Harangszó, 1930
1930-12-21 / 51. szám
1930. december 21. HARANGSZÓ 397 kénti beszédtartás megerőltető volt, mégis minden fáradságért gazdagon kárpótolt a gyülekezeteknek élénk részvétele a templomban vagy a teremben tartott estéken. Így szavaim sokakhoz eljutottak és módomban volt a sziveket a misz- sziő munkája iránt felmelegiteni. Isten adja kegyelmét, hogy a mag ne hiába hintetett légyen el és hogy minden lutheránus gyülekezet igazi missziónáló gyülekezetté váljon és eleven érdeklődést mutasson azon dolgok iránt, amelyek künn a munkamezökön történnek s anyagi áldozatokat is készséggel hozzon. Igaz, hogy sajnálattal kellett látnom, hogy a magyar nép is súlyos gazdasági Ínséggel küzd. Annál nagyobb köszönettel tartozom azért, hogy egyetlen gyülekezet sem mulasztotta el, hogy a misz- szióra gyűjtött adományát ne adta volna át. Az adományok nagysága különböző, de tudom, hogy amit adtak, azt mind szeretettel adták. És így Isten áldása lesz az adományokon. — Magyarország evangélikus egyháza még ma is sokféle gonddal és nehézséggel kénytelen küzdeni, de ameddig tagjaiban megvan az igazi lélek, amig benne lelkészek és egyháztagok hűségesen összefognak, a nyomás alatt is növekedni és virágozni fog. Isten a szenvedéshez erőt és a harchoz győzelmet ád. A mi Lipcsei Missziónk is igen nehéz helyzetbe jutott. Férfiak és nők készek, hogy kimenjenek a misz- sziói munkamezőre, de hincs erőnk kiküldeni őket. Isten tanácsoljon bennünket, és indítson sok szivet áldozathozatalra. Különösen hálás köszönetét mondok még fötisztelendő Raffay Sándor budapesti és Kapi Béla győri püspök uraknak, akiket üdvözölhettem és akik miszfénve kevés ahhoz, hogy befedessék a mi szívünk éktelen rútsága. Ne felejtsétek, hogy nincs kérkedni valónk. Csak szégyenünk és gyalázatunk. S hogy ezt a szégyent és gyalázatot senki sem veheti el tőlünk). Csak Ő... Az idők, melyekben élünk, nagyon nagy idők. Azért, mert most közöttünk jár <5. Ő, akinek köszönhetünk mindent: attól kezdve, hogy én megálltam a mi halálveszélyben fetrengő felebarátunknál, egészen addig, hogy most ti egymásután kitártátok szívetek, mindent Neki köszönhetünk. Ez a Názáreti Jézus, akiben, noha még nem láttátok, hisztek, ez a Názáreti Jézus nagy harcok előtt áll. Álljatok szívetekben az Ő pártjára! Keressétek, hogy minél jobban megismerhessétek! Beszéljetek Róla másoknak is. Azt, amit már tudtok az ő hatalmáról, csodáiról, szere- tetéről. Tudom, mert így volt nálam is: most boldog a ti szívetek. Megszabadultatok egy bűn terhétől. Aki eddig eljuttatott, eljuttat az majd továbbra is. Lé- pésröl-lépésre. Eljött a világosság. Látjátok fényleni. Eljött a Messiás. Elkövetkezett az Isten országa. Itt van köztünk Jézus. Az üres heb- az asztal végén, vájjon nem az Övé? ... Mind oda-néztek. Valaki a függöny mögött torkát köszörülte. Egy kis kövér emberke lépett be. — Ah, Zakeus! Mily régen várunk már téged! Tudod, ilyen még nem volt! Templommá lett a vendégfogadó! — Úgy van, úgy. Szentek szentjévé! sziói munkánk támogatását megígérték, továbbá Németh Károly lébényi, Brosch- ko O, A. budapesti és Schöll Lajos hidasi esperes uraknak, aléik utazásom előkészítésében fáradoztak. Jóllehet most megint mérföldekre vagyok Magyarországtól, gondolatban sokszor időzöm Magyarországon kedves hittestvéreimnél. Valamennyiükiet szívből üdvözlöm és megtoldom azzal a kéréssel, hogy mindig hűséggel gondoljanak a Lipcsei Misszióra. Handmann, missziói felügyelő. A ti szelidségtek ismert legyen minden ember előtt. Irta: Horeczky Béla. Nyilvános vasúti váróterembe lépett be egy fiatalember s nyitva hagyta az ajtót. Egy bosszús öreg úr ráförmedt: „Miért hagyja nyitva az ajtót?!“ „Ne figyelmeztessen engem“ — volt a sértődött felelet — „nem vagyok én gyerek ; nem látja, hogy jönnek utánam!“ „Azért magának kutya kötelessége betenni az ajtót!“ „Kikérem magamnak ezt a hangot!“ Ilyen hangnemben folytatódik a civakodás. A váróteremben ülők az öreg úr pártjára állnak s a fiatal- , ember sem marad adós goromba szavakkal. Jó tíz percig tartó szóharc — szólt a vendéglős szavába kapcsolva a Samáriai, — mert eljön az idő és az most van, mikor sem ezen a helyen, sem a másikon nem imádják az Atyát, hanem az igazi imádók Lélekben és igazságban imádják öt. Az igazság pedig az, hogy mindnyájan elveszett bűnösök vagyunk, de az'Isten Fia által üdvösséghez juthatunk. — Kár, hogy ily későn jössz! Hagyhattad volna most kissé az üzletet. — Nem is üzlet volt az! — Szinté szégyenlős szemmel szólalt meg Zakeus egészen a vendéglős felé fordulva. így szoktak tenni azok, akik eddig csak e világi dolgokban szoktak találkozni egymással s most a Lélek dolgairól kell egymáshoz szólni. — A Timéusz fia, a vak Bartiméusz volt nálam. Valamelyik napon adtam neki valamit s azóta többször eljön. Most éppen arról beszélt, hogy a Gali- leából jövök egyre hozzák a hírt, hogy van ott fenn valaki, aki a vakok szemét meg tudja nyitni. Tőlem kérdte, mi igaz benne! Mondtam, hogy valamit hallottam s hogy különös dolgok történnek manapság. Engem, magamat is nagyon érdekel a dolog. Ide is azért jöttem, hogy valamit majd megtudhatok... Szegény Bartiméusz! Mikor hallotta, hogy kik, mik vannak itt, mindenáron be akart jönni... De aztán megnyugtattam, hogy mindent elmondok neki... Most már csak várom, hogy mi lesz az. A sor még mindig a papon volt. — Azt várjátok, hogy én folytaskeletkezett s kis híjján múlt, hogy hajba nem kaptak: „semmiségen“. Még el sem oszlik a bosszús úr haragja, mikor másik ifjú lép a terembe s történetesen az is nyitva hagyja az ajtót. Az öreg úr magából kikelve ugrik fel: „Tegye be az ajtót maga után!“ — ordítja szikrázó szemekkel. De az ifjú szelíden tekint rá s benső nyugalom hangján válaszol: „Bocsásson meg kérem ! — jönnek még utánam.“ Mint mikor izzó vasat hideg vízbe mártanak, úgy hült le a harag lángolása a bosszús öreg úrnál. Kemény összecsapásra el volt készülve, de azok a bocsánatkérő szavak, az a szelíd, szeretetteljes hang — minden harci kedvét lelohasztották. Most már szégyellj magát s mentegetőzni kezd. Elbeszéli az előbbi esetet. Meleg hangon érdeklődik az ifjú egyéni dolgai iránt: Honnan jön? Hova utazik? — s percek alatt barátság fejlődik közöttük. Mit mond erre a Szentírás? I. Péter 4, 8: Legyetek hajlandók az egymás iránti szeretetre; mert a szeretet sok vétket elfedez. I. Kor. 13, 5: A szeretet nem gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt. Adakozzunk a „HARANGSZÓ“ terjesztésére sam?... Na jó! Sok mondani valóm már úgy sincs ... Mikor elbúcsúztam, mélyen a szemembe nézett az én emberem. Mintha belelátott volua a szívembe, hogy mily nagy vívódások folytak s folynak! ottan. És akkor azt mondta: „Sajnálom, hogy így történt, hogy feleslegessé lettél számomra. De hiszem, hogy mégsem tetted meg feleslegesen ezt az útat. Találkoztál egy lélekkel, akit a Názáreti Jézus szeretete egészen kielégített. És ha ez indítani fog arra, hogy magad is öt keresd, azt hiszem, magad fogod megállapítani: megérte s nem lett feleslegessé a hozzávivő utad ...“ Az úton aztán folyton ez csengett fülembe. Mégis csak csodálatos: amit a Názáreti Jézus barátai mondanak, az olyan soká ott tud csengeni a fülbe... És aztán megindul az ember lelkében valami. Valami, ami hol felemel, hol ösz- szetör, hol siettet, hol meg megállít. Világosságot gyújt, majd meg tűzre lobbant. „Csakugyan felesleges voltál!“ — mondtam magamban. „Pedig, hogy siettél! Atyádfiát az útszélen hagytad. Onnét eloldalogtál s így hasznavehetetlennek bizonyultál. Itt meg feleslegesnek. Nem vagy te már egyáltalán mindenestől felesleges? Nemcsak a prozelita fog- dosás terén, atyádfiával szemben is! Amit te nem tettél, megtette azt egy samáriai. Felesleges vagy te már akkor papnak. Felesleges vagy így ezen a világon. Nem látod? Nyilván mutatják az események: felesleges ma már minden ember, aki ama Názáreti Jézust nem követi.“
