Harangszó, 1932
1932-05-29 / 22. szám
174 HARANGSZÓ 1932 ftiájus 29. erős férfi. Otthon feleség várja, gyermekek imádkoznak érte. Nélkülözhetetlen, mert ez a két mozdulatlan, munkás kéz, ez kereste meg a mindennapi kenyeret. És itt egy harmadik. Ez egy meggyürött fényképet szorongat halott kezében, talán a menyasszonya várta haza szerető vágyódással. Hiába mind, a gyilkos golyó nem könyörül sem az egyetlen gyermeken, sem a családapán, sem a vőlegényen. Teljes nagyságban áll elénk az áldozat, ha meggondoljuk, akik elbocsátották őket, önként bocsátották el, ők maguk pedig önként áldozták fel életüket. Mi emberek mindnyájan halandók vagyunk. Előbb-utóbb. örök álomra kell lehunynunk a szemünket. Éppen ezért, akármennyire fáj is leszakítani szivünkről kedveseinket, ha el kell mennünk innen, csak az örök törvény érvényesül felettünk. De az a 700 ezer magyar katona eléje ment a halálnak, kitárta keblét s önként elfogadta a gyilkos golyót, s azok az édesanyák, azok a hitvesek, azok a menyasszonyok áldó csókkal bocsátották útnak azt, akit szerettek. Pedig remegtek értük, mert nem tudhatták, hogy nem lesz-e az ő kedvesük is azok között, akiket a sors martalékul követel? A tovatűnő évek mind jobban Csak előre, édes fiam! elhomályosítják az áldozat nagyságát. A sebek behegedeznek las— Mindent megpróbált az én drága Örzse néném. Először váltókat Íratott alá velem. Ezáltal, ezer furfanggal sikerült neki a „Felső düllőben“ azt a három holdnvi szőlőmet elorozni. A „Koczor- tagot“ is kiszemelte már, de nem tudott kifogni rajtam. — Százféle csellel próbálkozott, de a jó Isten eddig még megóvott. Jó ideig azzal is ostromolt, hogy szakítsak Sándorral s menjek Pistához férjhez. Tegnap leckéztetett ezzel utoljára. Most meg, hogy meghallotta jó néném, hogy Sándor hazafelé közeledik, most jön majd számomra legkeményebb leckéje. V. Amíg Annusék távol voltak, futótűzként terjedt el a faluban Sándor sebesülésének hire. Mindenki örült könnyű sebesülésének, mert a falu apraja, nagyja szerette Sándort. Egyedül Marosék nem örülték a váratlan hírnek. Tudták, hogy most már minden számításuknak, minden cselszövésüknek vége. Ha Sándor felgyógyul, biztosan megtartja esküvőjét is s akkor Marosék örökre búcsút vehetnek Annus áhított vagyonától. Szörnyű tervet főz Marosné. Nyugsankint, az életharc minden erőt leköt, szerencsétlen helyzetünk hiábavalónak tünteti fel az áldozathozatalt. A magyar katona értékeaköztudatban nagyon megcsappant. A kopogó mankó, a fél kar, a tátongó szemüreg sem igen parancsol tiszteletet. Itt-ott, bár csak alattomban, még azt a szörnyű gondolatot is meghallhatjuk talán, hogy „ostoba“ volt, aki odavitte a bőrét és az életét, hiszen úgysem volt érdemes odavinni. Pedig jaj nékünk, ha ez a gondolat a fiatalabb nemzedék leikébe befészkeli magát! Mert akármeny- nyire nem a mi háborúnk volt is a világháború, ha már egyszer oda kellett állnunk becsületből és becsülettel, önvédelmi harccá lett számunkra.' És vegye is tudomásul mindenki, hogy mi igenis azért éheztünk,azért rongyoskodtunk, azért vérez- tünk, azért tártuk ki a keblünket a gyilkos golyó előtt, hogy ez a nekünk drága föld ne legyen a világ kifosztott koldusa. Azok hétszázezren azért haltak meg, emezek itthon azért járnak féllábon, vakon, csonka - bonkán s mindannyian azért adtuk oda fiatalságunkat, egészségünket, a lelkünk vidámságát, szép, virágos tavaszunkat, hogy ellenség lába soha ne tapodja azt az tálán, démoni lelke a legrettenetesebb bűnre csábítja tetterejét. — Fiam, most már nincs más hátra, el kell tennünk láb ától a lányt, akkor reánk száll minden vagyona. Igen, még ma! Ha hazajön! Házunk jó összegre be van biztosítva. Kettős hasznunk lesz belőle. Előbb a lánnyal végzünk, ágyába fektetjük s reggelre már csak üszők és hamu lesz a ház helyén. — De anyám... — Hallgass, azt teszed, amit én parancsolok! — Azt anyám, de ha... — Ha nem azt, akkor én majd ellátom a te dolgodat! Megértetted? — A fiú szótlanul bólint. Mint a lekorholt eb vonul félre s félve, remegve lesi anyja pararí sait. Az a kis jó érzés, ami az előbb még lelkiismeretét bolygatta, hamar tovaszállt s tehetetlen bábként viszi a zsarátnokot az eresz alatt elrejteni. Mire szegény Annus nyugodni hazatér, addigra Marosék is minden előkészületet .megtesznek egy szörnyű éjszaka rettenetes bűneihez. VI. Csendes gyász ül a néma kis falun. Jutalom és hála. Irta: Reichel Lajos. (3) — Eleinte boldog voltam néném őszinte rokoni szeretete tudatában, de most már nem birom tovább kegyetlenségeit. — Fáj tudnom, amit előbb nem is sejtettem, hogy az én drága néném nem könyörületből, nem rokoni szeretetből vett engem házába, hanem másért, egészen másért... életemre törnek... — Meglássa, édes jó Gábor bácsi... mielőtt még Sándor hazaérkezik... egy szép reggelen... harangszóra ébred a falu... engem fognak kiharangozni... — Megsejtetem ezt magával, hogy ha meghalok, tudja legalább valaki... miért kellett meghalnom... — Ha földhözragadt szegény volnék, akkor most a világban bolyonghatnék talán, de mivel jó szüleim szorgalma révén földi javakhoz juttottam, üldözött galamb lettem. Az öreg útitársnak könnybe borulnak szemei. Szóhoz nem tud jutni, de talán gyilkolni is kész volna lelke nagy keserűségében.
