Harangszó, 1928
1928-01-01 / 1. szám
1928 január 1 HARANQSZÓ. 3 Lejtő! Fékezz! (1927. december 31,-ike.) Irta: Hering János. Utasok vagyunk as Idők ország- útján. Néha zökkenőkön, néha sima, kényelmes útrészeteken gördül át velfink az Élet kocsijának kereke, hegynek föl, völgynek le. Egyszer a nap süt felettünk, máskor sötét felhők árnyéka borul fölénk. Aztán szabályos időközökben elérünk a pihenőállomásokhoz. Roskatag, ráncosarcu, őszszakállu vén ember támaszkodik a sorompónál, jelzőtábla a kezében, felírva rajta a pihenőállomás száma. Most is egy ilyen pihenőállomás van előttünk. A jelzőtáblán, amit a vén ember tart a kezében, ott van a száma is: 1927. Van, akinek figyelmét annyira leköti az út változatossága, hogy alig törődik a pihenővel és fut tovább. Van, aki merészen, könnyelműen szemébe kacag a sorompónál támaszkodó vén embernek: az öreg Szilveszter apónak és van, aki elhaladtában boszankodva legyint feléje. Van aztán olyan is, aki egy két pillanatra megáll a pihenőnél. Megáll, ki ezért, ki azért. Egyik, hogy még egy tekintettel elbúcsúzzon az elhagyott tájtól, az elmaradt ismerősöktől, a másik, hogy neki készülődjön és felszerelje magát a továbbutazásra. Én is megállók. Megállók pedig azért, mert ahogy rápillantok arra ségnek okáért, és különben se úgy volt szoktatva, hogy ellenvéleményt nyilvánítson. így hát elhatározták, hogy a Zsófit szolgálni küldik, s mivel Barna Péter — a fuvaros — úgyis bemegy a héten a városba a jegyzőné újonnan vásárolt varrógépjéért, az mindjárt beviszi magával a kisleányt is. Nem nagy határral volt a Zsófi cók- mókja, amit a mostohája összeszedett, mert az volt a jelszó, hogy majd a béréből szerezhet apránként mindent magának. Az édesanyjának egyik silányabb szőrruháját azonban félig-meddig hozzáigazította, hogy majd az legyen az ünneplője, de már a szép selyemkendők közül egyet se adott vele, hátha elveszítené egy ilyen gondatlan gyerek. .Hát csak megbecsüld megadat, szógám, szégyent ne hozz a faludra* — mondta kenetteljesen a bíró úr, mikor a jövendőbeli kis cseléd személyleirás végett a községházán járt az édesapjával. ,JÓ hirt halljak felőled. Ha szófogadó és jódolgo3 leszel, nem bánt senki — * biztatta az apja i3, mikor a síró kisleányt fölsegitette a Péter bácsi mellé a szekérre és föladta az ölébe a kis butyrát is. Mikor a temető mellett elkocogtak, egy akácfa megrázta utánuk fehérvirágos ágát — talán az édesanyja bucsuüdvözlése volt. Barna Péter járatos volt a városban, és egyenesen a cselédszerzó-bolt elé hajtott, ott pedig Zsófinak be se kellett ülnie a sok rátartós pályázó közé, mert egy terjedelmes asszonyság épen azt magyarázta nagy hangon a főnöknek, hogy neki nem ilyen kunkoritott hajú kisasszonyféle kellene, aki, ámbár semmihez se ért, jobban akar mindent tudni az asszzonyánál is és félti a kezét a munkától, ő maga pedig a szemét se hunyhassa le attól faló félelmében, hogy valami kár esik benne a nyolc legény és 3 inas között, mivelhogy az ö urának asztalos műhelye van. Ö csak olyan lóti-futi engedelmes leánygyereket szeretne, aki mindenben a kezére járna és akin még nem akadna meg a férfi szeme. A Zsófi kiválóan alkalmasnak látszott erre a szerepre, minélfogva a majszterné magával is vitte és el is helyezte jövendőbeli tevékenysége színhelyén, a tűzhelyen túl, a konyha sarkában. Ott töltötte ezentúl Zsófi életének nagyobb részét a mosogató-dézsa mellett és öblögette a tányérokat, fényesítette az evőeszközöket és súrolta a sok kormos fazekat, meg lábast. Ha elvégezte, megint élűiről kezdhette, változatosság okáért babot válogatott, vagy burgonyát hámozott. E foglalkozás közben fölrepedeztek a kezei, hogv téli időben a vér serkedt belőlük s külső megjelenése mindegyre szúrtosabb lett, legalább is az orra hegye mindig fekete volt. A sok vásott 8iheder el is nevezte őt azért Hamupipőkének, noha bajos volt elképzelni, hogy a piros-harisnyába bujtatott ösztövér lábszárak a bűvös óra jöttén majd aranycipellóbe bújnak és tündén táncot lejtenek. No, legalább nem vitt senkitse kísér- tetbe az a hórihorgas pesztonka ott a sutban, aki még évek múltán is késett leánnyá iperedni, noha — mint ezt az asszonya sokszor hangsúlyozta — az ételben ugyan nem volt fogyatékossága. Tényleg az ő kiváltsága volt, hogy lerághassa a majszter úr külön-pecsenyéjének csontjait, amit a sok legény a tálban meghagyott, azt mind megehette, a lábasokról pedig mind levakarhatta a reászáradt ételt. Nem is panaszkodott senkinek, és bár közben évek teltek-múltak el, rendületlenül állt a sarokban, mint őrhelyén a katona, miközben a műhelyből kihallatszott hozzá, mint egy nagy harci-lárma, a gyaluk szi- szegése, a kalapács kopogása, a legények füttye, az inasok viháncolása és a mester hangoä parancsszava. (Folyt kCTi)
