Harangszó, 1930
1930-04-13 / 15. szám
1930 április 13 HARANQSZÖ. 115 „Legyen néked a te hited szerint/4* * Irta : dr. Ajkay István. L egyen néked a te hited szerint.“ - így szól a názáreti Mester a kapernaumi századoshoz, mikor meggyógyítja annak szolgáját. A A feléje kiáltó segítséget esdő betegeket így vigasztalja: „a te hited megtartott tégedet“. Mikor pedig lecsendesíti a háborgó tengert szemrehányó szavai így hullanak a rettegő tanítványok felé: „miért vagytok ily félénkek, miért van, hogy nincsen hitetek?“ „Minden lehetséges a hívőnek“ — mondja Krisztus. „Aki hiszen idveztll, aki pedig nem hiszen el- kárhozik.“ „Higyjetek“ — ez az intelem csendül kérésziül a Mester minden tanításán. Egyszer, mint szelíd kérelem, majd mint néma szemrehányás, vagy mint megfellebezhe- tetlen parancs dörömböl a bezárt szívek ajtaján. Mindennek van kezdete, minden előáll valamiből. Minden elindul valahonnan, hogy egy meghatározott irányban mozogjon előre meghatározott célja felé. A mi keresztyénségiinknek kezdete a mi hitünk. A mi lelkűnknek Isten felé való útján hitünkből indul ki az a fénysugár, amelynek fényénél az őt kereső meglátja Krisztusnak felé tekintő igazi arcát. * A nemeskéri gyülekezet felügyelőjének előadása a folyó évi március hó 31-én Nemeskéren tartott vallásos ünnepélyen. A váratlanul végrehajtott kijelentésre Ilonka gyorsan lehajtotta szőke fejecskéjét, hogy leplezze a pírt, melyet arcán érzett... Azután szerelmesen, boldogságot Ígérőn tekintett Jánosra . . . — Leányod, a leányom... fiam, a fiad — mondta István, Bartókra tekintve. — Mi pedig jóbarátnál többek 1 . . . Gyerekek, úgy készüljetek, hogy mihelyt begyógyul fejsebem .. megtartjuk az esküvőt. . . — Én pedig készülök az esketési beszédre, — jegyezte meg a lelkész és szerencsét kívánt a jegyespárnak. — Ujjászülettem — mondta István, sajgó fejét a párnákra hajtva. — Világmindenség Ura. .. nagy és hatalmas Isten, hálát adok tenéked, hogy ujjászült engem büntető ostorod 1 Suttogó hangon mondta e szavakat, mintha csak lelki kényszernek engedve beszélne. * A lenyugodni készülő nap sugara, az ablak előtt álló, még lombtalan akác ágai közt, becsúszott a szobába. Az aranyos sugarak rávetődtek a beteg arcára, a ki- engesztelődés szent áhítatában. VÉGE. Vallásos áhítatunknak ezekben a meghitt perceiben elmélkedjünk afelett, mit jelent az a kifejezés „hinni“. Mit jelent általában és számunkra az a hit, amit Mesterünk mint keresztyénségtink alappillérét jelölt meg számunkra. „Elhinni valamit", annyit jelent, mint igaznak, valónak elfogadni. „ Hinni valamibenmár több ennél. Itt valaminek az igazsága már szent meggyőződéssé kristályosodik. Itt valamit már nem csak elfogadok, hanem megalkuvást nem ismerő meggyőződésemmé válik, hajlandó vagyok síkra szállani, küzdeni érte, ha kell. Elhinni tényeket szokás, hinni elvekben, tanokban tudunk. Az elhivés egy gondolkodási folyamat, agyunk munkájának egy a következtetés elveire alapított eredménye; a valamiben hívés lelki folyamat is. Egy belőlünk kisugárzó erő, amely előre tör, hogy a saját szívét lelkét és más szíveket is, oda, arra az útra vigyen, amelyet egyedül helyesnek és jónak tart. A lélek útra kél, mint egy bolygó madár a sivatagban. Sodródik, hányódik ide-ide, céltalan bolyongásában majd elfárad, pihenni vágyik. Végre egy kőszirtre lel, melyen oly jól esik tanyát ülnie, mert erős, egyetlen nyugvó pont a kietlen pusztaságban, mert puha meleg fészket kínál odvábán. A lélek világosságra vágyik. Olyan mint egy meleg nyári éjszaka sok milliárdnyi pillangója. Keresi, körülrepdesi a sötétségben felgyulladt világosságot. Sok fényes világosság lobban fel az éjszakában. Keresi, melyik az igazi az, amelyre vágyik. Végre megtalálja a legfényesebbet, amely melegít, de nem éget el emésztő tűzben csak életed ád. S mikor a lelked megtalálta a puha meleg fészket adó kőszirtet, ha ott sütkérezik a világ világosságának ragyogó fényében, akkor azt mondja: ez ő, ez a Krisztus, hiszek benne!“ Az ember a maga vallásos érzésében éli ki a maga emberi mivoltát. A vallásos érzés az ember érzelmi világának az oltára, amely köré — mint buzgó hívek serege — kell, hogy összegyűljenek ennek az érzelmi világnak más megnyilatkozásai. S ha körülnézünk embertársaink nagy sokaságán, mit látunk ? Látunk embereket, akik vallásosnak tartják magukat, mert a szülői ház intelmei, az iskola tanítása, megszokássá kristályosította ki bennük a templomba járás, a mindennapi imádkozás kötelességét. Vannak akik kérkednek az ő vélt vallásosságukkal, a jámborság álorcáját öltik fel s közben megelégült mosollyal hallgatják a dicsérő szavakat, melyek jámbor, istenfélő emberek gyanánt magasztalják őket. Vannak ismét, akiknek imádsága vészharang, akik csak a veszedelem, a sötét kétségbeesés óráiban tudják könyörgő jajkiáltásaikkal ostromolni az egek kapuit, de a borús napok után az élet verőfényes napsugara leolvasztja lelkűkről a vallásosság zománcát. Az ilyen embereket, ha egy tömegben látnánk úgy tűnnének fel, mint csupa világtalan vak ember sokasága, akik felett ott ragyog a Krisztus arca. A Krisztusé, aki mindenkit lát s akit nem lát senki mert hiányzik az emberi szívekben a vallásosság igazi drágaköve : a hit. És ha azt állítjuk magunkról, hogy hittel telített a mi vallásosságunk, vizsgáljuk meg vájjon milyen ez a mi hitünk ? Megelégszünk- e egyszerűen azzal, hogy elhisszük, miszerint az evangélisták írásai nem mese, és hogy tényleg járt Krisztus a földön és tényleg tett csodákat, meggyógyította a kapernaumi százados szolgáját, hogy megfeszítetett és harmadnapon feltámadott. Elhisz- sziik, hogy mindaz, amiről Krisztus beszélt jó és helyes dolog, tudomásul vesszük, hogy ő harcba száll érettünk, de nem akarunk az ő harcos katonái lenni. Reméljük, hogy Krisztus győzni fog, ahelyett, hogy minden kétséget kizáróan tudatába lennénk annak, hogy Krisztusnak győznie kell a mi hitünk segítségével. „A te hited megtartott tégedet.“ így szól a Mester a meggyógyult beteg asszonyhoz. És ne gondoljuk azt, mintha ez a mondat az ő minduntalan felbukkanó szerénységének a megnyilatkozása lenne. Mintha ő ezzel el akarna magáról hárítani minden érdemet: „Nem én cselekedtem, hanem te magad a te lelkedben életre kelt hited egyedül cselekedte azt.“ Isméden nem az ő önmagát soha magasztalni nem tudó szerénységének szavai ezek, hanem utalás arra, hogy Krisztusnak szüksége van a mi hitünkre, hogy a
