Harangszó, 1930

1930-08-17 / 32-33. szám

25Ó HARAN0S20. 1930. augusztus 17 hatalmas zuhatagként áradnának is széllyel, nem gyógyítják magát a betegséget, csak akadályozzák an­nak fenésedését. Az erkölcsi fejlő­dés terén azonban, ahol a meg- inerevedett társadalmi viszonyok beleütköznek az ember lelki nyu­galmát és a társadalom békéjét biztosító erkölcsi törvényekbe, ahol az emberek érzülete, gondolkodása, cselekedetei homlokegyenest ellen­keznek a krisztusi szeretet törvé­nyeivel, ezen a téren a protestáns lélekből fakadó hangok gyérebben és halkabban hallatszanak. Holott ezen a téren mi erősek vagyunk. A mi szegénységünkben és ab­ban a tényben, hogy a mi életfor­rásunk nem földbirtokok terjedel­méből, nem drágakövek szemkáp­ráztató ragyogásából fakad, hanem híveink lelkületéből tör elő, ebben gyökerezik a mi életerőnk. És en­nek természetszerű következménye, hogy az aranyborjú imádása s en­nek a bálványnak telhetetlen ura­lomvágya ellen több joggal, az egyszerűségnek, alázatosságnak és emberszeretetnek, testvériségnek hatásosabb példaadásával senki ná­lunk nem léphet bátrabban a küz­delem terére, senki nem táplálhat dúsabb reményt a biztos siker iránt. Aztán a családi élet tisztaságára folytatott törekvésben, a családi erények ápolásában senki nálunk nem tanúsíthat célhoz vezetőbb tevékenységet, mint a protestáns hívő az ő saját példaadásával. Mert hiszen a családtalan életet mi nem Az Isten népei. Irta: dr. Schlitt Gyula. 17 Egyszerre egy nagy csattanás s ti mind a földre buktatok. A villám belevágott ebbe a fába, melynek engem nekikötöztetek s pozdorjává törte. Elszakította köteléke­imet s én szabad voltam. Felétek mentem b ti térden csúszva jöttetek én felém. Imádkoztam, tiérettetek imádkoztam édes gyermekeim. Ép úgy mint most. Em­lékeztek még? Az atya égnek emelte a szemét és imádkozott: Örökkévató, jó Isten I Szerető Atyánk 1 Te nagy vagy az ember sorsának intézé­sében. Csodálatosak a te útjaid s mun­káid, de a mi szivünk mégis megérti azo­kat. Te voltál velem a munka kezdetén s kérlek, te folytasd ezután is! A te szent fiad evangéliuma tanított meg mindenre. Ezt ne vond meg mitőlünk, hanem áldj meg örökkévaló kegyelmeddel! Ámen. Néma csend, csak a szíveknek hangos dobogása jelzi, hogy Imádkoznak. Az atya töri meg a csendet: Lássátok édes gyermekeim, az az éjjeli imádság volt mindennek a kezdete. Abból fakadt minden, aminek ma annyira örü­tartjuk magasabb érdemnek, sőt mint a végeden bölcsességgel meg­alkotott örök természeti törvények­kel, valamint nemzeti hivatásunkkal is kiegyenlíthetlenül ellenkezőt, ha­tározottan kárhoztatjuk. A társadalom erkölcsi világa a tömegek gondolkodásmódja, erköl­csi felfogása s erkölcsi elveinek állandósága vagy ingatagsága sze­rint fejlődik ki. A véges ember viszonya az örökkévaló tökéletes­séghez szüli, ápolja s neveli az egyesek viszonyát egymáshoz és a léleknek ez uton-módon kialakult jelleme határozza meg a társadalom erkölcsi levegőjét. A Krisztus evangéliumának szel­leme szerint nevelkedett egyén keblében a mennyei Atyához köz­vetlen, bizalmas, gyermeki viszony él és ennek elhomályosulhatatlan tudata vezérli az ő gondolatait, ér­zelmeit és cselekedeteit. Töredelmes bűnbánatával nem gyarló földi te­remtmény előtt hajt térdet, akitől a bűnbocsánat testi fáradalmakkal vagy anyagi javakkal is megvásá­rolható. A protestáns hívő nem a külvilággal, nem emberekkel, ha­nem mindenekelőtt a csalhatatlan lelkiismerettel óhajt benső barát­ságban élni, mivel önmagát Isten templomának hiszi s tekinti (I Kor. 3, 16.). Ahol ez az igyekezet a gondolatok és cselekedetek vezér- szövétneke, ott és egyedül ott te­nyészhet igazi, tiszta erkölcs; ön­feláldozó emberszeretet, kötelesség­tudás és megbízhatóság a nyugodt lünk. Imádkozzatok szüntelen! Most elme­gyünk Sziklaihoz. Ott ül egész nap az orvossal az irodájában s számol. A zanzi- bári bank kezelés céljából egy nagy tőkét akar a rendelkezésünkre bocsátani. Ezen törik a fejüket. Hogy tudnának egy nagy tőkét gyümölcsözővé tenni ? Menjünk. Mert az éjfél is ott éri őket az Íróasztalnál, ha el nem huzzuk mellőle. Tönkre teszi magát. Nekünk pedig vigyázni kell egy­másra. Szeressük egymást! Némán követik a lelkipásztort, szaval­nak hatása alatt állnak még mindig. A központi épület felől Edit szalad feléjük. Szinte repül, mintha szárnya volna. Már messziről kiált: Én jó lisztelendő atyám panaszom van, nagy panaszom. No halljuk édes leányom, ha lehet se­gítünk. Sziklai nem jön velem teniszezni. Olyan jól játszik s nem jön velem, azt mondja, sok dolga van. Én pedig úgy szeretnék játszani. Ezzel olyan csengéssel nézett az atya szemébe, hogy még egy kő is meglágyult volna, nem pedig a jóságos atyának szíve. Jöjj csak édes leányom — nyugtatja meg az atya a boldog leányt — megmond­juk annak a Sziklainak, mi a kötelessége, lelkiismeret verőfényes melegében. Innen van, hogy a protestantizmus az emberiség előhaladásának ma­gasabb fokát jelenti; következés­képen a protestáns lélek, vagyis a protestantizmus élő példányképe s egyedüli vezére: a Krisztus lehet a társadalom betegségének legha­tásosabb gyógyító mestere. (Ján. 5, 14.) Hithűséges örömmel üdvözli min­den igaz keresztyén nőegyesöleteink szervezkedési törekvéseit. Hálás tisztelettel és elismeréssel kell ki­sérni az ő buzgó tevékenységüket a jótékonyság terén, az anyagi szegénység segélyezésében és a nyomor enyhítésében. E mellett azonban figyelembe kell venni a jólétnek azt a másik fene ellensé­gét: a bűnözésnek szerfelett gya­kori s idegrázó eseteit, valamint a lelki erők végzetes elernyedésének jelenségeit. Szembe kell szállani nyíltan és határozottan az arany­borjú imádásának minden emberi érzést levetkezett lelketlenségével és határtalan zsarnokoskodásával. Fel kell emelni a józan gondolko­dás és becsületérzés tiltakozó sza­vát ama rabszolgaság ellen, mely az egészségnek, jóizlésnek, szemér- metességnek és gazdálkodásnak minden érdekeit könnyelműen mel­lőzve hódol az öltözködés nyerész­kedő mesterei előtt. Tiltakozzanak a mi hivatásérzékkel teljes szívű asszonyaink fenszóval a házastársi, • háziasszonyi s családalapítási tevé­kenység lekicsinylése, lebecsülése ha a mi kis Editünk játszani akar. Ha a mi kis madarunk unatkozik, akkor hagy­jon mindent s menjen. Gyere csak ma­daram, ezt megmondjuk neki. Edit a hittérítő nyakába csimpaszkodik s csókolja jobról-balról. Sziklai meg ment Edittel teniszezni. Velük ment az egész társaság. Edit úgy vonszolta maga után, mint egy bárányt szoktak a vágóhidra. Oda áll eléje s éde­sen megfenyegeti piciny ujjával: Most már tudja, ha a kis madarunk unatkozik, akkor maga ott fog hagyni mindent s jön velem játszani. Most tudja. Megértette ? Szegény Sziklainak még a számok ka­varogtak a fejében, de azért engedelmesen intett, hogy megértette. A társaság hangos kacagásban tört ki. Legjobban nevetett Lajos. Mint a fehér bárányfelhők az égen, úgy szálldosott a kacagás a tiszta levegő­ben, édesen, boldogan. Alkonyatig játszottak, a társaság meg hűségesen nézte őket. Sziklai kikapott. Edit boldog volt. S az ő boldogságának úgy örültek mint a gyermekek. Az áldozat Is, a jó Sziklai. Megkondult a harang. Est­imára figyelmeztetett. Lágyan suhan tova az alkonyat csendjében, mint egy angyali melódia. A társaság égnek emeli fejét.

Next

/
Oldalképek
Tartalom