Harangszó, 1932
1932-04-10 / 15. szám
1932 április 10. HARANGSZÓ 117 Ságra. Az olvasó tábor reagál a lap közleményeire. Olykor dicsér, olykor dorongok Mindegy. Az a fontos, hogy olvassa. A „Harangszó “-t nem csupán egyes előfizetők olvassák, hanem családok. Ha ezt meggondoljuk, akkor látjuk csak igazán, mily nagy a lap nyilvánossága. A „Harangszó“ ma a legnagyobb magyar ev. nyilvánosság a kedvelt- ségénél fogva. Meghatóak azok az Írások, melyekben a lap szeretetét fejezik ki az olvasók. Nem rakjuk őket a kirakatba, de a távollevők is kénytelenek megállapítani, ha másból nem, hát a perselyrovat állandóságából, hogy mennyire a szivéhez van nőve a lap az olvasó tábornak. Mindez azonban a „Harangszó“- nak csak sajtóértéke. Van azonban a lapnak egyházi értéke is. A „Harangszó“ ma a legnagyobb összekötő kapocs a magyar ev. egyházban s ezzel a legnagyobb összetartásra növelő erő. Jól tudjuk, hogy magyar ev. egyházunk részben földrajzi okokból, de részben egyházszervezetünknél fogva, sőt lelkiségbeli elkülönülés miatt is egyedekre széthulló, atomizált egyház. Egyházkormányzati a rejtegetett tárgy, egy orvosságos üveg, benne valamelyes kis bor. A lelkész megindultan intett jóváhagyást és az iskolaterem nemsokára ünnepélyes szertartás színhelyévé lön. A szegény, elgyötört lélek lerakta bűnös terhét s oldott szárnyakkal, immár utra- készen állt. Elgondolkozva ült a lelkész újra a kocsin. Az öreg asszony magaviseleté különösnek tűnt föl előtte, a fiút, ki ennyi mentségre szorul, gyanúsnak találta és elhatározá végére járni a dolognak. A bőbeszédű fuvaros kérdés nélkül is elkezdte: — Hát meggyónt az öreg Kaszás Pé- terné is! Hej, avval is jót tenne ám az Isten, ha elvenné. Nem csodálom, ha elkívánkozik ebből az árnyékvilágból. Nincs annak, kérem, semmi becsülete a fia házánál, kivált mióta elbetegesedett. A kényes menye még a szobában sem tűri meg, mert nem hallgathatja a köhé- cselését. Ott fekszik, szegény, egy hideg kamrában s ha a jó szomszédok utána nem néznének, még éhséget is szenvedne. Pedig jobb sorsot érdemelne. Nincs nálánál jóravalóbb asszony a falunkban, istenfélő, emberbecsülő munkás volt mindig. Korán özvegyen maradt, de azért nem ment tönkre a kezén a kis gazdasága s becsülettel fölnevelte a négy árváját. Ezek ugyan rosszul hálálják meg a nagy hűségét. Egyik leánya, igaz, meghalt még hajadonfejjel, de a másik férjhezment a városba, valami vasuti- bakterhoz. Mondják, nagyon jól megy a sora, kalapot visel, ténsasszonynak hiegységeink sokszor csak papirosformák. Van azonban ennek az egyedekre valló széthúzásnak egy más oka is: Nem tudunk egymásról. S ezen a ponton akarja megfogni ezt a kérdést a „Harangszó“. A legkiterjedtebb magyar ev. hírszolgálat akar lenni. S aki a különböző magyar ev. lapok híranyagát összehasonlítja, az meg kell, hogy állapítsa, hogy ha nem is eszményileg, de viszonylagosan tényleg ez is. Ennek a híranyagnak a súlyát növeli az a körülmény, hogy nagyrészben beküldött hir. Lehet, kogy némelyik mögött erős rugó még az önadminisztrálás, de mégis örülnünk kell, hiszen minden beküldött hir az egymáshoz tartozás érzetének meglétéről tesz már tanúbizonyságot. A híranyag súlyát növeli annak állandósága is. A „Harangszó“ nem küldi nyári vakációra az olvasóit. Egész éven át minden héten s mindig teljes terjedelemben jelenik meg. S teljes alázatossággal ismerjük el, hogy van a lapnak Isten Országa szempontjából is jelentősége. A „Harangszó“ ma a legnagyobb evang. szószék. Ha az elébb elmondottakat figyelembe vesszük, vatja magát, de az édesanyjának nem küldene soha, még egy silány keszkenőt sem. A nagyobbik fia, kertész a csaláni uraságnál. Igaz, hogy többedmagával van, de nem is akart ám tudni a szegény anyja felől. Még törvényre is mentek, hogy ki tartsa el. Az urak azt határozták, hogy az Istvánnak lesz a kötelessége, annak nincs családja s különben is, az övé lett osztálykor a ház, amelyben most is lakik. Szegény Kaszás Péterné, bizony rossz gondviselője van! Az István már legénykorában is duhaj, veszekedőtermészetű volt, mióta meg a katonaságtól megjött, valóságos istenostora a falunak. Templom helyett a kocsmát látogatja s imádkozás helyett káromkodással kezdi a napot. A háznépével is gonoszul bánik, mondják, hogy még kezet is emelt már az édesanyjára! Másnap reggel egy tagbaszakadt férfi jelentkezett a lelkészi irodában. Erősen dörzsölte a szemét tarka zsebkendőjével, amint jelenté: — A szegény édesanyám, özvegy Kaszás Péterné meghalt az éjjel. Tessék szép beszédet tenni fölötte. Nem sajnálom a költséget, hogy a világ szájára ne kerüljek! — Ugy-e, most nem sajnálod, de amig élt, sajnáltad tőle a darab kenyeret is?! A világ ítéletétől félsz? Hát a saját lelkiismeretedtől nem tartasz-e? A drága temetéssel csak a saját hiúságodnak tömjénezel, de a világ szemét be nem kötöd. Rég megalkotta már rólad az a véleményét, hálátlan rossz fia az édesanyádnak! — Rágalom az, kérem, valami rossznem túlozunk, ha azt állítjuk, hogy aki a „Harangszó“ hasábjain szól, az tízezer embernek beszél. Van-e még egy szószék Magyarországon, evang. templomokban, amely alatt tízezer hallgató ülne? Kételkedem, hogy még a rádióprédikációkat is hallgatják ennyien. Inkább azt érzem, hogy a „Harangszó“ ma a magyar ev. egyház legnagyobb leadó állomása. Mindezt a jelentőséget erősen aláhúzza a „Harangszó függetlensége. A „Harangszó“ nem szubvencionált lap. Nem felső körök injekciói tartják benne a lelket, hanem a magyar ev. egyházhivek életereje tartja fenn. Mi neked a „Harangszó“? Táróczy Zoltán. Gondolatok könyvekről és olvasókról. Nem az a jó könyv, amelyet várakozással nyit ki az ember, hanem amelyet nyereséggel csuk be. * Van ember, aki csak belekóstol egy-egy könyvbe, van aki falja a könyveket s csak kevesen vannak, akik megrágják és meg is emésztik azt, amit olvasnak. akaróm mondhatta csak. Vagy talán ő maga panaszkodott? Olyan öreg nem tudja már mit beszél! — Ne vétkezzél még többet! Ő nem vádolt, sőt téged mentegetett minden szavával és ezzel a hazugsággal jámbor lelkén járult még az Űr színe elé is. Én majd eltemetem őt tisztességgel, de a koporsója mellett ne várd, hogy dicsérjelek. Sőt rád fogok mutatni, mint a hálátlanság élő péidaképire, aki gonosszal fizettél a jóért és várhatod az igazságos Isten büntetését! * * * Vajha azt mondhatnám, hogy a Kaszás Péterné esete csak kivétel, de fájdalom — egy a sok közül! El-elnézem azokat a kopott nagyken- dőjü anyókákat, akiket vasárnap a templomba jönni látok. Tudom, hogy sorsuk többé-kevésbbé azonos. A szivük csupa szeretet, de a szeretetben vajmi kevés részük van. Ha már sok álmatlan éjszaka árán, fölnevelték a saját gyermekeiket, odaülnek az unokák bölcsője mellé és tovább virrasztanak türelmesen, de jaj! az ő betegágyuk mellett ritkán őrködik hűséges gondviselés. Testben, lélekben megtörve, mint megváltót, várják a halált. Ha csak egy akad is olvasóim közül, ki megszívleli az öregasszonyok sorsát s a kialuvófélben levő élettől nem sajnál egy kis meleg szobát, meleg szeretetet, akkor — ím, ezt a történetet nem írtam meg hiába. Terjesszük a „HARANGSZÓM!
