Harangszó, 1927
1927-04-17 / 16. szám
132 HARANQSZÖ 1927. április 17. Luther családfa körében. Ma már a kaszások között is akad cigarettás. Rossz látni. Meg kell csak nézni: nagyobb a tarlója, kisebb a rendje. Az első kaszás azért még ma is jó pipás. Nem venné a cigarettát a szájába. De nem is illik az a magyar parasztéba. Kiábrándító látvány a cigarettázó szántóbéres, a kapásember. Hát még a kaszás ... Meg-meg- áll, sodor, nyálaz, rágyújt. Alighogy szippant belőle ötöt-hatot — eldobja. S kezdi élűiről. Olyan a magyar mezei munkás a cigarettával, mint a tüzes magyar ló — az igával, vagy a szamár a csikóval. De időt lopni jó, — mondogatják a régi- veretü hétszilvafás nemzetes urak. A cigaretta csak elegáns úrhoz és cingár szabólegényhez illik. A cigarettasodrással veszkődő kaszás kellemetlenebb látvány a szivarzó asszonynál, a cigarettázó leánygyereknél. Pompás pipázók voltak negyvennyolcas honvédeink is. Mindig magával "[hordozta^ pipáját az ölestermetü, zalai származású Bar- cza Boldizsár őrnagy, a negyven- egyedik zászlóalj rettentő,bátorságu parancsnoka. Nagy pipás volt Barcza Boldizsár, de rajtajis túltett Thassy Béla kapitány,^Barcza egyik századának parancsnoka. A gyerek honvédek is rászoktak a pipára. Még a tizennégyéves Gyömörey Jancsi őrmester is megtanult ott ,a Komárom-monostori sáncokban, akárcsak később kis- béresei az ukki istállókban, vagy a vendégoldalon. Talán nyugalmazott őrnagy korában sokszor szomorúan emlékezett vissza, milyen jóízű volt is a pipa a sáncokban, ha volt. A szegény embernek csak egy pipája van. Addig szívja, míg el nem törik, el nem veszti, vagy ki nem ég. A gazdagnak pipája is több van. De a sokat sem adná egyért — a legkedvesebbért. így van a lovaival, a puskáival is. Thassy Béla kapitánynak is megvolt a legkedvesebb, a legjobb pipája. Gyönyörű hatalmas tajték. Ezernyolcszáznegyvenkilenc május húszadikán Barcza Boldizsár őrnagy zászlóalja erősen támadta az oroszt. Uzdin és Tomasovác között. Uzdint Barcza szuronyrohammal akarta elfoglalni. Nehezen ment a dolog, mert a faluszéli malomnál az orosz üteg erősen kartácsolt és egy osztrák vadászzászlóalj bátran tartotta a malom előtti terepet. Thassy Béla rohamra vezette századát. De a vitéz század a kartács- és sortűzben megingott. Barcza Boldizsárj[megparancsolta Busbach Péter»nevű tisztjének: — Peti^előrejja századoddal, a malmot el kell foglalnunk, mert különben elvesztjük az ütközetet! A dobos rohamot ver, a trombita harsog és hatalmas rajtázással megindul Busbach százada. Szuronyt ragad maga Barcza és Thassy is. Az osztrák vadászok megfutamodnak. Barcza, Thassy, Busbach lóra kapnak és pár lassú osztrákot kiporolnak. — Éljen a magyar! — kiáltották a honvédek. Elfoglalták a fontos terepet. Nagy volt az öröm, csak Tassy Béla ült szomorúan az árokparton. — Mi baj, Béla? — kérdezték Barcza és Busbach. Thassy nem szólt. Szomorúan nézett maga elé. Percek múlva mérgelődve belenyúlt zsebébe, kivette tajtékját. — Látjátok, az a nyavalyás német agyonlőtte pompás tajtékomat... A honvédek már pipáltak. Hej, de rágyújtanék én is . . . Ilyen az én szerencsém. . . Már a harmadik pipám pusztul el. . . Nézegette a pipát s a tisztek csak akkor látták, hogy a keze erősen vérzik. — Ereggy a felcserhez, — kérte az öreg Barcza. — Bánnám is én a kezemet, csak ez a finom tajték volna ép. A honvédek pipáltak, örültek, de Thassy Béla kedve nem volt igazi kedv, míg új pipát nem szerzett. ... És ki tudja, izlett-e már abból a szüzdohány? *
