Harangszó, 1930
1930-12-28 / 52. szám
1930. december 28 HARANGSZÓ 407 tok, vagy amit Jézus mondana? Hol akartok sikereket elérni? A világ hivalkodó piacán-e, vagy pedig Isten ítélőszéke előtt? Kifelé-e, vagy befelé? Mit javítgattatok legutóbb? Talán a templom megviselt tetőze- tét-e csupán, vagy azzal együtt a szíveteket és a megviselt hiteteket is? Mi a szép és elismerésre méltó nálatok? Az egyházi épületek kerítése-e, vagy mindig melegebbé és őszintébbé váló vallásosságtok? Kifelé-e, vagy befelé?!... Luther karácsonya. Egyik hitbuzgó presbyterünk ajkáról hangzott el az a vallomás: „A legnagyobb boldogság a világon, amit Isten adhat az embernek: a Krisztus szerete- tében összeforrott családi éltít.“ Ezen a képen, melyen Schwerdgeburth Ottó festőművész Luther karácsonyát örökíti meg, nem Luther imponáló alakja ragadja meg a művészi szépben gyönyörködő szemet, nem is a karácsonyfa szimbóluma viszi lelkünket boldog gyermekemlékéink tündérvilágába, hanem a kép csodálatos összhangja: a családi boldogság. Mintha csak azt akarná hirdetni: Nincs családi boldogság családi karácsony nélkül. Lehet, Kedves Olvasó, hogy a Te karácsonyfád sziporkázó csúcs-disze a mennyezetet veri s az édességek pazar tömegétől lehajlik a padlóra, lehet, hogy az ajándékok el sem férnek ilyen egyszerű kis asztalon, de ha nincs ott az ajándékok között az a csatos biblia, akkor csak szájnak és szemnek hízelgő a Te ajándékod, de nem a lelkét táplálod gyermekeidnek. Az a kép arra tanít, hogy a leggazdagabb család karácsonya is szegény Isten igéje nélkül s a legszegényebb család karácsonya is gazdag, ha az egyszerű kalács mellett ott van az életnek kenyere. Nézd csak, milyen mozgalmas ez a karácsonyi kép! Öt gyermek szemének csodapará- zsa szebb ékesség rajta, mint a gyertyák, csillagszórók fénye. Ebben a családban az Isten angyalokat osztogató kezének munkáját nem ölték meg földi-angyalcsináló kezek. Azt is tanuljuk meg ebből a képbiöl, hogy a családi boldogság legszebb karácsonyfa- díszei a mosolygóarcú, eleven angyalkák. Magába zár egy drága szót is ez a kép, amit boldog, aki mondhat és boldog, aki hallhat: Édesanyám! Férje mellett ül az asszony, mert feleség és szívén a gyermeke, mert édesanya. Nem félti egyszerű ruháját a gyűrődéstől, mint a selyemben hivalkodó u. n. modern mamák. Nincs szüksége szoptatós dajkára, mert az igazi édesanya nem félti alakjának karcsúságát, testi szépségét, mint azok a modern anyukák, akiknek fontosabb a divat és a sport, mint a gyermek- nevelés. Gyermekek nöjjetek édesanyátok szívéhez, édesanyák neveljétek szivetek vérével s hordozzátok sziveteken gyermekeitek életét és boldog lesz minden karácsonytok. A kép közepén az édesapa. Kezével hárfán pengeti a karácsonyi ének alaphangjait. A családi boldogság melódiájában sohasem fordulhat elő bántó hangzavar, ha a családfő felesége oldalán maradva, életpéldájával vezeti övéit, a legszebb harmónia, a hit világába. Édesapák ne csak a szent estén, családi ünnepeken legyetek a hitves oldalán s ne csak parancsolni és fegyelmezni tudjatok, hanem tartsátok kezetekben s vezessétek a család életét szivetek húrjainak tiszta hangjával, hogy minden este a karácsonyi ének angyalszózata uralkodjék a családban békesség és a jóakarat. Mások is vannak a képen, akiknek örömet szerzett a család karácsonya. Jóbarátok s a ház szegény nénikéje. Az igazi keresztyén családnak megvan a baráti köre, akikkel együtt örül s megvan a maga szegénye, akinek örömet szerez. Milyen képmutató tivornya s hazugságdáridó lenne a szeretet ünnepe felebaráti szeretet nélkül. Nem lesz addig boldog családi karácsonyod, míg nem ruháztál fel egy rongyokban didergő szegény s nem adtál szívből az éhezőnek. Boldog lész, ha erre a könyörado- mányra nem valami nyomorenyhítő akció kényszerít, hanem az atyafiságos szeretet magasztos tűzlángja. Ezeket az eszméket tükrözi vissza a Luther karácsonyáról festett kép. Legyen a lutheránus karácsonya olyan, mint a Luther karácsonya. Bácsi Sándor. Karácsonyi apróságok. Angolból fordította : Szabó József. Nemzetségi táblázattal kezdődik az Ujtestamentom. Az a negyvenkét nemzetség, amint keresztülhuzódik hosszú századokon és átöleli az egész történelmet, mennyi dicsőséget, örömet, fájdalmat hordozf vállain. Milyen csodálatos, hogy ez a hosszú nemzetség egy csodálatos személyben éri el tetőpontját, akiben minden dicsőség megkoronázódik, minden öröm megszentelödik és minden fájdalom feloldódik: „Jézus, aki Krisztusnak neveztetik1. Negyvenkét nemzetség előzi meg és mégis „róla neveztetik minden nemzetség“. „Jézus“-a, azaz Szabadíjóta lett a világnak, mert közénk jövése ’tényével ajkunkra adta újra a régi éneket: „Immánuel“, velünk az Isten, „Mi az Ő nemzetsége vagyunk.“ „Azokban a napokban parancsolat adaték ki Augusztus császártól, hogy mind az egész föld összeirattassék.“ A bethlehemi népszámlálás listája végére közömbös egykedvűséggel új nevet jegyzett a császári hivatalnok: külvárosi vendéglő rozzant istállójában gyermeke született egy messziről jött szegény asszonynak. Van-e ebben valami különös? Csoda-e, ha a világ észre se vette, föl se figyelt rája? Hogy az a kis gyermek az Isten szivéről jött drága üzenetnek, azt a világ ép oly kevésbbé tudta, mint az istálló jámbor barmai, amelyekkel megosztotta első álmai helyét. Ki hitte volna hogy annak a kicsi életnek fellobbanó apró* lángja egyszer hatalmas tűzoszlop lesz, mely átragyog időn, enyészeten és évezredeket öltöztet fény-
