Harangszó, 1927

1927-02-20 / 8. szám

58 HARANQSZŐ. 1527. február 20. használásával igyekeznek a kitűzött díjat a maguk részére biztosítani. Hogy e versenyben emberi mél­tóságunkat megtisztelő módon sze­repelve győzedelmeskedhessünk, arra elő kell készülnünk. Az elő­készület pedig nehéz munkát kö­vetel tőlünk. Meg kell ismerkednünk első sorban önmagunkkal, a ben­nünk lakozó és a belőlünk kisugár­zó erőkkel, hogy azokat a saját erkölcsi értékünk emelésére és mások javára sikeresen kiaknáz­hassuk és méltóképen érvényesít­hessük. Ezáltal közvetlenül meg­ismerjük önmagunkat eredeti mi­voltunkban és közvetve ennek segítségével következtethetünk — minden félrevezetés és szemfény­vesztés dacára — a másoknál ta­pasztalt nyilvánulásokból és közlé­sekből mások lelki állapotára. önmagunknak megfigyelése és felfedezése, a saját egyéniségünk­nek tanulmányozása és kiismerése a tökéletesedés forrása. A saját lelkűnkbe való éles és hosszantartó belepillantás, a gyakori lélekvizs- gálat által fogyatékosságainkat a saját szemünkkel látjuk meg, ocs- mány és ravasz beszédeinket a saját fülünkkel halljuk meg és bű­neinket a saját szívünkkel érezzük meg. így áll elő lelkűnkben a be­ismerés és a megbánás érzése, így fogamzik meg ott a helyes célki­tűzés és komoly elhatározás gon­dolata és csak így indulhat meg nálunk egy magasabb rendű élet, mely testi és lelki egészséget, be­A két szomszédház. Elbeszélés. Irta: Farkas Mihályné. Egyszerű emberek történetét mondom, egyszerű nyelven, igaz lelkesedéssel. Nem könyvekben olvastam róluk, nem is színpadon láttam őket. Ott jártak-keltek körülöttem hosszú éveken át 8 én — nyitott szemmel figyelve — megismertem egész mivoltukat, kivül, belül. Szégyenlem hibái­kat, dicsekszem erényeikkel és mindenestül a szivembe fogadtam őket, mert véreim, mert magyarok, és nincsen az Égnek az a pazar áldása, amit nekik sokallanék 1 * * * Tavaszi napfény hinti aranyát a kisfa'usi templom tornyára és megcsillogtatja tetején a keresztet. Vasárnap délután van. Vége már az istenitiszteletnek, elzengték a kijövőéneket is és mindinkább halkulva búg az orgona, de csak nem indulnak ki­felé a hívek az Istenházából. Legfeljebb ha néhány menyecske oson ki, akit otthon étien kis csecsemője vár, a többiek bent­maradnak, hogy tanúi legyenek a jelenetnek, mikor egyszerre tartja esküvőjét a falu két derék legénye, akihez atyafiság, barátság vagy szomszédság révén, jóindulattal van mindenki. csületet, tisztességet, békességet és boldogságot nyújt. Az önmagunkkal való megismer­kedés folytán azonban nemcsak hibáinkról győződünk meg, de tu­datára jövünk annak is, hogy az erkölcsi értékünket megállapító té­nyezők miképen és milyen mérték­ben teljesítik kötelességeiket s mennyiségileg és minőségileg meny­nyiben szerepelnek és felelnek meg önmagunkkal szemben és mások irányában. Ennek alapján a saját javunkra és másokkal szemben és mások irányában. Énnek alapján a saját javunkra és mások boldo- gítására módunkban áll azoknak hatóerejét fokozni vagy tompítani, azoknak szerepkörét tágítani vagy szűkíteni s lelkűnknek összhangját megteremteni és állandósítani. Sok ember az önismeret jelen­tőségéről vagy nem tud, vagy nem akar tudni semmit s annak egyál­talában nem tulajdonít nagy fon­tosságot. Pedig enélkül állandóan a kisiklás, az összeütközés veszé­lyének vagyunk kitéve s hasonlí­tunk a megbízhatatlan, a fény- és zászlójelzésekkel nem törődő gé­pészhez, ki rozoga mozdonyát vál­tók által nem szabályozható, vasúti őrök ellenőrzése alatt nem álló, laza összeköttetésű síneken vezeti. A legtöbb ember önszeretete, hiú­sága, beképzeltsége és elbizakodott­sága folytán túlértékeli a saját egyéniségét s jobbnak, értelme­sebbnek, hatalmasabbnak, gazda­gabbnak tartja önmagát, mint aminő Jön is már a násznép a templomon végig, a két sor pad között ünnepélyesen, párban, lépegetve, kiváncsi gyereksereg tódul be utánuk. Az oltár előtt meeállanak, középen a két mátkapár, sudárnövesü, szép fiatalok. Vidám bizalommal tekintenek az isme­retlen jövőbe, nem félnek egymásra bfzni sorsukat. Mert hisz ezt a két házasságot nem jóakaratu nénémasszonyok szőttek- fonták össze ide-oda csoszogva, egymásnak szánták ők magukat még attól az időtől kezdve, mikor mint kis mezítlábas gyerekek lakodalma8dit játszottak a kertek alatt és sárga libák ballagtak nászkiséretül utánuk. Bencze Sándornak hivják az egyik vő­legényt, bogárszemű párja Nagy Rózi; Mikó Lajos neve a másiknak, mellette Gira Á®nes áll, piros arcát keretbe foglalja a rózsa-koszorú. Komoly csendben várják az esketőpapot a vidámság ideje maga utóbb jön el, csak egy kis fecskemadár, mely a nyitott ablakon át betévedt, röpköd ijedten csicseregve a szószék fölött. Fekete talárjában az agg lelkipásztor halad föl az oltár lépcsőin, és ősz fejét lehajtva megáll. Bölcs szavakat intéz az ifjú házasulandókhoz, figyelmezteti őket lépésük komolyságára, jámbor, istenfélő valóban. Ezeknek önbirálata any- nyira elfogult és részrehajló, hogy „másnak a szemében meglátják a szálkát, de a magukában nem ve­szik észre a gerendát“. Az élet forgatagában vannak aztán olyan „intelligens“ és „tevé­keny“ emberek, akik a sokszor hiszékeny és felületesen ítélő tár­sadalom kívánalma szerint alkal­mazkodnak, eszerint érvényesítik tehetségeiket s a külsőségre, a lát­szatra fordítanak gondot. Nem az Istennek, hanem a gyarló embe­reknek élnek. Ezért hemzseg a társadalom oly sok nagyképüsködő reklámembertől, hajmeresztő mu­tatványokat produkáló artistáktól, embertársaikat tévedésbe ejtő zsong­lőröktől és oly sok bolondságokat mondó és bolondságokat cselekvő - cirkuszi bohócoktól. A delfii templom homlokzatát az ókorban ez a felirat ékesítette: „Ismerd meg önmagadat!“ Emlé­kezzünk erre mindenkoron és cse­lekedjünk eszerint. Nemcsak köz­vetlen az Úrvacsora vétele előtt és után, nemcsak a reggeli és esti imánk elmondása alkalmával, de minden esetben, valahányszor csak szomjuhozza a lélek az igazságot. Levél. Nagytiszteletü Szerkesztő Úr! A „Harangszó“ pár száma ke­rült a kezembe s igen nagy érdek­lődéssel olvastam sorról-sorra. életre int és hathatósan kéri őket, hogy meg ne lanyhuljanak a szerétéiben, mely mindeneket eltűr, elfedez és megbocsát. Azután elmondja előttük az esküformát, egymásba teszi kezeiket és a mindenható áldását kéri frigyükre. Bencze Sándor és Nagy Rozi, Mikó Lajos és Gara Ágnes, házastársak már Isten és ember előtt. A templom előtt már várja őket a ci­gány és ahogy kisorjazik a násznép, menten rázendít a Rákóczi-indulóra. Azontúl már zabolátlan jókedv ve3zi át uralmát. Előkerül a pisztoly a vőfélyek zsebéből s vaktöltéssel szaporán puffogatnak, mig pántlikás csutoráikból borral kinálgatnak boldogot, boldogtalant A nyoszolyóleányok perecet, fonatoskalácsot dobálnak a tömeg közé, sikongatva, tülekedve veti magát utána a virgonc gyermeksereg. Végre, nagy nehezen párba verődik ismét a nászmenet s elindu nak végig a falu egyetlen utcáján a kocsmáig. Egyelőre ott mulatnak, mig elkészül az ebéd a lakodal­mas házaknál és majd hazahívják őket. Előlmegy a cigánybanda buzgón muzsi­kálva, utánuk a két mátkapár 8 nyomon követi őket a vőfélyek és nyoszolyóleányok koszorúsán, pántlikásan, táncokért lábaikat a zene ütemére egyengetve.

Next

/
Oldalképek
Tartalom