Harangszó, 1930
1930-11-23 / 47. szám
364 HARANGSZÓ 1Ö30. november 23. évszakokkal vannak Összefüggésben, hanem a te egyre előre haladó éveiddel s te mégis mindig úgy élsz, mintha az évszakoknak élnél s nem az egyszer feltétlenül ekövetkező halálodnak. Pedig nem az évszakokhoz van kötve a te életed, hanem a vissza nem térő évek nyomán közelgő halálhoz. A nyár hősége efől északnak hűvösebb tájaira mehetsz s megszerzed magadnak a kellemes tavaszt, de az órák itt is múlnak s a halál nem távolodik : a tél hidege elől betegségedet elviszed délnek napsütéses tájaira, gyógyulást is találhatsz, de a tűnő percek nyomán ide is elkísér a halál s figyelmeztet, hogy te nem vagy az évszakoké, hanem az övé. Az ember az évszakok szerint rendezi be a maga munkáját, mintha évei csak újra s újra visszatérő részletei volnának életének. Itt téved az ember, mert nem látja, hogy az élet oszthatatlan egész, melynek egy a feladata, gondolni a halálra s megmenteni a lelkünket. Ennek a munkának nincs évszaka, nincs nappala, nincs éjjele. Ez a munka nem igazodik az óramutató után, hanem folyton siet, mert nem tudja, mikor akasztja meg a halál. Az évszakok változásaival az ember elé tűrendő földi gondok a halálnak komoly szemlélésében semmivé enyésznek. A sírnak meglátása elviselhetővé teszi a legnagyobb terhet. Ha valami bánt, vedd eszedbe, Folytatás Jerikóban. Irta: Gáncs Aladár. 3. — Igen ám, de hátha nincsen valakinél se olaj, se bor! Mit tudott volna az olyan ember rajtad segíteni? Nem annak a véletlennek tudandó be minden, hogy ép akkor elment ott melletted egy ember — történetesen. Volt nála olaj is, meg bor is — történetesen. Volt hozzá ideje is — történetesen. S a fehér alsó is elég hosszú maradt rajt, ha akkorát hasított is le, hogy háromszorosan kötötte át minden sebed — történetesen. — Óh, nem! Beszélhetsz. Szívemet nem tántoríthatod el. Hiszen mennél jobban visszaeszmélek, annál jobban érzem, hogy nem a bor, nem az olaj, nem a fehér tépés volt itt a legdrágább, hanem az a szeretet, amely az olajnál is jobban hűsített s a bornál is jobban erősített. —Jó, jó! Csak csinálj belőle magadnak minél nagyobb dolgot. Majd végül ő maga is elhiszi, hogy nagyobb dolgot csinált, rrant Józsue, mikor lehullottak Jerikó falai. Holnap már tele hireszteli egész Samáriát s szégyelheti majd miattad minden igaz Izraelita magát! — Óh, de tévedsz! Ha hallottad volna, hogy mit beszélt! Nem is engedte, hogy megköszönjem. De im, megint itt jő. hogy meg kell halnod s megérted, hogy a bánat emberokozta érzés, mely mint az esőcsepp a világtengerben elmerül; ha van gondod, gondolj arra, hogy mi lesz e gonddal, ha majd halálos ágyadon fekszel s már csak üdvösséged kérdése foglalkoztat, akkor egyszerre semmivé lesz s szertefoszlik, mint a könnyű álom. A sír felé pillantó nehéz nézés könnyűvé teszi a földi terheket, mert eszünkbe jut, hogy a síron túl valami sokkal fontosabb vár ránk, mint az, ami a síron innen, földi életünkben annyi gondot tud okozni semmiért. A síron túli nagy gond árnyékában elvesznek a világi apró-cseprő aggodalmak. — Egyszerre elvesztik számodra az évszakok jelentőségüket s csak azt a nagy évszakváltozást látod már, mely a sírod mögött fog megkezdődni. S azt előkészíteni lesz egyetlen gondod. Mit törődsz akkor már a tavasznak virágaival, mikor tudod, hogy az ezekben való túlságos elmerülés elvesztheti számodra az örök életnek pálmáját. Az öröm s fájdalom itt lent már csak annyiban érint, amennyiben erőt merítsz belőlük a megértésre. Ősszel ne a falevelek hullásán töprengj, mert ezeknek életrekelése az Istennek örök rendelkezése nyomán biztos, de vedd megfontolóra azt, hogy sírod után, mily évszak vár reád? örök kárhozat vagy boldogság? Avagy még ott tartasz, Csakugyan. Jött s egyenest a beteghez sietett. — Az Úr legyen veled, kedves felebarátom! Én most már megyek. Úgy látom mehetek. Nem sok nap múlva visz- szatérek. Légy nyugodt minden felől. Ne köszönj nekem! Nincs senki sem jó. Csak egy. Az Isten. S még az ő Fia, a Krisztus, kit mindnyájan várunk. S ki már meg is jelent. Ha majd találkozol Vele, köszönj Neki mindent. Mert én is csak Neki köszönhetem, hogy utamon sietve s csak magammal törődve, nem oldalogtam el részvétlen melletted. De Ő megtudja nyitni a szemet és szívet. Az Úr veled! Mondom, ne köszönj nekem. Majd ha tudsz, köszönj Neki: —• De csak köszönj! — Csapot bele a különös vitába a közben szintén belépő gazda. Köszönd meg neki azt is, hogy két pénzt fizetett nálam már is érted s azt Ígérte, hogy nem sok nap múlva, ha visszajön, amit a két pénzen felül reád költők, azt mind megfizeti. — Nem, nem, ezt már nem fogadhatom el. Tőled elég volt, a soknál is több, amit tettél. Igaz, hogy azok a gonosz lelkek egészen kiraboltak, nincs semmim. Egy pár nap eltelik, míg utamat hazavehetem. De tőled többet el nem fogadhatok. Hiszen lesz addig talán még más út, más ... A vendéglős a papra, a pap a levihogy nem akarsz a sir mögé látni? Figyelj fel e kis történetre! Egy nő, aki először utazott vasúton, mikor a vonat rohanó sebességgel ép egy lejtőn ereszkedik alá, azt kérdezi a vonatvezetőtől: mit csinálnak most, hisz végünk van? A vonatvezető nyugodtan feleli: Fékezünk! S ha eltörik a fék? Kérdi tovább az ijedt nő. „Akkor fékezünk a kettős fékkel“ — volt a felelet. ,,S ha ez is eltörik, hová jutunk?“ „Egyik a pokolba, a másik a mennyországba.“ Augsburgi ünnepnapok. Az augsburgi lutheránus világ- konferencia az evangélikus világ egyik legnagyobbszeriibb megnyilatkozása volt. Tizennégy lutheránus püspök, több mint 400 lelkész, számos tanár és tudós találkozott a konferencián, hogy együttesen bizonyságot tegyenek az ágostai hit— valláshoz való ragaszkodásukról. Magyar evangélikus egyházunkat képviselte dr. Raffay püspök, Wenk esperes, Kemény budapesti, dr. Tirtsch kőszegi, Ziermann soproni lelkészek, dr. Pröhle és dr. Karner theol. tanárok és két mosonvidéki tanító. Amilyen impozáns volt a megjelent vendégek száma, oly impozáns volt a konferencia külső kerete is. Augsburg városának legszebb termében, a városháza arany tára, a levita ránézett a beteg arcára. De nem szólt senki. — Jól van, jó, az Úr veled. Én visz- szajövök, reám számíthatsz. Békesség neked! El is ment volna, ha a pap meg nem állítja. — Köszönetét nem akarsz fogadni. Tetted értékét ez csak emeli. Ám engedd meg nekem, hogy gratuláljak. Valóban nagy volt és nemes cselekedeted. Tudod, hogy az Izraelita nem érintkezhet a Samáriaival. Ez kötötte eddig nyelvemet s kezemet. De most szívem már nagyon szorongat. A tilalom, melyet szent hagyományaink felállítanak, nem lehet többé gát. Hiszem, hogy ezt az Úr, kinek neve "kimondhatatlan, megbocsátja. Fogadd ajkaimról te nemes idegen a legkitűnőbb gratulációt s fogadd, mielőtt elmennél, meleg jobbomat. — Szép. De nem tehetem. Gratulá- lás? Nem lenne-e ez csak egy más formája az elismerésnek s köszönésnek. Az elismerés pedig csak azt illetné, akinek te talán nagyobb ellensége vagy, mint nekem s népemnek. — Úgy, hát nem engedsz könnyíteni a szívemen? — Én nem könnyíthetek rajt. Ha keresed, hogy ki, keresd fel azt, aki az enyémen is könnyített. Könnyű lesz fel
