Harangszó, 1931
1931-11-22 / 47. szám
1 '*31 november 22 HARANGSZÓ 371 lödést őseiktől, a kalandozó vikingektől örökölték s ébren tartották azt bennük a keresztes háborúk, amelyekben ők is részt vettek, a pietizmus, amely ö hozzájuk is eljutott és a tenger, amely mindig csábította .őket, megnézni, mi van azon túl. Johnson Gisle budapesti norvég missziói lelkész. * Patter Irma, későbbi diakonissza fö- nöknő, akit a Fébé diakonisszaház ezelőtt 20 évvel küldött ki az egyiptomi misszióba, csak három évet töltött ott, de mégis maradandó nyomokat hagyott maga után az ö munkaterületén. Szívbaja kényszeritette haza, amely nem régen halálát is okozta. Itthon is mindig missziónáriusnö volt. Ezt a missziói lelket örökölte tőle az egész Fébé diakonisszaház. Eszközeik az imádság, a toll és az adakozás. 1930-ban 1300 pengőt, 1931-ben 1700 pengőt juttattak a kiil- misszió céljaira. Dr. Farkas Mária diakonissza főtestvér. * Sokan azt mondják, hogy a külmisz- szió csak a gyarmatpolitika egyik eszköze. De ha így volna, akkor mivel magyarázhatnánk azt a tényt, hogy legtöbbször éppen a kis népek végzik a legerőteljesebb kíilmissziói munkát. A misszió a lélek erejével indul meg. A leghatalmasabb missziói megmozdulások mindig függetlenek voltak anyagi és egyéb külső vonatkozású dolgoktól. A misszió hitből fakad, aztán megint hitet fakaszt s megpezsdíti az itthoni egyházi életet is. A mi vergődő szellemi szegénységünknek az az oka, hogy nincs kül- missziónk s nem kaphatjuk vissza áldásképpen azt, amit arra áldozunk. Báró dr. Podmaniczky Pál. t Pauer Irma, volt misszionáriusnő, a Fébe diakonisszaház főnöknője. Akik megértették a kor intő szavát. Beteg társadalmi viszonyaink orvoslása rendkívül fontos az egész keresz- tyénség további fejlődésére nézve. Ennek a súlyos feladatnak megoldása végett azonban nemcsak a gazdasági állapotoknak, hanem még inkább az ember erkölcsi felfogásának, gondolkodásmódjának, világnézetének is gyökeresen meg kell változni. Gazdasági tekintetben az a tény áll rideg szirtként előttünk, hogy a vágjon eloszlása a társadalom különböző rétegeiben óriási különbségeket mutat föl. Vagyonosok és vagyontalanok közt szédületes szakadék tátong. Ha pedig a mai kor szülöttének erkölcsi felfogását, lelkületét vizsgáljuk, az a megdöbbentő tapasztalat tárul a szemünk elé, hogy a Gondviselésnek ama drága ajándéka. mely minden ellentétet elsimit, minden különbséget kiegyenlít: a szeretet kiveszett az ember szívéből. Vagy nem, nem a szeretet hiánya okozza a társadalom betegségét, hanem az a lelkidet, minélfogva a szeretet nem az örökkévaló kincsek felé vonzódik, hanem a romlandó, múlandó értékeit után sóvárog, melyek ahelyett, hogy az ember vágyait kielégítenék, inkább a mohóságot szítják mindig magasabb fokra. Az a veszedelmes tévelygés fogta meg a kormányzók és kormányzottak szívét egyformán, hogy a vagyon a szenvedés- telen, aggodalomtalan biztos életnek egyedüli föltétele. És habár ezt a téves életfelfogást nyomon követi napról-napra a csalódás, még sem tudja az ember megtagadni azt a vakhitet, hogy még jött. „Akiknek bűneit megbocsátjátok, azoknak megbocsáttatnak. Akikét megtartjátok, azoké megtartatnak.“ Péter, arra kérlek, ne tartsd meg azt, amit ellened vétettem! L*égy te az első, aki az Úrtól vett szent felhatalmazással él s legyek én az első, akinek te az Ö nevében megbocsátást hirdetsz. — Édes testvérem, András! Arról, hogy én legyek az első, már lekéstem. Nekem is volt mért ilyen megbocsátást kérnem s mikor jöttünk ide. Galileába, János volt az első, ki e felséges jogot gyakorolhatta. Ellenben arról, hogy te légy az első, testvérem, akinek én a megbocsátást hirdethetem, nem késtél le. Édes testvérem, én megbocsátok s biztositlak az Úr bocsánatáról is. Ö, aki felindította bűnbánatra a szívedet, Ő csendesítse is le azt. Kérem, adja neked is e vallomástétel után azt a békességet, amit nekem is oly kegyelmesen adott. Átölelték egymást mindahárman. András megnyugodott. Most már ö is úgy érezte, hogv a csillagoknak igazuk van. A forrás sok küzködés után felszínre ért. S nincs szebb tükör, mint a bünbánat után felragyogó ember szeme. András menni akart. — Maradj! Nem zavarsz minket. Senkinek a társasága sem olyan jó, mint azé, aki nem rég érzett át valami nagy bünbánatot. — Nem. Most nem. Méltatlan vagyok rá. — De hisz mi magunk is méltatlanok vagyunk! András mégis csak elment. Nem úgy. mint iöít. A csillagos ég is egészen máskép borult föléie. Békesség és öröm, valami nagy biztonságérzet sugárzott ki kupolájának minden ablakából. — Szegény András, miiven megindult volt. Egv pillanatig sem haragudtam reá. <“> hivott engem először az Úrhoz. Talán fájt tieid, hogy később én lettem a Kéfás. Szegény, ha tudná, hogy mennyire nincs rajtam irigyelni való. — Talán tudja is. Én nem vettem észre rajta semmi irigységet. — Hanem az bizonyos, hogy egy bűn sem éget annyira, mintha a hivő rájön a hitetlenségére s látja azt, hogy ugyanakkor egy másik hivőt hova juttatott a hite. — Mennyire elváltozott a hangja! Igen különös is az, mikor a bűnökről való vallomástételnek kell átengedni a saját ajkunkat. Mintha árulói lennénk önmagunknak. — Ne gondold, hogy csak akkor! Az én hangom is nagyon furcsa lehetett, mikor ma ebéd után a Mester megkérdezte: „Simon, Jénának fia, szeretsz-e engem?“. Igaz, hogy a .Lélek éppen atvám által előre elkészített reá. Pár nappal 'ezelőtt atyátn azt kérdezte, hogy mit tudnék bizonyságul hozni, ha a Mester ezt kérdezné. Nem sokból állt az egész feleletem, de az. ahogy nekem is hangzott, olyan különös volt. Valami kellett ahhoz, hogy el ne fussak önmagam elöl. Hidd el, könnyebb bűnünkről önként vallomást tenni, mint felelni, ha vallatnak s bizonyítgatni azt, hogy valakit szeretünk s valami ió megvan bennünk. Hidd el. még ahhoz is hit kell, hogy ilyenkor elégnek találjuk azt, amit mondunk s ne akarjunk valami igen nagyszerűét mondani, amikor csak egész egyszerűét tudunk. — értelek, Péter! Hit kell hozzá s erre a hitre maga az Úr joeosit fel. Sőt kötelez. Emlékszel rá, mikor az Úr először küldött ki bennünket, a tizenkettőt, azt mondta, hogy ne aggodalmaskodjunk, hogv mi módon, hogy mit szóljunk, ha helytartóknak és királyoknak adnak át bennünket, mert majd megadatik nékiink abban az órában, hogy mit mondjunk. Nem k mi vagyunk ilyenkor, akik szólunk, hanem ami Atyánknak a Lelke. Ha pedig bírák, idegenek s ellenség előtt vezeti az Úr a mi szólásunkat, mennyivel in^ábh hihetjük ezt. ha barátunk előtt állunk s ép a legfőbb Barát, maga az Ür előtt. Nincs szükség, hogy erőlködjünk, hogv szebbé, ünnepélyesebbé, ragyogóbbá tegyük a szavunkat. Egy ,igen"-ben benne lehet az Isten országa, a megtérés, az atyai ház küszöbének átlé- nése. a bűnbocsánat kincse, az újraszületés. az, hogy az Ür léznsé lettem s róla vallást tettem. A szó lehet szürke, mint a veréb tolla, zörgő, mint a száraz, galvak összeütődése, hidegj mint ez a Dernve, de ha a mi Atyánk Lelke szerint szóJtapS, — nincs mit félni. . (Folytatjuk.) áSo£:
