Harangszó, 1928
1928-05-06 / 19. szám
146 HARANQSZO. 1928. május 6. Rothermere lord a budapesti evangélikus főgimnázium voll növendékeihez. A budapesti ág. hitv. evangélikus főgimnázium volt növendékei nevében Haberern Pál dr. Rothermere lordhoz latinnyelv ti üdvözlőiratot intézett. Az egyesület üdvözlésére most érkezett meg Rothermere lord válasza. Többek közt ezt írja: Az egész világon átérezték már hazájuknak oly jogos fájdalmát és panaszait és én már látom felvirradni azt a napot, amelyen az Önök ügye teljességében igazságot nyer. emberek, hogy ne törnénk össze, hogy ne roskadnánk le a nehéz terhek alatt, ha magunkra vagyunk hagyatva, ha nincs egy megértő szív, nincs egy résztvevő lélek mellettünk, aki segít és megosztja velünk az egyedüllét terhét ? Azért osszuk meg egymás között a nehéz terheket, tegyük elviselhetővé szórványainkban élő híveinknek súlyos igáját. Ha testünknek egy, még oly kicsi, még oly igénytelennek látszó tagja szenved, a többi tagok mind bánkódnak vele s rögtön munkába állnak, hogy segítsenek a beteg veszélyeztetett tagon. Egész önkénytelenül megáll a láb s védekezik a kar és kéz, ha szemed világa veszélyben forog. S ha sebet ejtenek tested egyik tagján, valamennyi tag sietve küldi oda a vért, hogy új szövedéket alkossanak. S ha éltedet veszélyeztető bacillus hatol testedbe, a test valamennyi tagja s valamennyi vér- csepje, mint valami védősereg lázasan, dolgozik, hogy ha csak valamikép lehetséges, kilökje a halált- hozó kórt. Oh tanuljunk testünk tagjaitól. Bánkódjunk szenvedő hi tsorsosaink- kal és siessünk az ő segítségükre. „Ébredjetek, itt az idő, Keljetek fel, amig nem késő, Senki hátra ne maradjon. Ha fájdalma van egy tagnak, Fájjon az kicsinynek, mint nagynak, Hogy egy is el ne pusztuljon.“ Megtérés. Irta: Somogyi János. Mélységes sötét éj van... Vihar stivölt odaktlnn ... Dühöngve száguld végig a szélvihar a tájon... A falu néma csendben nyugszik... álmodja a békét, csendességet, míg fölötte villámok sugara cikkázik szerteszét... Az éjhalálban csak egy csendes kis ház árva ablaka világit, mint örökmécs a pusztában 8 ha betekintünk az ablakon, egy ifjú gondterhes fejét látjuk, amint asztalára hajolva, elmerengve nézi a szent könyvet, a Bibliát. Ajkán szelíd mosoly vonul végig, szemei gyorsan futnak végig a sorokon s egész lényén egy jóságos szívnek árnyéka látszik. Egy ifjú lelkipásztor a virrasztó lélek, aki nemrégen hozta el szivét, lelkét egy elhagyott kis faluba, Miklósvárba. S felvonulnak előtte a régi emlékek... A kedves élet szegény szülői háznál, a vidám diákélet, tele azonban küzdelemmel... Az Isten szolgálatába való szegödés, amikor is hűséget fogadott egy egész életre a Mindenek Urának... Miklósvárnak majd minden esztendőben más lelkésze volt, egy sem birta ki a mik- lósváriak szeszélyeit, örökös zsörtölődéseit, hitetlenségét 8 mikor a kerület püspöke őt: Amikor a múlt évben az az olasz hajó, a Principessa Mafalda sziklára futott és sülyedni kezdett, mindazok a hajók, amelyek közelében voltak s amelyek a szikratávíró jelentései útján értesültek a Mafalda szerencsétlenségéről, a veszedelem színhelyére siettek és megmentettek, ami csak megmenthető volt. Több mind hatvan gyülekezetünk s egyházi intézményünk folyton- folyvást szétküldi a vészj eleket: Mentsetek meg, mert tönkre megyünk! Oh ne izenjenek hiába. Teljesítsük kötelességünket. Ha egy tag szenved, minden tagok egyetembe bánkódjanak s ha egy tag tisztességgel illettetik, egyetemben örülnek minden tagok. Az az újja- don levő gyémántgyűrű, az a nyakadon levő aranylánc az egész embert díszíti, a lábadat védő saru s a melledet melegítő ruha, az egész testnek javára válik. Ha halljuk és olvassuk, hogy híveink a fővárosban és annak környékén, a vidéken, az alföldön s a Balaton, a Duna, Tisza, Rába partján, lent Bártfay Bélát küldte ki adminisztrátornak a miklósvári gyülekezetbe, mindenki azt jósolgatta, hogy ez sem bírja egy évnél tovább I Két hónapja van itt immár és tervez édes szép reménnyel egy boldog jövőt, amelyben visszavezeti e kis falut az Isten útjára, a szeretet és békesség országába... Eddig még nem sikerült semmi sem... A templomban a padok majd minden vasárnap üresek voltak, az utcákon a káromkodások, szitkok özöne hallatszott. A gyülekezetnek volt egy gőgös, felfuvalkodott lelkű gazdagja is: Tornyay Pál... Mulató természetű, uralkodni vágyó ember volt, aki lelkészét is szolgájának tekintette s családjával mereven elzárkózott mindenkitől, magát mintegy fel8őbbrendü lénynek tekintve.. Bártfay Bélával, az erős akaratú, ideális lelkipásztorral sehogysem értette meg magát... S mint egy gyorsan pergő film, pergett le Bártfay előtt az elmúlt két hónap, küzdelmes napjaival... S amint a villámok bebevillantak kis szobájába, egy árva könnycsepp ült szempillájára ... a szive siratta ezt a kis gyülekezetét. Csodát vári — isteni csodát... S a vihar még jobban dühöngött... Mintha túlvilági fúriák tüzet lehelnének mindenfelé, úgy sistereg — csapkod mindenfelé a villámok tüze... Az Isten haragszik, haragvó kezével intöjelet mutat annak Tolnában és fent Nográdban és mindenütt, ahol Isten igéjét éhező és szomjuhozó hívek találtatnak, egymásután építik az egyszerű és mégis csinos kis templomokat s megnyitják az iskolákat, ahol gyermekeik megtanulják mindazt, ami szép, jó és nemes, ahol gyarapodnak Isten és ember előtt való kedvességben, úgy ez az egész egyháznak díszére válik. S ha szórványba küldött bibliák, énekeskönyvek, imakönyvek, gondosan szerkesztett egyházi lapok, naptárok s egyéb építő irodalmi termékek által megerősítjük ott híveinket a vallás-erkölcsi életben, úgy ez az egész hazának díszére és javára válik. Nem felekezeti elfogultság, vagy hiú dicsekedés, ha azt mondjuk, hogy minden evangélikus templom, iskola, belmissziói intézmény telett szinte ott látjuk a feliratot : „Lux lucet in tenebris“, ha egyházunkat sötétségben világos- kodó lámpásnak mondjuk. Hiszen még a száraz statisztika is kénytelen bevallani, hogy ami az iskoláztatást, kuliurát, vallás-erkölcsi a falunak, melyben immár semmibe sem veszik az ö nevél. S amint az ifjú pap bibliáját behajtja, imára kulcso'ja a kezét, hogy pihenni térjen, kopogás hallatszik s egy őszhaju ember, az öreg Márfon harangozó lép be s riadtan kiált fel: Tisztelendő úr, az istennyila beütött a Molnár Péter szalmás házába, már lángban is áll al egész, jaj én nem merek fölmenni egyedül a toronyba, hogy félreverjem a harangot, jöjjön velem, magára biztos nem haragszik az Isten, mint rám, a nyomorult bűnösre I... Bártfay nem habozott, felvette kabátját s rohant ki a sötét éjszakába, föl a toronyba, melynek ablakából már látta a füstölgő lángtengert! S nekilendült, elszorult, fájdalmas szívvel meghúzta Istennek harangját, mely vészes kongatásával felverte álmából az alvó, bűnös falut. S az öreg Márton könnyes szemekkel nézett fel reá, a bátor Isten-szo'gára s hitet, erőt merített annak leikéből 1 Pár perc múltán, mikor látta, hogy a veszély nagy, Bártfay átadta a harang kötelét Mártonnak s futott le a lépcsőkön a tüzoltószertárhoz. Útközben egy pár álmos embert látott az ablakból kite- kintgetni, akik bizony nem nagy kedvet kaptak ahhoz, hogy őt kövessék. A szertárba ért, már akkor az öreg tűzör ott állt kulcsával mellette s fújta keservesen a
