Harangszó, 1929

1929-08-04 / 32. szám

HARANOSZO.

1929. augusztus 4.

243

Az édes anya.

Irta : Vakarcs Kálmán.

Egy ókori bölcs azt mondotta, hogy a világ egyik mozgató eleme, a szeretet. Igaza is volt neki, mert ezen alapul az emberi élet. Ez tartja össze az emberiséget; ez hozza létre az egyetértést és ez teremt összhangot a nagy minden- ségben. Ami az anyagi világban a vonzódás, az a lelki életben a szeretet. A tiszta, valódi szeretetnek pedig az édesanya az igazi megtestesítője. Ha anyáról beszélünk, akkor a szeretet fogalmára gondolunk. Nem hiába volt az anya minden korban a tiszteletnek, az imádásnak a középpontja. Már az ótestamentumban ékes szavakban van zengve az anyai szeretet. Különösen Ezsaiás próféta magasztalja az anyai erényeket. Ha végighaladunk az emberiség végtelen történetén, hosszú sorát látjuk az anyai szeretet hatásának a gyermeken. Első sorban is az anyát kell említenünk, akinek isteni alakját és dicsőségét költők énekelték meg, művészek megszámlálhatatlan alkalommal örökítették meg. Gondoljunk a Madonna-képekre, a híres olasz festőnek, Rafaelnek hatalmas képeire, amelyeken az istenanya van megörökítve vagy egyedül, vagy a gyermek Jézussal, néha azonban Szent József vagy anyjának, Szent Annának a társaságában. Mindenesetre Szűz Mária ábrázolása úgy a festészetben, mint a szobrászatban már a keresztény művészet eredetétől fogva minden időben fenséges és gazdag tárgyat nyújtott a vallásos témákat megörökíiő festőknek, szobrászoknak és költőknek. Különösen a 15. századbeli renaissance festészet igyekezett a Máriaképeken az anya és gyermeke közti szeretet, a vallásos és emberi érzelmeket kifejezni. Az ilynemű festészet terén a leghatalmasabb és legművésziesebb alkotásokkal Rafael olasz festő dicsekedett. De a hírneves festőn kívül számtalan a száma azoknak a művészeknek is, akik vagy képen, vagy szoborban, vagy költeményben magasztalták az anyai jóságot. Hát nem megható-e az a kép, amely az asztal mellett öltögető, kopott, szakadozott ruhának a varrásával, foltozgatásával foglalatoskodó anya kedves alakját ábrázolja? A beteg gyermek ágya mellett virrasztó és a gyermeknek láztól égő homlokára borogatást rakó édes anya, a gyermektől búcsúzó, vagy a gyermek iskolatáskájába uzsonnát csomagoló, vagy a gyermek törölt bábuját reparáló édes anya képe nem juttatja-e emlékünkbe régi bájos, idillszerü gyermekkorunkat ? De maga a költészet is magasztalja az anyai szeretet hatalmát. Arany Jánosnak mindenkitől ismert Toldiját említhetjük fel, amelyben az anyai szeretet plasztikus módon van kidomborítva. Mikor a bujdosás veszélyei között hánykodó Miklóst Bencével két ízben is felkeresteti az özvegy Toldiné, e gondoskodásában csakis az anyai szeretet fényes jelét látjuk. Nem szívet megremegtető-e az a jelenet, amikor a fiáért sokat aggódó és töprengő édes anya, Toldi Lőrincné megjelent a nagy örömnek az utolsó perceiben, amikor Lajos király kitünteti Miklóst, aki az óriás csehet legyőzte. A király csapatába választotta a vitéz és hős ifjút s azonkívül még aranyos gyémántos kardot is ajándékozott neki. Nem az anyai végtelen szeretet érzelmeinek a megnyilatkozását látjuk-e, mikor a királyi kitüntetés után Toldiné fiára borul és a költő szerint mindkettőjük szeméből záporként hullottak a könnyek. Majd e szavakra fakadt a boldogság érzelmeivel eltelt anya:

„Lelkemtől lelkezett gyönyörű magzatom, Csakhogy szép orcádat még egyszer láthatom !

Be szép vagy ! be nagyon illel leventének ! Isten sem teremtett tégedet egyébnek.“

Gyulai Pál Pókainéban szintén a fiaiért egyforma rajongó szeretettel ragaszkodó anyát festi. Mikor a kegyetlen Bátori az egyik Pó- kai fiúnak kegyelmet, a másiknak pedig halált oszt, a rettenetes fájdalom hatása alatt e szavakra nyitja ajkait a boldogtalan Pókai- né: „Melyiket szeressem?“ Nem tud köztük választani. Tébolyogva kiáltja azután is: „Melyiket szeretem, melyiket szeretem.“ Pókainé szíve megreped. A vérpadon elhalt Pókai-fiú mellé temették el a mar- tiranyát.

kintettel. A három férfi összenézett. . . Megismerték Toboz Mihály uramat, aki éppen most sietett haza a községházáról.

Mihály uram mögött még nem maradt el száz lépésre a kerekes kút, midőn hirtelen megállott Ökle összeszorult, ajkai remegtek, szemeiben sötét harag viliózott. Az előbb pedig még olyan jó kedve volt, hogy madarat is lehetett volna fogatni vele. De most olyan lett, mint a sebzett vad, mely keresi, aki megsebezte, hogy bosszúját kitölthesse rajtaDűlt arccal lépett be szobájába. A vacsorából is alig evett s szavát nem lehetett hallani. Meg sem várta a vacsora végét, izgatottan felkelt az asztaltól s bezárkózott szobájába.

Egy ideig nehéz lépésekkel járta végig szobáját, majd ledobta magát egy székre s fejét tenyerébe hajtotta.

— Nem leszek biró .. . hm ... Hát bánom is én!... De mégsem! ... Senki sem lett annyit a falúért, mint én .. . S nem érdemiem meg a biróságot ?.. . Hálátlanok az emberek ... S mindez amiatt a púpos kölyök miatt! .. .

Arcáról most lassan eltűnt a harag s valami szomorú csalódás felhőzte be homlokát. (Folyt, küv.)

szerint: a jót megjutalmazza, a rosszat megbünteti.

Toboz Mihály is szelet vetett akkor, mikor a kis árvát nem becsülte, keserítette s házától elűzte. És ha ennek a gonosz vetésnek az aratása nem is következett be oly hirtelen, az csak a jó Isten bölcs akaratán múlott. Ó, Isten malmai nem őrölnek gyorsan, de annál alaposabban.

Ugyanígy okoskodott egy esti szürkületkor az a néhány ember is, aki a falú nagy kerekes kutjánál éppen most itatta meg szomjas marháit. De okoskodásuk nem volt üres szóbeszéd, sem puszta időtöltés, mert Bokor Tamás, Kovács Márton és Juhász István gazduramékat olyan embereknek ismerte az egész vidék, akik megfontolják, mit mondanak és mindig igazat szólnak.

— Nem szép dolgot cselekedett Toboz Mihály, szólalt meg Juhász szomszéd . .. Úgy bánt azzal a szegény gyerekkel, mintha Isten tudja, mit vétett volna ellene. Pedig soha még egy szalmaszálat sem tett Tobozék útjába.

— De nem ám, — vette át a szót Bokor Tamás esküdt uram. Mióta Isten úgy felvitte a dolgát, nagyon különös ember lett belőle. Egyik kezével épít, a másikkal

meg ront. És én úgy veszem észre, hogy többet ront, mint épít. Nem tudom, hogy a felséges Isten mit szól majd ahhoz, amit Peti gyerekkel telt. ..

— Azt tartom, —■ kezdte most a halk szavú, galambősz Kovács István, — hogy ki mit vet, azt aratja is. Csak azt mondom nektek, jól gondoljátok meg, ha Toboz Mihályt akarjátok jövőre bírónak. Mert igaz, hogy megáldotta őt a Mindenható ésszel, háza is elég módos és jó erőben is van, de szó ami szó: oda szív is kell. Nem szolgáltathat igazságot az, aki a védtelent bántja, a szegények ügyét semmibe sem veszi, az árvát meg nem becsüli.

— Hát nem is lesz a bírónk, — morogták mind a hárman. — Becsülésre csak az számíthat, aki másokat is megbecsül.

Szavukban annyi szemrehányás, keserűség és megvetés volt, hogy Toboz Mihályt • ugyancsak megsebezte volna, ha meghallja, hogy miként vélekednek a faluban őróla.

Talán még tovább is folyt volna a szó, ha Bokor gazda nem int a többieknek, hogy hallgassanak, mert valaki éppen most került le a kút felé.

— Adjon Isten jó estét, — hangzott a három férfi felé a köszöntés.

— Adjon Isten, — fogadták komor te-