Harangszó, 1932
1932-04-17 / 16. szám
124 HARANGSZÓ 1932 április 17. tudakolta, hogy azután tartott-e meg belőle valamit? Az asszony bevallotta, hogy biz’ ő már nem tud belőle semmit. „Hát mégis hasznára vált a prédikáció?“ kérdé a lelkész. „Igenis tisztelendő uram, mert én is úgy vagyok, akárcsak ez a ruha. Lám ez is csak átbo- csátja magán keresztül a vizet mikor megsulykolom, de közben megtisztul általa. Rajtamis keresztül ment az isteni íge és megtisztított“. íme: „az Istennek beszéde élő és ható és élesebb minden kétélű fegyvernél és elhat a szívnek és léleknek, az ízeknek és a velőknek megoszlásáig és megítéli a gondolatokat és a szívnek indulatait“. (Zsid. 4, 12.) „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek!“ — az Urnák erre a mondására szeretnék még nyomatékosan reámutatni. Szükebb értelemben Ő ezt az apostolok munkásságára értette, de tágabb értelemben áll ez a mondás egész társadalmi és állami életberendezésünkre, A „Budapesti Hírlap“ egyik számában egy cikk jelent meg, egyik képviselő politikusunk tollából, melyben cikkíró kifejezi, hogy nyomasztó helyzetünk megjavulásának útja a Jézus Krisztusban keresendő. Mi is ezt valljuk és ezt hirdetjük állhatatosan, hogy súlyos kérdéseink megoldása s fájdalmaink orvossága egyesegyedül a Jézus Krisztusban van: „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek“. A Golgotha hegycsúcsán egy gazdagon termő, nemes szőlőtőkét ültetett el az Isten. A keresztfa, rajta a megfeszített Krisztussal, ez a szőlőtőke. Kettős nagy áldás árad az Ő keresztjéből erre a világra: Kiontott vérével kifizette bűntartozásunkat s bűnbocsánatott szerzett számunkra; ez az egyik. A másik pedig ez: Önfeláldozásával örök időkre elitélte az önzést s az embertestvéri szeretetet állította elénk példaképül. Inkeri. Sokan az olvasók közül talán csodálkozva fogják olvasni ezt a szót és találgatni fogják, hogy vájjon milyen nyelven van és ugyan mit is jelenthet. Bizony mi magyarok, kik olyan távol szakadtunk rokonnépeinktől, nem tudjuk azt, hogy van egy ilyen kis földrész a Keleti-tenger partján, melynek neve Inkeri és amelynek lakói nekünk vérrokonaink. Inkeri a Keleti-tenger partján húzódik félkörben az észtországi Narva városától Péterváron keresztül egészen a finn határig. Békeidejében, éppen úgy mint Finnország és Észtország egy része, Inkeri is teljes egészében orosz uralom alá tartozott. A finn és észt szabadság- harc után azonban egy kis része Inkeri- nek Észtországhoz került és felszabadult az oroszok rabszolgatartó kezei alól. Ezt a kis részt, mely alig áll tizenöt faluból, nevezik ma Észt-Inkerinek. Inkeri egész — Én pedig nem tudnék ellenni nélküled, patakocskám. Jó támasz egyikünk a másiknak. — Istenem vezéreljen, kedves fűlemi- lécske, — szólt a patak —- mit mondjak testvéreidnek, ha meglátom őket? — Add át nekik szeretetteljes üdvözletemet, csak énekeljenek tovább is hűségesen; talán még megtanítjuk az embereket Isten dicséretére. Hála legyen Istennek, mindig jó dolgom van; csak olykor vágyakozom utánuk. Látogasson meg valamelyikük, ha lehetséges. A méh is odaröpült. — Ezt hiába kívánod, ■— szólt, miután üdvözölték egymást. — Ha mindenütt oly nagy szükség van testvéreidre, akkor a jó Isten alig engedi el őket, hisz az élet olyan rövid. — Óh méhecském, mindenek azt mondják, szükségük van rám — sóhajtott a fülemile — és én nem tudom, mivel lehetnék bárkinek is hasznára. Egy darabig egymás mellett röpültek, aztán rászálltak egy dúsan virágzó rózsabokorra. — Jó reggelt, kis rózsák! Megengeditek? — Jó reggelt, fülemilécske, Isten hozott. — Adtok nekem mézet? — könyör- gött a méhecske. — Nagyon szívesen, de meg kell keresned azt. Egyáltalán nem tudjuk, mi lelt bennünket. Nemsokára elvirágzunk. lakossága tiszta finn és éppen úgy beszélnek finnül, mint a Finnországban lakó testvéreik, hiszen nagyrészük éppen az atyai földről vándorolt ki erre a területre, hogy magának új hazát termetsen. Még meg kell jegyezni azt is, hogy az egész lakosság az evangélikus vallást követi. Ma csak arról a kis töredékről szeretnék írni, mely Észt-Inkeriben lakik. Az elmúlt hetekben nagyobb számú fiatal finn theológus csoport járt Gum- merus Jakab tamperei püspök és Peso- nen Mátyás tanfelügyelő vezetésével az előbb említett helyen. Ez az utazás csak megerősített abban az egyszer olvasott megállapításban, hogy a finn-ugor nemzetek közös sorsa a szenvedés. Már az első pillanatban, mikor Inkeri földjére léptünk, feltűnt az embernek a házak szalmafedele, mely világosan hirdeti, hogy Inkeriben nem lehet könnyen megélni. Nekem magyarnak otthonos volt a kép, mert bizony nálunk is legnagyobbrészt ilyen kicsi szalmafödeles kunyhókban húzódnak meg a népek. Amiképen a finn parasztnak véres verejtékével kell feltörni a finn mocsaras vadonnak talaját és amiképen a magyar parasztnak dacolva az idő viszontagságával kemény munkát kell végezni, úgyszintén az inkerii földművesnek is meg kell szenvednie a mindennapi kenyérért. De amikor ilyen nehéz testi szenvedéseket adott Isten a testvérnépeknek, ugyanakkor adott még súlyosabb lelki szenvedéseket is az új határok által. Az új határ elválasztja a finnt a finntől, Magyarországon családokat szakított széjjel, városokat választott el, Inkeriben is faluk, földek, rokonok, családok között von a határ válaszfalat. De mégis az inkerii határ nagyobb jelentőségű és sokkal mélyebb sebeket ejt az emberek szívében, mint a többi határok. Amig a többieknél az érintkezés lehetséges, itt a komor erős dórtkerítés, mely végig fut a határon, örökre elvá— Azért mégis szépek vagytok, •— igyekezett őket vigasztalni a fülemile. — Ha megérzem Istent dicsőítő illatotokat, nem tehetek másként — énekelnem kell. — Óh, — szólt az egyik kicsi, félig kinyílt rózsa, — tegnap fölébredtem éneked közben. Nélküled talán még ma is aludnék. — Segítünk egymásnak Teremtőnk dicséretében. De mi van veled rózsács- kám? —■ kiáltott a fülemile, amint átröpült egy másik ágra. — Milyen sápadt vagy! — Résztvevőén nézett a sárgásszélű levelétől megfosztott rózsácskára. — Nem tudom, fülemilécske, olyan különösen érzem magamat. Minden erőm elhagy. Nem tudok illatozni többé, úgy érzem, mintha meg kéne halnom. Jó, hogy eljöttél, legalább búcsút vehetek tőled. Ugy-e énekelsz nekem mégegy- szer, utoljára? Könnyek ragyogtak a fülemile szemében; csöröcskéjével megcirógatta a virág hulló levélkéit és énekelni kezdett. Erre a szép énekre illatozni kezdtek az összes rózsák, a patakocska habjai játszották a kíséretet és a haldokló ró- zsácska lágyan elszunnyadt. Levelei halkan lehullottak a földre — meghalt! A fülemile is elbúcsúzott, — mert haza kellett térnie. A méh elkísérte. — Méhecske,. nem tudod, miért kell meghalnunk? — kérdezte útközben. — Nem tudom, fülemilécske. (Folytatjuk.) A fülemile halála. Irta: Roy Kristina. Fordította: Lindtner Attila. A hullámzó nádon ringatódzott, bájos volt, fiatal és kedves. Szemecskéje beletekintett a szép tavaszi világba, örömére szolgált minden; ő maga is mindenki ör- vendeztetésére teremtődött. Fülemilének hívták. A múlt évben volt négy testvére; mind énekesek lettek és eröpiiltek a világba, hogy betöltsék szent hivatásukat: dicsérjék Istent és örömöt szerezzenek az embereknek. Ha valaki csak futólag nézte meg a kis fiilmilét, egyáltalán nem hitte volna, milyen előkelő családból származott és olyan szépen tudott énekelni, hogy egy énekes sem múlta fölül. Ruhája egyszerű, hamuszürke volt, minden dísz nélkül való. Ezért mindenki szerette, a kártékony rovarok kivételével. A nád alatt csillogó, sekélyvizű patakocska folyt. A fülemile leröpült hozzá, elkezdtek ketten csevegni. — Kérlek, kedves patakocska, megengeded, hogy igyam a vizedből? — Óh bizonnyal, igyál csak, akkor megint szépen tudsz énekelni. Te nem tudod, milyen szívesen hallgatlak éjjel; nem tehetek másként, segítenem kell neked. Azt kívánnám, bár egész évben tavasz lenne; akkor nem kéne újból tova- szállnod.
