Harangszó, 1931
1931-08-02 / 31. szám
HARANGSZÓ 251 sainak sem, hanem az Istennek és * az Isten által reá rótt szent hivatásának él. Amint azt Pál apostol is hirdette: ,,Közülünk senki nem él önmagának és senki nem hal meg önmagának, mert ha élünk, az Ür- nak élünk, ha pedig meghalunk, az Ürnak halunk meg. Akár élünk tehát, akár meghalunk, az Űréi vagyunk.“ (Rom. 14, 7—8.) És az Urnák való ilyen tiszta élet természetszerűleg áldott élet másokra 1 f nézve is. Az élet tehát vagy könnyű, vagy nehéz, amint felfogjuk. A könnyű élet a világ fiainak élete, a nehéz élet pedig az Isten szerint való élet. Amannak útja kényelmes és sokan járnak rajta. Emennek az útja keskeny és csak kevesen találják azt meg. A könnyű élet azonban csak olyan, mint a futó zápor, amely életet támasztani és áldottá tenni nem képes. Az Isten dicsőségére szolgáló élet ellenben olyan, mint a permeteg eső, melynek nyomán mindenütt tenyészet és virulás támad. Mi a szent keresztségben Krisztus követőinek köteleztük el magunkat, azért nem élhetünk más életet, mint amilyent Mesterünk mutatott. Nekünk a nehéz élet útjain kell járnunk, mert csak így lesz földi életünk embereknek példás, Istennek pedig dicsőséges. Ámen. 1931 augusztus 2. A Württemberg „közösségek“ élete. Irta: Farkas Zoltán. (10) A világtól való határozott elszakadással azonban magától adódik egy másik régi kérdés, amely körül mindig folyik a vita, amióta csak keresztyén hívők vannak a világon. Már Pál apostol adott erre nézve határozott utasításokat. A kérdés ugyanis abban éleződik ki, hogy az ú. n. „világ“ mégis csak emberekből áll, akik ugyanannak az Ur-nak teremtményei, akikért ugyanúgy kiömlött a kereszten a Krisztus vére, tehát tulajdonkén ugyanabba a „testvéri“ közösségbe tartoznának, ahová a hivő „közösségek“ tagjai. A „hivő“ közösségek tehát egyszerűen kizárnak milliókat abból a közösségből, amelyet az Ur mindenkinek egyformán megadott? Tudják ők, hogy kinek a szivében van igazi hit és kiében nincs? No ez a kérdés is különféle korszakokban különféle formákban elevenedett fel. Pedig egyszerűen megoldható. Maga az Ur Jézus is mindig különbséget tett a bűnös és a bűn között. A bűnt a maga szentségében utálta (a legtöbbször még csak meg se nevezte), de a bűnös iránt valami mélységes, tiszta szánalmat és szeretetet érzett, amelynek közelében, vagy színe előtt a bűnös meglátta és szé- gyelte a maga bűnét a maga rettenetes nagyságában, de egyúttal megtisztító, ujjáteremtő felszabadulást nyert Jézus bűnbocsátó szeretetében. Nem volt a világon egy ember sem, akivel szemben Jézus nem ugyanazt a változatlanul egyforma szánó és megtisztító szeretetet tanúsította volna s miután az illető megutálta a maga bűnét, nem úgy kezelte volna, mint teljesen új embert, akire még csak az árnyéka sem tapad mindannak, ami ezelőtt volt az életében. — Nos, ugyanezt a ..szeretetet“ nveri el és tanúsítja a „világgal“ szemben mindenki, aki új emberré, Isten gyermekévé lett az Ur megfoghatatlan kegyelméből. Csak a világ „bűne“ az, ami utálatos előtte, de a világ „gyermeke“, az testvére, akinek haza kell jönnie az atyai házba. Még pedig azt is tudja, hogy szidalom, korho- lás által csak még jobban elriasztja, egyedüli út a hazahozatalra a minden hátsó gondolat nélküli szeretet, szeretet és újra szeretet. Ezt a szeretetet nem tudja magától árasztani a „természeti ember“, ezt mindenki felülről kapja abból a forrásból, ameíyik valamikor itt lent járt emberi alakban, ma pedig az Atya jobbján ül és közel van minden alázatos szívhez. Természetes, hogy a világ fiai igen sokszor még ezt a szeretetet sem bírják el, mert a közelében önmagukat „rossznak kellene tartaniok“, holott „ők nem olyan rosszak, mint sokan gondolják“, de Isten gyermekei ismerik ezt is a saját szivük egykori állapotából és hordozni tudják a világ gyűlöletét és tudnak értük imádkozni is hosszú éveken keresztül, hogy az Ur ajándékozza meg azokat is Világossággal. Mert hiszen minden igazán hivő tudja, hogy nem a maga erejéből vagy akaratából jutott hitre, hanem az Urnák valami megérthetetlen és megfoghatatlan különös kegyelméből. — „Mir ist Erbarmung wiederfahren, Erbarmung, deren ich nicht wert; das zähl ich zu dem Wunderbaren, mein stolzes Herz hat’s nie begehrt.“ — éneklik Württembergben egy gyönyörű dallamú énekben. (Könyöriilet esett.rajtam, könyöriilet, amelyre én méltatlan vagyok; csodálatos dolog ez előttem, az én büszke szivem ezt sohse kívánta). A másik pedig, ami a világ számára is elviselhetővé teszi az igazi hívőket: az alázatosságuk. A heves, erőszakos, élesen ítélő keresztyéneknél még mindig valami nagy hiba rejtőzik: nem ismerik eléggé a saját szivüket. Akik a saját szivüket ismerik, azok tudják és vallják is halálos komolysággal, hogy az csak az Ur különös kegyelme, hogy nem ők ülnek most valamelyik börtön fenekén . Terjesszük a „HARANGSZÓ“-t! zettek halálhörgését senki nem halottá. Napirenden voit a templomok bezárása. A lelkészek, tanítók elűzésével, gályarabságra hurcolásával sem törődött senki. S a kath. klérus munkáját betetőzte az 1681-i soproni országgyűlés, ahol törvénybe iktatták, hogy a protestánsoknak az egész ország területére csak 24 templomot engedélyeznek, még pedig olyan formán, hogy 11 vármegyében 2—2 templomot építhetnek, vagy tarthatnak fenn. A törvény megnevezte azt a bizonyos vármegyét, a vármegyének azon községét, ahol megmaradhat e templom, vagy ha ott nincs, építhetnek oda. Ezek voltak az úgynevezett artikuláris helyek. Elgondolhatjuk, hogy mit jelentett ez! Micsoda nehézségeket okozott az, hogy 5—6 vármegyének volt két temp- Q loma. Pedig 888 templomot vettek el! S ez óriási szám volt abban az időben. S e közel kilencszáz helvébe adtak 24-et! Ez akart a végső csapás lenni! így akarták a protestantizmust végleg kiirtani, megsemmisíteni! De nem sikerült! Nem, mert az isteni igazságot el lehet ideig-óráig ugyan ho- mályosítani, de eltemetni, végleg elföldelni nem lehet. Kikel az a föld mélyéből is és diadalt arat! így volt ez most is. Megkezdődött a törökkel a harc. Felszabadult az ország e másfélszázados uralom alól. Közben meghalt Lipót. Vége lett a jezsuiták aranykorának. S aztán másfelé támadt több nagy baja az uralkodóháznak. Nem igen értek arra rá, hogy tűzzel-vassal irtsák a protestánsokat. S idővel — mint minden — a soproni országgvűlésen hozott törvény is vesztett erejéből s egymás után épültek a prot. templomok s negyven-ötven év múlva volt már meglehetős sok új templom. így épült fel 1715-ben a bo- gárdi templom is. Azonban a baj megint csak felújult. Mikor III. Károly rendezte a leányági trónöröklést s a magyar nemzet készséggel szankcionálta azt, a békésebb idők bekövetkeztével újból kikezdték a protestánsokat. S hogy annál hatékonyabb legyen az üldözés, az elnyomás, 1731-ben a király rendeletet adott ki, mely felújította az 1681-i törvényt s meghagyja, hogy nyilvános istentisztelet csak az artikuláris helyeken tartható, másutt csak háziistentisztelet van megengedve. S eme rendelettel a kezükben a jezsuiták újból megkezdték a munkát. Éppen nagypéntek volt. Csemez Gábor, már mint felavatott lelkész, ép előtte való este érkezett Bo- gárdra. Este volt, hát nem akart Csep- reghyékhez kimenni. A szüleinél maradt. Felkereste Mátét s ez felkérte, hogy végezze a másnapi funkciót. Csemez örömmel vállalkozott rá. Másnap tömve volt a templom. Ott . volt Csepreghy is, aki néha-néha, a nagyobb ünnepeken már eljárt a templomba. Sok része volt ebben Ellának, aki minden vasárnap ott volt az Isten házában. Ott volt most is az apja oldala mellett. Kissé megkésve érkeztek. Már hangzott az ének, mikor odaértek, hát nem mentek be a lelkészhez, hanem egyenest bementek a templomba. így hát arról sem tudtak, hogy Gabi már megérkezett. Várták ugyan, mert tudták, hogy jön, de hogy már ót is van, arról nem tudtak. Az oltár ulött Máté fungált. Aztán újból felharsant az ének s a negyedik versnél egy fiatal lelkészt láttak felmenni a czószékre Voltak, akik rá sem ismerte«, de sokan voltak, akik megismerték a Csemez fiát. (Folytatjuk.)
