Harangszó, 1927
1927-01-23 / 4. szám
28 HARANQSZÓ. 1927. január 23. Pozsony látképe. Ev. egyházunknak kiváló intézményei vannak itt: Theol. Akadémia, Líceum, Diakonissza Anyaház. élni ? 1 Azt gondolod talán, hogy az alvó Jézus nem elég mentség a te számodra s hogy az alvó Jézus erőtelen Jézus ? 1 Jan. 29. Segítségadás. Máté ev. 8.26. Lásd a Mester még a viharnak is parancsol, szabad-e hát még félned ? Ö azonnal kész segíteni rajtad, szabad-e hát kicsinyhitűnek lenned? 0 ha fedd is, de segedelmét nem tagadja meg tóled, Mit adsz te viszont neki mindezért, mivel köszönöd meg az 0 segedelmét s szabadítását, hogyan hálálod azt meg neki ? 1 Vagy csak elfogadod és azután tovább félsz, remegsz és aggodalmaskodói ? Van-e erre okod, szabad-e ezt tenned ? 1 Jan. 30. A segítség erőforrása. Máté ev. 8 . az. Megtanultad-e inár végre, hogy a te szabaditáscd és mentséged a Krisztus? Tudod-e már. hogy Ő az a kifogyhatatlan erőforrás, akihez kétségeid s gyengeséged a várkisasszony titkos szerelme. Szegény volt a hegedős, de dalban, szépségben annak nem akadt párja. Ha énekelt, kipirultak az arcok, könytől csillogtak a szemek. Ha nappal énekelt a pacsirta, ha este dalolt a fülemile versenyzett vele. A hegedőstől tanulták meg a suttogást, a csattogást. S ezért azóta százszor szebb a hangjuk. Egyszer nagy szomorúság költözött a várba: meghalt a várúr. A Ság tetején temették el felesége mellé, aki kira'ylány volt. Sokat sírt az árva vánrisasszonv, mert nagyon szerette az édesapját. Egyetlen testvérbátyja pedig egy szóval sem vigasztalta. A várkiasszony csak a várkápo’nában talált enyhülést. 01 keseregte el szive titkos örömbúját is. Nem is tudott mély, ártatlan szerelméről senki, még a hegedős sem. A szegény leány tudta, hogy nagy veszedelem keletkezhetett volna abból. Gonosz, szívtelen báty ja tömlöcbe záratta volna, elü dözte volna, a hegedőst pedig darabokra vagdaltatta volna, De nem sokáig lehet ám a szerelmet titkolni. Leg- elébb felfedezik azt a lányon az asszonyok. E't a várban egy vén szipirtyó. A várkiasszony bátyja ingyen kenyeret ado’t neki, mert olvasott a tenyérből, jósolt a madarak járásából, a szél haragjából és a fák beszédéből. A vén csoroszla meglátta a lánv titkos bánatát és hamar megtudta, kiért fáj a lelke. Felfedezte a lány szemeiben a szerelem el nem titkolható fényét. Szólni azonban hem mert senkinek. (Folyt. Mv.) idején soha nem fordulsz hiába, mert Ő még a kicsinyhitüeknek is segítségére siet és megmenti őket ? ! Vagy talán még te is, a szabadulás után is, csodálattal s felismerés nélkül azt kérdezed, hogy : „Kicsoda ez?“ Ismerd meg már végre a te Uradat, Krisztusodat, egyetlen Szabadiíódat, lelked- nek ÜdvÖzitŐjét! Abaffj OynU. I (Inkái Takách Sámuelné f | ■flBBHnHBBHBMBHBHBMBBDBBHIBMBBmBbM A* élet göröngyös utalt járók közül ismét kimaradt a sorból egy mélyen hivő lélek, kinek nagyon messze volt már az tít és nagyon közel a Mindenható Isten zsámolya, amely előtt megfáradt szívvel megpihenhetett. dukai Takách Sámuelné, a régi, vallásukért, hitükért mindent áldozni tudó búzgó protestáns nagyasszonyok igazi tipusa f. hó ll-én Répcelakon életének 85. évében elhunyt. Elköltözésével mélységes gyászba borította azoknak szívét, akik a legszorosabb gyermeki, rokoni kötelék kapcsán soha nem pótolható veszte ségüket siratják, de mélyen megrendítette mindazokat, akik hosszá évek során át tanúi voltak ennek a lelki kincsekben gazdag életnek. Akik maguk előtt látták, azt az egyházához, vallásához való igaz ragaszkodást, a protestáns névnek azt az önérzetes hordozását, amely lényéről szerteáradt, példaként állították maguk elé. Életútja nem volt tövisek nélkül való. Ezelőtt tizenöt évvel ragadta el a halál oldala mellől örömben, bajban hű osztályos társát, egyház- szeretetében mindenkép méltó hitvestársát dukai Takách Sámuelt, majd öt évvel ezelőtt késő agg korára érte a legszörnyübb csapás, családja büszkeségét szeretett jóságos fiát dukai Takách Márton nyug. főszolgabírót kellett eltemetnie. S ahányszor a súlyos sorscsapásoktól korbácsolva odamenekült hívő imádságos lélekkel a minden kegyelem kútforrásához, ráharmato- zott, új erőt öntött bele az Üdvözítő szava: »A te hited megtartott tégedet.« Élete végén aztán — mint ahogy a lenyugvó nap sugarai aranyozzák be legpazarabb szinpompájukkal a vidéket — az ő egyházát szerető, istenfélő szívének legfényesebb tanúbizonyságát szolgáltató, amidőn még megboldogult férje életében létesített előzetes megegyezésükkel répcelaki katélyát az ev. gyülekezetnek hagyományozta kisdedóvd céljaira. Temetése f. hó 14 én volt Répcelakon, amelyen a nagyszámú gyászoló közönség mélyen megrendülve kisérte el utolsó útjára. A temetési szertartást Tarján István ev. lelkész végezte, akinek magas- szárnyalású beszéde és imádsága után a családi sírboltban helyezték örök pihenőre a megboldogult földi porhüvelyét. Míg élt, kúriája kis kertjében, szobája minden sarkában virágok vették körül. Sok-sok virág: ezek voltak az ő büszkeségei; az ő lelke s a virágok lelke valahogy nagyon megtalálták egymást. S ahogy szomorodott szívvel kö- rülállluk a koporsóját úgy éreztem: minden körös-körül tele van hintve — a tél kellős közepén — tavaszi illatot lehelő virágokkal: a hálada- tosságnak, az örök emlékezésnek láthatatlan virágaival. Imádságos könyvét, amelynek lapjai oly sokszor látták ez ő felfohászkodó, magábamélyült arcát, vele temették el: hadd kisérje el oda, ahol a legszebb imádság, az ő 85 éves földi életének hite és cselekedei lesznek. De elkíséri az ittmaradottak hó imája is, melyen vigasztnyujtó szózatként csendülnek át az apostol szavai; »Mert ha élünk az Urnák élünk, ha meghalunk az Urnák halunk meg Azért akár éljünk, akár haljunk az Űré vagyunk,« Dr. Ajka/ István. Nyilatkozat a „LUTHER-NAPTÁR“ ügyében. Hetvényi Lajos fáradhatlan kezéből kiesett a toll, a Luther-Naptár árván maradt. Hogy ez a naptár mennyire szívéhez nőtt egyházunknak, — s milyen fontos missziót teljesít, — mi sem bizonyítja jobban, mint az a meleg érdeklődés, amely
