Harangszó, 1928
1928-10-21 / 43. szám
330 HaRANGSZÓ, 1928. október 21. Levél. Nagytiszteletü Szerkesztő Úr! Mindig boldog vagyok, valahányszor ennek a fürge, hathatós, megbízható szellemi szertárii és fegyverü lapnak szolgálatidra lehetek. — Köszönöm, hogy eddig is hozta soraimat s kérem ezt továbbra is. Isten áldása kísérje a lelkes, hozzáértő és acélos erejű Szerkesztőjének munkáját, hogy kitartóan és eredményesen segíthesse magyar evangélikus testvéreinket legnagyobb kincseink sértetlen megőrzésében. Krisztusi lélekkel köszönti szerkesztő urat: Zemann Zoltán tállyai evangélikus lelkész. azokat egy rajtunk kívül álló irányzat, de bizonyára nem a mi meggyőződésünk szerint. A gyülekezeti lapok száma állandóan emelkedik. Helyes, okos és jó dolog. Vigyázni kell azonban arra, hogy a gyülekezeti lapok saját gyülekezeti érdekeiket szolgálják és ne akarják feleslegessé tenni az országos jelleggel és hivatással megindított lapok munkáját. Elég erőtékozlásnak látszik egyébként is az, hogy a mindenütt jól bevált és derék munkát végző Harangszó mellé hasonló hivatást szolgáló néplapot állítottak. Amint nincsen egységes sajtó- programm, ép úgy hiányoznak a terjesztésre alkalmas szerveink. A legtöbb megjelenő könyv élettörténete befejezést nyer a megjelenéssel. Még a Luther-Társaság sem tudta kiépíteni kiadványai terjesztését szolgáló hálózatát. Minden más magánvállalkozás nagy anyagi és erkölcsi kockázatot jelent. Lelkészeink, tanítóink nagyrésze nem tartozik a szenvedélyes könyvolvasók táborába. Nem csoda tehát, ha a könyvet meg sem vásárolják, hiszen nyomasztó anyagi helyzeteik erre többé-kevésbbé kényszerítik is. De veszélyesnek tartom azt, hogy sokan a megfelelő jó könyvnek a gyülekezetben való, mások által történő terjesztését is félelemmel és bizalmatlansággal tekintik. Ha azt akarjuk, hogy buzgó és lelkes emberek egyházunk sajtó-kötelességeit is elvégezzék, akkor nyújtsunk nekik segítő kezet és tegyük számukra lehetővé, hogy az egyházépítő könyveket gyülekezeteinkben terjeszthessék. Nagy veszélyt jelent az a körülmény, hogy még ma sincs kiépítve egyházvédelmi sajtónk. Igazságtalan, félremagyarázó támadások pergőtüzében állunk. Támadják hitigazságainkat, erkölcsünket, határozatainkat, jelentőségünket, vezéreinket. Ezek a támadások majdnem kivétel nélkül válasz nélkül maradnak. Pedig a köztudat köny- nyen igazságként fogadja be az olvasott dolgokat s ha sokszor hallja ugyanazt az állítást, bibliai szónak veszi annak tartalmát. Örömmel jegyzem fel, hogy az elmúlt évben is a sajtótudósító tisztséget Farkas Sándor, a protestáns sajtóiroda vezetője látta el buzgó utánjárással, lelkiismeretes hozzáértéssel és életrevaló mozgékonysággal. Örömmel jelentem a sok kedvezőtlen jelenség között, hogy külföldi sajtószolgálatunkat egyetemes egyházunk a református testvérekkel karöltve kiépítette. Evangélikus részről Kuthy Dezső egyetemes főtitkár, református részről pedig Benedek Zsolt konventi egyháztag nyert megbízást a szerkesztői teendők ellátására. Kapi püspök győri lelkészi beiktatása. Nagy lelki örvendezések, hálaadások, dicséretek s áldáskívánások között iktatta be az elmúlt vasárnapon a nagy győri ev. egyház, a hithősök gyülekezete, a Haubnerek, a Karsayak, Pálmaiak örökébe Kapi Béla dunántúli ev. püspököt. Kiss István dunáninneni püspök szavaival élve az elmúlt vasárnap Körmend, Szombathely után Kapi Béla püspök elérkezett Akik az evangéiium után vágyódnak. Irta : dr. Schlitt Gyula. 9 XII. Szomorú napok látogattak a községbe. Gyászolt a kastély. Elvitték ékességét, a csicsergő madárkát, mely édes daléval betöltötte a hideg nagy termeket. Megnyúlt, bánatos arccal jár-kel a cselédség, nincs Ilonka, ki kedvességével jó kedvre hangolná a szolga lelkeket. Az öreg úr mogorva lett. Nehéz fájdalom ereszkedett le szívére. Majd megfojtotta néha. Érezte az atyának a gyermekkel szemben elkövetett nagy bűnét. Leányét kttaszitotta az életből s nagy dühe után magéhoz térve észre vette, hogy eldobta szívének örömét is. S nincs segítség. A kolostor kapui bezárultak az ő leánya mögött s nincs hatalom, mely azokon keresztül még egyszer vissza vezetné az életbe. Majd a szíve reped meg. Nagy fájdalmát nem mondhatja el senkinek. Mindenki kerüli, mindenki fél tőle, mindenki gyűlöli. Szívesen váltana szót a legutolsó cseléddel is, de az kitér az öregnek, »panaszkodna neki, de az nem hallgatja meg. A bűntudat elvette erélyét, semmivé tette a régi tekintélyt. Magára van hagyva. Társa az örökös bánat. Sokszor majd megőrül. Órékhosszat ül egy lyukba bámul s nézi a messzeségbe futó utat, mely a pokolba visz. Gyászol a Falussyék kúriája is. De itt a remény teszi színessebbé az életet. István visszajön. Klára néninek munkája nem más. mint előkészület István fogadtatására. Itt minden csak azért történik, mert István hazajövetelét várják. Gyászol a Falu népe. Elköltözött az öröm, elszállt a mentő s a könnyeket nem törli már. Lutheránusnak mondják, aki valakivel jót tesz s börtönbe hurcolják, Oly szomorú a falu képe. Kivették szívét, kitépték lelkét s elállt az érverése. Egyedüli vigasza a megismert evangélium. Ez szorosabbra fűzi a népet, ez elviselhetővé teszi a szenvedést, hisz minden gondolata a reményt táplálja bennük. Nagy összejövetelekről nem lehet szó. De hisz a hol ketten vagy hárman összejönnek az ő nevében, ott köztők van ő is. Ha suttogva is kél az ima a szívekből, felhat az égbe, ha halkan is száll az ének ajkukról, meghallja a jó Isten. Egymást vigasztalják, egymást bátorítják elhagyatottségukban s egymást segítik szegénységükben. Egy család a falu, melynek öröme hamu alatt ég, de tángolnia nem szabad, mert széjjelszórják. A titokban élő remény az egyedüli fény, mely szebb jövő felé mutat. A plébános örül. ö néki tetszik a halál- nakvélt csend. Mit törődik ő a szétrombolt családiélet kiáltó fájdalmával, mit törődik ő a jótevőjüket sirató falunak zokogásával, az eretnekséget béklyóba verte ! Mit bánja ő, hogy üres a temploma, üres a pajta is. Kéjelegve nézi ezt az általános levertséget, ez az ő győzelmét jelenti. Ei-ellátogat Rónay uramhoz, de nem képes megvigasztalni az öreget. Csak rombolni tudott, de építeni nem. Bizonyos egykedvűséggel nézi az öregnek szánalmas vergődését ezer fájdalma között. Most is itt van. Rónaynak a szótlanságban merült bánata ez egyszer szinte dühöngésbe csap. „Mit cselekedett velünk plébános úr? Hová vitette leányomat ?Örömömet ?“ Fakadt ki az öreg, hogy a kő is megindult volna. „ A boldogságba vitettem. Eljegyeztettem az örök élettel.“ Nagy az ára. Egy apának földi öröme.“ „A Szülő gyermekének boldogságáért odaadja midenét.“ „S tudom az én leányom mégis boldogtalan. Nem való annak a kolostori élet.“ Oly fájdalommal sírt e szavakban, a milyen fájdalmat csak az az apa érezhet,
