek mézet. Ó-Egyiptomra vonatkozóan még több és megbízhatóbb adatunk van. A londoni, berlini és bécsi múzeumokban őrzött sokezer éves hieroglifeken, reliefeken, papiruszokon már meg van örökítve a méh. A Vádi Magharában talált Snofru-féle győzelmi táblán és a lateráni obeliszk minden oldalán felismerhető a méh alakja. Ötödfélezer éves papiruszok tanúskodnak a méznek orvosság gyanánti használatáról. De még régebbi adatot szolgáltat a méhészetre vonatkozólag az o-egyiptomi mythológia. Mythikus uralkodójukról, Ozi- riszról azt tartotta a hitrege, hogy a Föld és Menny fia. ü tanította meg az egyiptomiakat a földmívelésre s törvényt is ő adott nekik. Gonosz testvére — Seth — megölte ezt az áldott uralkodót és testét tizennégy darabra szétvagdalva szétszórta az országban. De hűséges hitvese, Izisz összekereste darabjait, egyik verzió szerint viasszal összeragasztgatta, a másik szerint megtalálási helyükön a 14 külön darabot 14 egész Ozirisz- alakra egészíttette ki fűszeres viaszból és ugyanazokon a helyeken 14 pompás sírba eltemettette. Amikor fia, Horusz felnevelkedett, bosszút állott apja gyilkosán, — küzdelemben megölte, — anyja is visszatért a Nilus mocsaraiból. S attól kezdve Ozirisz, az egyiptomiak főistene, sírjai a legszentebb templomaik lettek. Úgy az ő, mint a szintén istenített Izisz és Horusz templomainak áldozati oltárain kezdettől fogva előkelő helye, szerepe volt a viasznak és a méznek. De előkelő helye volt a méznek még az előkelőségek asztalain is. A francia nemzeti múzeumban van egy papirusztöredék — valami lakoma költségszámlája —, amelyen a méz is szerepel. Diodorusz említést tesz róla, hogy az egyiptomiak szent állataiknak mézes süteményekkel kedveskedtek. A gazdagok és a szent, sőt — csak kedves — állataik tetemeit is konzerválták ők is viasszal és mézzel. Alakjukat viaszból megnrintáztatták és nemzedékeken keresztül kegyelettel megőrizték. Kétségtelenül házi állatként tenyésztették a méhe- ket és népszerű, kedvelt foglalkozás volt a méhészkedés. Egy — Krisztus születése előtt 2400 év körül készült — most Bécsben őrzött hieroglif azt mutatja, hogy User-en-ru király személyes felügyelete mellett veszik kasba a rajt. De a legérdekesebb bizonyíték a méheknek házi állatkénti tenyésztésére, hogy náluk már 3000 évvel ezelőtt volt vándor méhészkedés. A Felső-Nilus vidékén hajókra, tutajokra rakták a kaptárokat s a Níluson lefelé vándoroltak velük, hogy a gazdagon virágzó árterületek méhlegelöjét kihasználtassák méheikkel. A virágzás szüntevel pedig visszább húzódtak a maga- sabo fekvésű vidékek későbbi virulására. Hérodotosz — a görög történetíró — világjáró útjában (a Krisztus születése előtti ötödik században) sok ilyen, hajón, tutajon vándorló méhészettel találkozott. Tanulmányozta is őket és Egyiptomról szóló művében elég részletesen megemlékezik róluk és csodálja az egyiptomiak okosságát. Egy ősrégi thebai sírkövön — jó 4—5000 éves emlék — már felismerhető a méhkas alakja. Szintén abszolút bizonyíték. Az Ebers-téle — szintén öreg — papirusz a méh- szúrás fájdalmát enyhítő, sőt a méhszúrastól megvédő szereket ajánl. Ismét más papiruszok ákom-bákomai olyan gyakorlati méhészeti fogásokat mesélnek el, amelyeket ma is gyakran alkalmazunk. Ha elméleti ismereteikre vonatkozóan nincsenek is más adataink, már ezek a tények is — különösen a vándorló méhészkedés — tekintélyesen magas fokú méhészeti elméleti tudást bizonyítanak. S ne felejtsük, hogy ez a néhány emlék milyen csekély, talán csak ezreléknyi hányada lehet annak, amit a magas kultúrájú egyiptomiak a méhészetről valóban megírhattak. Négy-ötezer évet hogyan is élhetett túl ez a pár tucatnyi gyarló papirusz!, Hisz a kemény követ is már pár évtized alatt kikezdi az idő vasfoga! S azóta Egyiptom földjén nem hét, de hétszázhetvenhét csapás viharzott, vonult, szántott keresztül! Isten csodája! S nehézkes írásmódjuk miatt meg sem Írhatták mindazt, amit tudtak. S elő sem kerülhetett még mindaz, ami a száraz homokkal ellepett sziklasírok érckoporsóiban megmaradt. Ezek meggondolásával a mai méhész is együtt csodálkozik Hérodotosszal, hogy a pátriárkáktaposta ősi Chaldeában, de különösen Ó-Egyiptomban annyi ezer év előtt már annyira magas fokú méhészkedés folyt, amelyik a mi 100 év előtti méhészkedésünkkel még versenyezhetne. (Folytatjuk)
