Harangszó, 1928
1928-09-23 / 39. szám
298 HARANQSZO. 1928. szeptember 23 Ezekben a templomokban ma tilos a magyar ének. De a magyar énekeskönyvek ott várják a magyar feltámadást a tót oltárokon. Vájjon meddig kell várniok, míg újra kezükbe vehetik azok, akik még mindig várják a magyar felirat aktualitását? D. Kovács Sándor búcsúbeszéde Sántha Károly sirjánál, 1928. szeptember 9-én a budai farkasréti temetőben, a Luther- Társáság nevében. H árom emberöltőt temetünk Sántha Károlyban. Az elsőből utolsónak maradt, mint Mikes a nagy Rákóczi udvarából. Ő még látta Széchenyi, Kossuth, Deák, Vörösmarty, Petőfi, Arany csillagának teljes fényű ragyogását. Ifjúsága a nemzeti újjászületés hatalmas hullámverésében múlt el, — a magyar jövő hangya munkásainak, a század csodálatos iró- és költő nemzedékének, a honvéd névnek, a „névtelen félisteneknek“ dicsősége töltötte meg lelkét s adott égbe emelő szárnyakat törekvéseinek. Mint ifjú theologus ott ült a nagy Székács lábainál Győry Vilmossal, Zsilinszky Mihály- lyal a közös protestáns budapesti theologián. Benne élt a pátens korának küzdelmeiben s e kornak drága emlékekép őrizte meg azt a Akik az evangélium után vágyódnak. Irta : dr. Schlitt Gyula. 5 „Mit beszél, plébános úr?“ — üti fel tégranyilt szemekkel a fejét Rónay uram — „maga annak a tegnapi gazembernek ad igazat, hát mi vak népet vezetünk, még pedig a falnak ? Plébános úr ?“ A plébános úr hamar észretért s belátta, hogy még Rónay uram is ostobább, minthogy elbírná az igazságot, mely szerint igenis annak a tegnapi gazembernek volt igaza s beszédében hamar irányt változtatott, nehogy meghasonlást hívjon elő az öregnek lelkében. „Vagyis akarom mondani — igazítja helyre nagy fejrázás mellett szavait — hiába tartanak hamis mécset a mi embereink elé, azok az igazság utján maradnak mert az Isten vezeti őket. Az ember majd belezavarodik már I“ Az öregnek elég volt e magyarázat. 0 tudta ugyan, hogy a vallás más mértékkel mér neki: az urnák s mással nekik: a jobbágyoknak; ő tudta, hogy a szegény népet más eszközök segítségével, más utakon vezetik a mennyországba, mint őt a gazdag Rónayt, de ő szentül meg volt győhitét, hogy a protestántismus élet- folyamának szétszakadt két ága újra egyesülni fog, hogy történelmi hivatását betöltse. Költészete e borúval, verőfénnyel vegyes korban hajtott ki leikéből. A második emberöltő a lázas munka ideje. A magyarság megfeszítette erejét, hogy egy nemzedék alatt pótolja vérzivataros századok helyrehozhatatlannak látszó veszteségét. Bűn volt a föld alá rejteni egyetlen tálentumot. Míg mások a gyakorlati érvényesülés, gazdasági föllendülés útját keresték s népöket is ezen az úton igyekeztek boldogítani, ő meglátta a lelkek szomjúságát, tikkasztó éhségét és énekköltővé lett. A tolnai élő hagyomány Sztárayról, a zsoltáros magyar reformátorról, aki estennen a templom halmán szent énekekkel fogadta a testtörő munkából hazatérő nyáját, megihlette lelkét és fölemelte a mindennapi élet szintjéről sugarasabb magasságokba. Termése egyre dúsabb, mélyebb tartalmú lett imádságaiban, költeményeiben. írói emelkedésének íve kicsinyített mása a magyar nemzet s a föléledt magyar protestantizmus életfenntartó munkájának, ereje érvényesülésének. Minden egyes mozzanat visszhangot vert lelkében és lantja húrjain. Látta az utolsó emberöltőt, mely bűneivel örvénybe döntötte a hazát, egyházat, konkolyvetésével meg- szeplősítette a jövendő reményét, ződve, hogy ennek így kell lennie, hogy ez Istennek az akarata, hisz így oktatták, ő meg volt arról győződve, hogy az Isten más szemmel nézi őt, mással a jobbágyot s azokra a kiváltságokra, melyeket a vallás őneki nyújt, azokra a jobbágy nem számíthat, Szent meggyőződése volt ez. így pedig nem lehet azt mondani, hogy falnak vezetjük a szegény embert. De hamar eloszlott a felcsillanó kétely. Annak örült, hogy a tegnapi nap nem idézett elő nagyobb változást a nép vallásos meggyőződésében, legalább ő úgy hitte. Úgy gondolta dacban, engedetlenségben mutatkozik a hatás s ennek semmi nyoma. Egészen nyugodt volt. Mondhatnánk emelt kedéllyel fordult be parkja főutján. Ilonka futva jön elébe. Megcsókolja, beléje karol s így kíséri a kastély felé. Az öreg úr boldog volt. „Apuskám valamit kérnék én tőled“ — szólt Ilonka oly hízelgő hangon, mely még a csontjait is simogatta az öregnek — „úgy-e nem haragszol, hisz te vagy az én édes jó apukám.“ „Szólj leányom, mi az óhajod ?“ „De úgy-e nem haragszol ? Oly kívánsággal állok most elő, amilyennel még soha," „Kiváncsi vagyok leányom, beszélj 1“ „Jót szeretnék tenni egy szegény asz- szonnyal.“ az ifjúságot. Látta a magyarság napját a diadalmas hajnalodás, a fénylő delelés és az alkonyodás pillanatában. Gyengébb lelkek megrendülnek, az ő lelke, mert Istenben és Krisztusban élt, a nagy válságok, rianások összeomlások közt épen megtudta tartani hitét, reménységét. Tudott énekelni feltámadásról, új életről, mint a XVI. század keseregve is bizakodó lantosai. Meghajolt Isten vesszeje előtt, mert nemzete vétkezett, de egyúttal remélt, bízott is abban a ki „nem akarja a bűnösnek halálát, hanem hogy megtérjen és éljen“. A reményt leikével átölelve húnyt el, a nélkül, hogy lantjának egyetlen engedetlen húrja megtagadta volna az ő hitét, vagy a pusztulásba való belenyugvást, a sötét kétségbeesést tükrözte volna. Utolsó mosolya is a reményt, a virradást hirdette. A Luther-Társaság nevében búcsúzom egyik alapítójától, legrégibb tiszteleti tagjától. Nem pusztán a költőt, a hymnusok szerzőjét gyászoljuk. Kegyelettel gondolunk az ő patriarchai jóságos szívére. Jobban örült annak, ha egy ifjúban az isteni szikrát fölfedezte, mint hogyha garmada számra hullottak lábai elé a koszorúk. Gyönyörködve, szeretettel gondolt azokra, akik hagyatékát tisztelve elhagyott örökébe lépnek. Áldás a kidőlt hűnek poraira, áldás emlékére! Bizonyos félelemmel adta elő Ilonka e kérelmet, tudta, kemény fába vágta ez egyszer a fejszét. Rónay homloka egyszerre ráncokba futott. „Miféle szegény asszonyon akarsz te segíteni ? Éljen mindenki ahogy tud s viselje sorsét, amit Isten rászabott.“ „Édesatyám! a szegény Kovácsnén akarok segíteni. Férje meghalt. Négy kis árvája maradt vissza. Szegény özvegy betegen fekszik, majd éhen halnak gyermekei. Az Isten ellen vétkezik, ki látja ezt a nyomort s bár tudna, de nem segít rajtuk. Kis élelmet szeretnék vinni, úgy-e megengeded, édes jó atyám ?“ Ez egyszerű szavak a maguk őszinteségével meghatották a könyörülethez nem szokott szívet. „Nem bánom, küldess valamit néki“ — szólt egykedvűen Rónay, mintha parancsot adna, hogy dobjanak a kutyának egy darab kenyeret. „Magam viszem el édesatyám, meg is vígasztalom szegényt, tudom, nagyon fog neki örülni s miért ne nyújtsunk örömöt szenvedő embertársainknak, mikor az csak egy pár jó szóba kerül, úgye elmehetek édesatyám ?“ „Nem mehetsz. Rónay Ilonka nem fog
