Harangszó, 1929

1929-04-28 / 18. szám

13b

HARANÖS2Ö.

1929. április 28.

A záróbeszédet báró Radvánszky Albert evangélikus egyetemes felügyelő tartotta.

Amennyire kétségtelen történelmi tény, — állapította meg többek között — hogy számottevő erők állottak szemben a speyeri ősökkel, annyira félreismerné az a jelen helyzetet, aki azt állítaná, hogy nem viaskodnak ma is jelentős erők a protestantizmussal, — és helytelen következtetéseket vonna le az, aki ezeket az erőket lebecsülné.

Ezeknek az erőknek a sorában korunk radikális, egyház- és vallásellenes irányzatait látom olyanoknak, amelyek elkeseredett hadat izennek mindennek, ami öröklött érték, lelki felemelkedés, nemes érzés és erkölcsi tökéletesedésre irányuló törekvés e világon.

Meggyőződésem szerint ezen közös ellenség ellen a keresztyén- ség minden történelmi egyházának — és pedig mindeniknek a maga létérdekében — össze kellene fognia, mert olyan bástyának látom az általános keresztyén anyaszent- egyházat, amellyel szemben egységesen vonul fel az ellenség, amely a krisztusi hitben, bármilyen legyen is megnyilatkozásának formája, egykép ellenséget lát, amelyet le kell győznie, hogy önmaga tért hódíthasson.

Egyes lehangoló jelenségekből sajnálattal állapítható meg, hogy a történelmi keresztyénség mindeddig nem ébredt ennek az igazságnak a tudatára, legalább is nem oly mértékben, amint arra múlhatatlanul szükség lenne.

Annál fokozottabb mértékben kötelessége a történelmi protestantizmusnak, hogy azt a két, százados őrtornyot, amelyet a gondviselés számára kijelölt, a speyeri ősök hitével, hűségével, elszántságával és szívósságával védje és tartsa. Protestálva a szó mindkét értelmében, azaz bizonyságot téve egyrészt evangéliumi hitéről, másrészt pedig tiltakozva — ha kell — minden ellen, ami múltja, jelene és jövendője ellen irányul; állja pedig ezt a harcot abban a tudatban, hogy nemcsak a maga, hanem az általános keresztyénség létéért és jövendőjéért is harcol.

Áll ez különösen a magyar protestantizmusra, amelynek ezen jubileumi ünnepi örömébe belevegyül az afeletti fájdalom érzése, hogy nem egyesülhet ez ünnep keretében elszakított testvéreivel. Hassa át a magyar protestantizmust az a meggyőződés, hogy minél inkább megerősödik bennünk a fentiek tudata és az azokból folyó elhatározás, annál közelebb jutottunk Magyarország, feltámadásának a napjához is.

Ezzel az elhatározással lépje át ebben az ünnepélyes órában a magyar protestantizmus elmúlt és jövendő századok határát.

Az ünnepség Ravasz László ref. püspök imájával, majd a Himnusz eléneklésével ért véget.

I f özv. Kapi Gyuláné. |

polyó április hó 19-én, a minden * halandók útján eltávozott az élők sorából Sopronban özv. Kapi Gyuláné, életének 74-dik évében abba a szent városba, amelynek lakosai — a Jelenések könyve szerint — szinről-szinre látják az Istent.

Az elhunytban Kapi Béla dunántúli püspök és családja az áldott lelkű, meleg szívű, jó édesanyát gyászolja.

Özv. Kapi Gyuláné élete mindvégig — miként azt gyászoló övéi oly találóan jelzik — az önmagát áldozó lélek boldogító élete volt. A keresztyén női erényeknek megtestesítője. Az elsők között foglal helyet az evangélikus keresztyén nagy asszonyok Pantheonjában.

A megboldogult földi maradványait az elmúlt vasárnap nagy részvét mellett, megható gyász- szertartás keretében helyezték el örök nyugvó helyére, a soproni árnyas temetőben, hat évvel ezelőtt elhunyt hűséges élettársa, Kapi Gyula „a tanítók atyja“ mellé.

Frissen hantolt sírját a gyászba; borult család mellett, élén a szeretett főpásztorral imádkozó lélekkel állja körül a Krisztust kereső s a Krisztusban megnyugvók hatalmas tábora; kiáltja nevét, áldja emlékezetét.

Erős var a mi istenünk.

Irta : Szende Ernő.

Fenyves László, a fiatal lelkész megszólalt.

— Amidőn tanácskozásunkra Isten megsegítő kegyelmét és gazdag áldását kérem, a mai napra összehívott közgyűlést megnyitom.

— Tisztelt Közgyűlés 1

— Azért hívtam önöket össze ide az Isten házába, hogy megtudják most azt, amit úgyis jól tudnak s megnézzék azt, amit eddig is láttak. A mi templomunk roskadoz. A tetőzete rossz, a fazsindelye teljesen korhadt s az eső szabadon hull ót rajta s korhadtá tette már a gerendázatot is. Attól kell tartani, hogy ma-holnap összeroppan. A sok esőzés, ami most tavasszal volt, átáztatta a mennyezetet. Az oldalfalak repedezettek s ha így hagyjuk, kitesszük annak, hogy szétdülnek. De hót nem csoda I Pár év múlva száz éves lesz e templom. Ennyi idő alatt az idő vasfoga kikezdi még a kősziklákat is 1 Hát akkor hogyne rongálná össze azt az épületet, amelyet a gyülekezet szegénysége miatt rendesen nem tataroztak? De már tovább ez így nem maradhat. Valamit tenni kell. Hozzá kell

fogni a gyűjtéshez, hogy két-hórom év alatt rendbe hozhassuk az őseink által emelt hajlékot. Hát kérem a közgyűlést, mérlegelje a helyzetet s bölcs belátással határozzon. Jól tudom, híveink szegények, többnyire két kezük munkájából élnek s csak alig néhányan vannak jobbmóduak, de azért ha szegények vagyunk is anyagiakban, az Istenbe vetett törhetetlen hittel mégis csak mehetünk valamire. Hát kérem, szóljanak a dologhoz.

A lelkész szavait mély csend követte.

Az arcok elszomorodtak. A szemekből megtörtén sugárzott elő a tehetetlenség érzete. Fülledt, nyomasztó csendesség ülte meg a templomot.

Az első padban legszélül ült Kocsis Antal, a falu leggazdagabb embere. Neki egymagának iöbb földje volt, mint a többinek együttvéve. A falu különben is kicsi volt, kicsi volt hót a határa is. Aligezer- hatszáz hold s abból ezerkétszáz Kocsis Antalé volt Az apja még maga szántott-' vetett, ő volt a béresei között az első munkás. De a fia mór amolyan félig úr volt, kinek derogált az ekeszarva. Nem is igen törődött a gazdasággal, kivált az utóbbi időkben. Annak vezetését rábízta az ispánra, meg a gazdára, ö legfeljebb csak felült a brieskójóra, végighajtatett a határon

s aztán egyenesen be a szomszéd kis városkába, ahol muri és íivornyózó társ mindig akadt s ahonnan bizony sokszor csak két-három nap múlva került haza Dölyfös, gőgös emberré lett, ki nem törődött sem az egyháza, sem a faluja dolgával s könyörtelen szívvel tudott elhaladni az éhező koldus előtt.

Kocsis Antal fészkeiődni kezdett helyén.

Az emberek észrevették a mozgolódását s feszülten néztek rá.

Kocsis Antal hirtelen felállóit. Rántott egyet a mellényén, aztán a balkeze hüvelykujját a mellény ujjasába dugta s beszélni kezdett.

— Mór pedig én azt mondom, hogy ráérünk a templomépítéssel. Eláll az még vagy tiz évig. Hát akkor minek sietünk vele ?

A lelkész csodálkozva nézett ró.

— Kocsis uram mondja ezt ? -Talán tréfálni akar e komoly dologgal ?

Kocsis hótraszegte a fejét.

— Nem szoktam tréfálni, kivált nem a tisztelendő úrral, mert látom, hogy nagyon is komolyan fogja fel a dolgot. Alig került ide hozzánk Radnótra, talán fél éve sincs s máris építtetni akar velünk. Tehát látom, hogy nincs tréfálni való kedve. De nekünk