Harangszó, 1929
1929-05-19 / 21. szám
162 HARANGSZÓ. 1929. május 19. jéből ezer támadt; hiába mártatta az őrült császár szurokba a hősöket s fáklyaként velük világította kertjét, szállt a szikra s új szívek nyíltak, terjedt a fény . . . Oh hogy megyen a kis sereg, fel, fel . . . Dolgozik a bakó, vérüktől piros az aréna-fövény, de a lelkűk száll, mint házégésnél a szikra s új szívek gyulladnak, új lelkek hódolnak, új kezek emelik a szent fáklyát, melynek fényében szép az élet, boldog a halál, könnyű a kereszt, nem fáj a seb, szép a bánat, királyi méltóság palástja borul a koldusok vállaira ... A kereszt pedig repül, repül, mígnem oda száll a cézár zászlajára : „e jelben győzni fogsz." Micsoda erő dolgozott e csodafejlődésben. ? Micsoda volt az a hatalom, mely a tömeg erejét lefogta s engedelmeskedni kényszerítette ? A Lélek. Ez az erő. Isten lényének e porba-hullott s így embert teremtett szikrája. Ez az erő, mely konstruál félelmes mozdonyokat, mozgat hajóóriásokat, összeköt világokat és . . . eltávolít színeket, felszáll az Égig és . . . lealjasúl a pokolig, kezet fog az angyalokkal és . . . szövetkezik az ördöggel, egyszer épít Bábeltornyot, máskor ácsol kereszteket, az egyetlen erő, a szabad, a dicső, az égő, a szárnyaló, a gazdag lélek ... a lázadó, a boldogtalan, a bűnös, a szegény lélek . . . Erős vár a mi Istenünk. Irta : Szende Ernő. 4 Kocsis Gáborné tudta, hogy fia a gyűlésen van, mert mielőtt elment, a lelkére iparkodott hatni, hogy hót aztán ő legyen az első, aki a templomépítést szorgalmazza. Antal dacosan rántotta össze a szemöldökét, de nem szólt egy szót se, hanem fogta a kalapját s elment S az anya mindezt jól látta s most valami nyugtalanság vett erőt rajta. Tekintete az ablakra esett. Antal ép az alatt jött el. Becsukta az imakönyvét s várakozással tekintett az ajtóra. Antal belépett. A kalapját az ágyra dobta. Az anyja ránézett. Azonnal a szemébe ötlött, hogy a kabát bal oldala erősen kidudorodik ott, ahol a belsőzseb szokott lenni. Várta, hogy majd megszólal. De az hallgatott. Elővett egy szivart s rágyújtott. Kocsisné megszólalt. — Voltál a gyűlésen ? Antal dacosan vágta oda. . — Onnan jövök. Mit féltek ? A mi egyházunk szegény s itt kicsiny. Vele szemben ma már jönnek a sajtó ágyúival, a betűk golyóival, a rágalmak lángszóróival, a gyűlölet tankjával, a többség, a számok, a jogok, az igények hadoszlopaival. Mit féltek? Ha semmink nem volna e világon, csak az a hatalom, melyről Luther így énekel: „Csak az Igét hagyjátok meg nekünk.“ Elég az. Csak a lélek legyen, mely azt magába fogadja. Magyarok! Mit sírtok ? Csúfúl kiraboltak, megkorbácsoltak s mint elalélt, megmeztelenített áldozatot odakötöztek a trianoni pellengérhez ? Közöttünk diplomaták ármánya, népgyilkosok konoksága és fegyver, tank, szurony, bomba és gáz. Nekünk egy erőnk van : a lélek. Egy szövetségesünk: az Isten. Nem elég ez ? . . . Ne sírjatok ! Lesz még pünkösd. Csodálatos . . . Nálunk előbb pünkösdnek, lélekébresztő, égből erőthozó, Istennel kezet fogó, az ihletés tüzével eltöltő pünkösdnek kell jönnie, hogy utána, vele jöjjön a — megújhodás, az újjászületés, a feltámadás. A Lélek cselekszi azt. A Lélek. Imádkozzunk érte, erők erejéért. Jövel Szentlélek Úristen, Töltsd bé szíveinket bőven, Mennyei ajándékoddal, Szivbéli szent buzgósággal! — Már vége van ? Antal vállat vont. — Mit tudom én, hogy mór vége van-e? Kocsisné csodálkozva nézett ró. — Hiszen azt mondod, onnan jössz ? — Onnan hót. — Hát mit határoztak ? — Azt sem tudom. Azaz, hogy amit én határoztam, azt tudom. — Hogyan ? Hát te külön határoztál a gyűlésen ? Kocsis Antal idegesen pattant fel. — Ej, mit vallat itt édesanyám ? Nem vagyok én rab I Kovócsné szelíd jósággal csitította. — No, no, édes fiam. Ne bosszankodj. Hiszen nem bántlak én tégedet. — Ép azért, hát mit vallat? — Hát azt sem kérdezhetem mór meg tőled, lesz-e templomépítés, avagy nem ? Mór ez a kérdés is bánt ? Antal a sarokba vágta a szivarját. — Bánt hát. Mert látom, édesanyám is azt akarja, amit én nem akarok I Kocsisné egészen a fia felé fordult. — Talán bizony te nem akarod, hogy a templom felépüljön ? Antal hangja haragosan csattant fel. — Nem hát I Nem akarom 1 S ezt meg is mondtam nekik. Mert amellett voltak, hogy építenek. Hót én kijelentettem, hogy Kapi püspök kanonika vizitációja Kőszegen. Kapi Béla püspök f. évi egyházlátogató körútját a kőszegi gyülekezet látogatásával kezdte meg, ahol 1847-ben volt utoljára hasonló minőségben evang. püspök. Kapi püspök, kinek kíséretében volt szentmártoni Radó Lajos felsőházi tag, egyhm. felügyelő, Zongor Béla esperes, László Miklós püspöki titkár, áldozócsütörtökön este érkezett Kőszegre. Kőszeg a város falai közé érkezett püspököt élén az ev. lakossággal, méltó módon fogadta. A vasúti állomáson Nagy Miklós dr. polgár- mester h. üdvözölte. Kapi püspök válaszában szeretettel fogadta azon város közönségének köszöntését, amelynek falai közé mindig szívesen jön, mert tanujelét adta annak, hogy erkölcsileg is, anyagilag is kész mindig támogatni az evangélikusságot és azok kultúrmunkáját, hisz a város szeretetét építette be a kőszegi leányliceum falaiba. Ezután Zongor Béla esperes köszöntötte a püspököt, aki espe- resi kerületének látogatására jött. A püspök válasza után Bayer János dr. egyházközségi felügyelő a kőszegi evangélikus gyülekezet hódolatát juttatta kifejezésre. Az üdvözlések befejezése után a püspök kíséretével, valamint az én nem szavazom meg s nem adok ró egy megveszekedett vasat se. Kocsisné szeme tele lett könnyel. — Jól van fiam. Te nem akarod. De a nép akarja. S ha a gyűlés megszavazza, akkor te se vonod majd ki magadat, mert az terád is szól. Kocsis Antal felugrott a székről. — Már pedig hasztalan beszél anyám, én még akkor se fizetek! Ezt meg is mondtam nekik s azzal otthagytam őket. Kocsisné letörölte a könnyeit. A hangja szilárd lett. — Már pedig meg fogod fizetni a rád eső részt! — Nem fogom! — Nem fogod ? — Nem 1 Kocsisné elnevette magát. — Ugyan ne mókázz Antal. Hiszen látom, valami iratok már ott is vannak a belső zsebedben. Hadd látom, talán a gyűjtő ívek azok ? Kocsis Antal ijedten kapott a melléhez s önkéntelenül is jól leszorította azt a púpot. Akadozva szólalt meg. — Nincsenek nálam semmiféle iratok. — Hót akkor csak tréfáitól velem, úgy-e? — Nincs tréfálni való kedvem. Egy szó. mint száz, én nem adok az építéshez semmit. Ha tudnak, építsenek ők maguk.
