Harangszó, 1929
1929-09-01 / 36. szám
HARaNQSZO, i929. szeptember 1. _274 végből karoljuk fel újra hálával, igaz teltekben megnyilatkozó lelkesedéssel azt a Kis Kátét, amelyben szelleme lüktet s amely még ma is alkalmas arra, hogy utat mutasson, világítson, vigasztaljon és erősítsen. A templomban, az iskolában, a családban találjon otthont Luther Kátéja s hálás használata teremjen gazdag gyümölcsöt. Evangeliom népe becsüld meg szent örökségedet. Tartsd meg, amid van, hogy senki el ne vegye a te koronádat 1 Berzsenyi Fohászkodása. A Harangszó vallásos lelkű olvasóinak ajánlja H. B. 2 A természet fenségének, a világ tökeletességének a szemlélete az embert is hódolatra ösztönzi. Hisz az Isten az embert az ő saját képére és hasonlatosságára teremtette, a legtökéletesebb lénynek, hogy uralkodjék a tenger halain, az égnek repdeső madarain és a földön csúszó-mászó minden állaton. Hogy ne dicsérnők mi az Istent? De a mi lebomlásunk különbözik a természet hódolásától. Mi az Isten gyermekeinek érezzük magunkat, úgy érezzük, hogy az ő gondviselése minket gyámolít legnagyobb mértékben. Atyánknak, szerető mennyei atyánknak érezzük az Urat, ki bennünket emelt ki legjobban teremtményei sorából. Ez a tudat gyermeki szeretetet ébreszt bennünk s arra való törekvést, hogy idővel megláthassuk ezt a nagy alkotót. Ha azonban ezt el akarjuk érni, szívünk tisztaságára kell törekednünk. „Boldogok a kiknek szivek tiszta: mert ők az Istent meg- Játják.“ (Máté V. 8.) — mondja Jézus a Hegyi beszédben. Le kell magunkról vetkeznünk minden földi szennyet s a mennyországot kell keresnünk, ha az Urat látni akarjuk. Más szóval, ha közelebb akarunk járulni hozzá, oldjuk le saruinkat lábainkról, omoljunk le fenséges színe előtt, imádjuk ez istenséget, gyakran keressük fel lélekben és igazságban, s akkor — akkor, majd ha lelkünk elhagyja földi porhüvelyét, ha — mint a régi bölcs mondotta, — felnyílik az a börtön, melyben a szabad isteni lélek itt e földön el van zárva, — akkor teljesülhet vágyunk, akkor megláthatjuk az Urat. Erre vágyódik a költő is: Buzgón leomlom színed előtt, dicső : Majdan, ha lelkem záraiból kikéi, S hozzád közelb járulhat, akkor Ami után eped, ott eléri. Azonban senki sem tudja, mikor jön el az a nap, az az óra, melyben e földi életet a földöntúli élettel cseréli fel. Azért, hogy Istenünket megláthassuk s teljes dicsőségben szemlélhessük, küzdenünk és bízva bíznunk kell, Az Úr komoly szava szerint arcunk verejtékével kell ennünk kenyerünket, sok köny- nyet kell letörölnünk magunkról, hogy hivatásunknak megfelelhesEgy édesanya sírja. Irta : Csővéry Dezső. 1 Emberek 1 összetett kézzel, tőrdreborul- va, szent áhítattal ejtsétek ki ezt a szót, hogy .édesanya“. Mert ebben a szóban benne van a mi egész életünk, boldogságunk, a mi egész világunk. Valahányszor ez a szó csendül lelkűnkbe, úgy érezzük, mintha csendes alkonyórán ott ülnénk virágos kertünk lugasábau, hallgatva a fülemile édes-bús dalát, míg fejünket halkan odahajtjuk édesanyánk keblére. Édes, drága, boldog emlékek rajzanak fel lelkűnkben, valahányszor édesanyánkra gondolunk. Hiszen ővele, mellette voltunk legboldogabbak I Emlékeztek ? olyan boldogan simultunk hozzá még akkor is, amikor már kirepültünk a hazai puha fészekből, ki az élet viharzó tengerére; amikor már férfiak lettünk. Örömtől sugárzó arccal vallottuk be első szerelmünket ... és ő, a jó édesanya boldogan mosolygott, kérdezősködött a nagy „ö"-ről, biztatott, bátorított, megsimogatta arcunkat és csendesen így szólt: „csak szeress édes fiam 1“ Ha meg bánat felhőzte be arcunkat, ha megcsalatva éreztük magunkat, akkor is őhozzá simultunk, elzokogtuk bánatunkat... és édesanyánk velünk sírt. .. átvette bánatunk egy részét ős ismét vígasztalt az ő jóságos hangján: „ne sírj, drága fiami“ Óh, mert eljön az idő, amikor már nem lesz édesanyánk: amikor egy napon arra ébredünk, hogy most már nekünk is van egy sírunk az akáclombos temetőben . .. nekünk is lesz egy zarándokhelyünk, egy szentoltárunk az Isten nagy templomában, ahová leborulhatunk elrebegni örömünket és elzokogni bánatunkat. * Konkoly Pálnak is volt egy jóságos özvegy édesanyja, aki — amióta férje meghalt — csak egyetlen fiának, Pálnak élt. A templomban is egyetlen fia boldogságáért imádkozott. Úgy csillogott a szeme, amikor látta, hogy a legelső és legszebb lányok is epekedő szemekkel kísérik az ő deli Pali fiát. No hiszen, vasárnap délután tele is volt Konkolyné háza asszonyokkal. Ki egy kis körtét, ki egy kis almát hozott az özvegynek, de senki üres kézzel nem jött. Mondta is Konkolyné : — De minek fárad édes Szabőné ? — Nem fáradság ez lelkem. Isten adta jószívvel, hát én is úgy adom. sűnk. Mert magasabb rendeltetésünk van. Cél nélkül sremmi esetre sem teremtette az Isten az embert. Ha volt célja akkor, mikor a nagy és kis dolgokat a semmiségből életre keltette: bizonnyal határozott célból teremtette az emberi nemet is. Ennek a rendeltetésnek meg kell felelnünk. Arra kell törekednünk, hogy földi életünket az Úr kinyilatkoztatott akarata szerint éljük le, vagyis, hogy kötelességünket híven teljesítsük. Aki megteszi kötelességét, az a becsület utján törekszik járni. Ez az út rögös, nehéz, sok verejtéket kíván, de a jutalma nem marad el. Ezen járt az a két szolga is, kit az Úr 5 és 2 talentummal bocsátott el s visz- szatérve dicséretben s kitüntetésben részesített. A költő előtt is ez a becsülettel folytatott életpálya lebeg, midőn ezeket mondja: Addig letörlöm könnyeimet s megyek Rendeltetésem pályafutásain, A jobb s nemesb lelkeknek utján, Merre erőm s inaim vihetnék. Az inak erejére is szükség van az emberi életben, mert az ember testből és lélekből áll. Az erkölcsös ember, akinek az eszménye a költő előtt lebeg, a jobb és nemesb lélek. Maga a költő is mindig ennek az útját törekedett járni. Azt is tudja, hogy életének egyszer vége fog szakadni s porladó teste a sír mélyébe fog kerülni. A halál a legnagyob kérdőjel az emberi lét határán, de az a biztos tudat, hogy nemcsak az élet, Konkolyné tudta, hogy ez a megtisztel tetős nem is annyira neki, mint inkább Pali fiának szól. És ilyenkor büszkeség töltötte el anyai szívót. Hiszen már ő se bánta volna, ha fia megnősül, mert nehezen bírta a munkát Jó lett volna egy ügyes menyecske, aki megosztja vele a dolgot. De Pál hallani se akart a nősülésről. — Ne kényszerítőén édesanyám — szokta mondani — hiszen jobb nekünk így élni. — Jó, jó fiam, de én már nehezen bírom a munkát, meg aztán már te is benne vagy az időben 1 Az ilyen beszélgetés gyakori volt Konkoly éknál, de eredmény nélkül. így múlt egyik év a másik után. Egy idő óta azonban a fiú esténként sokszor nem jött haza. Konkolyné tudta, hogy a fiú jó utón halad. Már készítette, rendezgette is azt a szobát, ahol a fiatalok fognak lakni. Azt hitte, hogy a szelidlelkü és vallásos Fodor Esztihez jár a fia. Csak amikor megtudta a valót, akkor döbbent meg. Mert senki mást nem akart elvenni, csak Magyar Klárát. Magyar Klára pedig könnyelmű, kicsapongó természetű volt, aki már sok legénynek elcsavarta a fejét. Az egész család rossz hírű volt. A
