Harangszó, 1927
1927-12-25 / 52. szám
448 HARANOSZÓ. 1927. december 25 kozta ttunk s fáj nagyon az is, hogy székünk az atyai háznál soká várt reánk. Kitárjuk előtted szívünk. Jöjj, költözz belénk s vezess haza minket. Elég soká voltál Urunk jelentéktelen Hamupipőkéje karácsonyainknak.,Légy most központja, ura, királya. Ámen. Miatyánk... Dunántúli énekeskönyv 131. 10. és 11. vers. Oh kedves vendég nálam szállj, Bűnömtől ne isszonyodjál; Emeld magadhoz hívedet, Jer, térj be őrök szeretet. Tedd hajlékoddá szivemet, Erősítsd gyenge hitemet Hogy el ne felejthesselek, Sőt örökké dicsérjelek. gyermekkel koronázta meg. Most lett igazán a papház öröm hajlékává. Tisztelete» uram egy időre ott hagyta a palástot, bibliát, fölcsapott dajkának; alig várta, hogy vége szakadjon az istentiszteletnek s elszéledjenek a templomból a hívek, ott termett a kis bölcső mellett, gyönyörködni kicsi magzatában. Nőtt, serdült a kicsi gyermek. Szülei aggódó gondossággal nevelték, de meg is látszott rajta a szülői gond. Emberbecsüld, értelmes fiú lett belőle. Esténkint ha a játékba elfáradt, édes anyja lábához telepedett a földre s áhítatos lélekkel hallgatta az el fogyhatatlan tanulságos meséket. * * * Pálfy József (1812—1869) a soproni ev. tanítóképző alapítója. Fiainak szólította és fiainak nevezte tanítványait. Leikével megtöltötte az egész intézetet és benne vallásos, kitűnő módszerű tanítókat nevelt. Azonban elmúlt a nyár, már a hervadó ősz is eltemetkezett sárga falevéllel. Beköszöntött a zúzmarás téli idő; a »falu árvája« beszorult a mezőről a szülői ház fedele alá. Kelletlen vendég volt, nem törődött véle senki; mostohája még a jó édes apa szívét is elfordított tőle. Szőfogadatlan, dologkerülő, kószáló gyereknek festette le, a kit sorsára kell hagyni. A szegény fid érezte, hogy idegen, félve, bátortalanul nézett testvéreire, a »második asszony« fiaira, akik folyton dúskálkodtak a jóban. Hideg téli éjszakákon a konyhán húzódott meg. Elközeledett szent karácsony ünnepe, örömnapja ifjúnak, öregnek, szegénynek, gazdagnak. Józsi szívét is elfogta valami örvendetes érzés, talán a remény, hogy e szent napon ő sem lesz idegen a családi tűzhely mellett, hátha fölenged az öröm lángjától mostohája szívén a jég. Nappal sorra járta az ismerős házakat, este kissé felbátorodva tért haza, beosont a szobába, a hol öcscsei vidáman játszadoztak. Szomorúan leült az egyik sarokba s onnan nézte jókedvű játékukat. Később belépett anyjuk szép fehér kalácscsal s mindegyik gyermeknek szelt belőle. Az éhező árva szótlanul nyújtotta Karácsony. Mint ködök éjjel a néma tavon; Várt a világ szive hallgatagon, S végtelen éjeken, árnyakon át Küldte a földre az Úr a fiát. Jön, jön a gyermeke fényparipán, Hintája gördül a tüzkarikán. Angyal, idő, öröm, ég vele fut — Csengnek a csillagok, ékes az út. Jézus, a szent fiú, földre leér — Zeng a világ szíve, lángol az éj. Kutas Kálmán. Áldjátok azokat, akik üldöznek! Karácsonyi elbeszélés. Kertesen, egy szerény bakonyalji faluban még fiatal ember a pap, tiszteletes Bozsoki József uram, — de ha gondbaráidálta arcát, fehéredé fürtjeit nézed, erős ötvenesnek ítéled. Tekintete tétovázó, mintha elveszett boldogságát keresné; a gyümölcsös fái hasztalan hívogatják lombsátruk alá, ott is idegennek érzi magát, — a templom, a hol ő nála keresnek enyhülést az elfáradtak és megterheltek, az ő sebére nem ad balzsamot. Nem volt ő mindig ily komor, szótalaa és szórakozott. Néhány év előtt, még boldogabb embert alig találtál volna hét vármegyében. Vidám volt a ház, szelíd, okos papné arcáról sütött rá a verőfény, aki férjéhez igaz szeretetből ragaszkodott. Ha bú érte, az ő keze simította el férje homlokán a redőket, — az örömben ő volt boldog osztályos társa. Boldogságukat a gondviselő Isten házasságuk első éveiben fiúA boldog papiház azonban nem érte meg a szép remények valósu- lását. A család boldogsága búra vált. Rettenetes vendég tette lábát a küszöbre, — a félelmes, a ragadozó halál. A Bozsoki tiszteletes uram házából az édes anyát ragadta el, váratlanul, hirtelen. Anyátlanul maradt az anyai szeretet melegével nevelt fiú. Szegény gyermek I Talán azt sem tudta, milyen drága kincsét zárja a koporsó. Csak akkor érezte hiányát, a midőn leszállt az est és nem szólalt meg többé a beszédes mesemondó száj, nem intette szelíden : Imádkozzál gyermekem 1 Azonban nem sokáig volt anya nélkül. Apja sietett újra megházasodni, hiszen asszony kell a házhoz, anya nélkül útszéli bogáncs módjára nő fel a gyermek. Előkelő, szép úri nő költözött a házba aki fényhez, kényelemhez szokott, nem a munkát, hanem a szórakozást, mulatságot kereste. A kis árvával el-elmulatozott, míg rá nem únt, Mégis csókolta olykor-olykor, — de a szegény fiúcskának e csók olyan hidegnek tetszett. Kérdezgetéseire kelletlenül válaszolt, utóbb haragosan elutasította, hogy a kis árva sírva fakadt Utóbb, midőn neki is gyermekei születtek, — egészen meggyűlölte az első asszony fiát. Nem nézhetett reá jő szemmel, mindenért korholta, még atyja előtt is rágalmazta. Egy szóval olyan volt, mint a világ minden mostohája. A szegény gyermek elidegenedett a szülői háztól, a hol csak üldözést, megvetést tapasztalt. Naphosszat elidőzött a mezőn, virágokat szedegetett anyja sírjára, elhalászgatott a réti patakban. Nyaratszaka az arató nép után járt a tarlón, a hol a jő emberek feledtették fele árvaságát.
