Harangszó, 1927
1927-05-15 / 20. szám
166 HAKANOSZÖ. [4Í1. tnáiu* l5 Tóbiás egy alkalommal egy alsó- ausztriai vásáron vett részt. Érdeklődött ott az evangélikusok sorsa iránt. S mikor megtudta, hogy a kevésszámú elnyomott evangélikusoknak mily súlyos ott a helyzetük, úgy érezte, hogy azokon tehetsége szerint segítenie kell. Ezidőtől fogva 50 éven át 106-szór utazott Ausztriába, először titokban, majd II. József türelmi rendelete után nyíltan, hogy a szétszórt evangélikusokat evangélikus ima- és énekkönyvekkel és iratokkal s ahol ezt szükségesnek találta, pénzbeli segéllyel is ellássa. Egész vagyonát erre a célra áldozta. Mint teljesen szegény ember halt meg 1824-ben ez a Kiessling Tóbiás, az osztrák egyházak eme segítő munkása. Nekünk már nem kell ily fáradságos és veszedelmes utakat megtennünk, hogy lelki Ínséget szenvedő bel- és külföldi hittestvéreinken segítsünk. A Magyarhoni Gyámintézet és a Németországi Gusztáv-Adolf egyesület szervei gondjaikba fogadják szórványban élő és segítségre, támogatásra szoruló evangélikus testvéreinket. S mennél jobban támogatjuk a Gyámintézetet és ennek közvetítésével a Gusztáv-Adolf egyesületet, annál jobban megfelelhetnek azok kötelességüknek és annál jobban megközelítik a nagy apostol által kitűzött nemes célt: „Mindenekkel jót tegyünk, kiváltképen pedig a mi hitünknek cselédeivel“. (Gál. 6.9.) Azért adakozzatok és áldozzatok a gyámintézet céljaira! Harangöntésen.*) Nemes harangérc, mely testvér Egyház- Leszel hivatva hirdetni hitét, [nak 5 e hitben Istent, a hatalmas bölcset, 5 majd zengve-bongva a magyar Igét. Áldott a perc, amelybe még mint lávát Meglátni hagyta az Úr ércedet, 5 áldott a perc, hogy két harangba öntve Hallak majd Hit és Hazaszeretet. Sopron, 1927. május 2, TOMPA KÁLMÁN. •) A szombathelyi Evangélikus egyház kőt új harangja öntésén, az öntés első perceiben ihletett költemény. Egy forró könycsepp. Irta;: f Petrovlcs Soma. Jakab mester B-ben romlott ember hírében állott, mindamellett azonban minden emberi érzésből nem vetkezett vala ki; voltak — különösen józan állapotában — jó gerjedelmei is. Egy ilyen volt, hogy Egy híres orosz író (Doszto- jevszky) mondja: „Ha minden orosz csak egy fát ültetne el életében, úgy egész Oroszországból csakhamar virágzó szép kert lenne és ha minden ember csak egy embert boldogítana életében, a világból paradicsom lenne“. Füzzük a gondolatokat tovább és képzeljük el, mennyire megerősödne a mi szegény evangélikus egyházunk, ha minden egyes felnőtt tagja — mondjuk csak — egy bibliának vagy énekeskönyvnek árát tenné le évente a Gyámintézet oltárára! Valóban akkor alaposabban segíthetnénk azon a közel 100 gyülekezeten s intézményen, amelyek most évente kopogtatnak a Gyámintézet ajtaján. Lelkészeink székesfehérvári konferenciája. Kapi püspök az ev. egyház feladatáról. Magyarhoni evangélikus lelkész egyesületünk Székesfehérvárott 3 napos konferenciát tartott. A konferencián egyházunk főpásztorai közül megjelentek: Kapi Béla és Kiss István püspökök, valamint Soltész Elemér tábori püspök. Részt vett azon több mint 100 evangélikus lelkész. A konferencia az Úri szent vacsorának vételével vette kezdetét, melyet Kiss István püspök és Paulik János nyíregyházi lelkész szolgáltattak ki. Utána Lujza nevű 3 éves leánykájához a leg- gyöngédebb szeretettel ragaszkodott. A kis lány szinte egész napon nem jött le apja kezéről. Mindenüvé magával vitte. Még ha a korcsmába is ment, lánykájának vele kellett lennie s nem egyszer történt, hogy alva vitte haza gyermekét s ily esetben biztos lépteit megőrzendő, néhány korttyal kevesebbet is ivott, nehogy baj essék gyermekén. A kis Lujza, kicsinyke fiafalka létére is, csakhamar észrevevé, mily veszedelmes hatással van a korcsmalátogatás atyjára. Előfordult gyakorta, hogy a korcsmába induló Jakab csendes, kegyes nejének még elég barátságos „jóestét“ kívána; hazatérve pedig dúlt-fúlt; piszkolta nejét s nem egyszer a leghevesebben összekapott vele: ablakot zúzott, tányért töri össze, dacára annak, hogy leánykája hozzásimult, őt cirógatva iparkodott megengesztelni s ha mindez nem használt, heves sírásban tört ki. Történt egyszer, hogy az atya újra a korcsmába menni és Lujzácskáját magával vinni készüle, de ez mindenképen ellenkezni kezdett: „Maiadjunk, maiadjunk* — tiltakozott hevesen. Mindhasztalan. Az atya karjaiba ragadva gyermekét az utcán terPaulik János lelkészegyesületi elnök tartalmas beszéddel nyitotta meg a konferenciát, melyben kegyeletes szeretettel emlékezett meg Pro- hászka Ottokár püspök elhunytá- ról, akinek a halála az egész keresztény magyar világot mély gyászba borította. — Prohászka lénye — mondotta, — az isteni kiválasztottság pecsétjét viselte magán és tanításait és írásait is minden keresztény tanulsággal olvashatja. Jólesik elmondani, hogy Prohászka minket sohasem bántott és épen ezért keresztény hazafiúi egyetértéssel emlékezünk meg róla s áldásunkat küldjük a Szentháromság-temetőben nyugvó püspök földi maradványai felé. Kapi Béla püspök mondott ezután az evangélikus egyház legfontosabb feladatáról, a belmissziói munkáról nagy beszédet. Az egyház fejlődésének alapvető problémája — mondotta, — a belmisz- sziós munka, mert a hivatalos egyház könnyen beleszárad a paragrafusokba és a dogmák rendszerébe, holott a dogmák csak külsőségekként szerepelhetnek és a Krisztus példája szerint való belső lelkiéletet nem helyettesítheti. Nem elég a krisztusi igazságoknak a templomokban való hirdetése, hanem rá kell nevelni az embereket ezeknek az eszméknek az életben való megvalósítására. A gyermekeknek zsenge korukban már rá kell eszmélniök arra, hogy Jézus élő személy, nem pedig egy dogmatikus mett. A leányka szusszanni sem mert atyja karjain. De im, az atya egyszerre forró cseppet érez kezén. Szemeit az égre veti, kérdezve mintegy, vájjon felülről szállt-e a csepp kezére. Azonban az ég tiszta, derült vala. Most gyeimeke arcára pillant. És iml A forró könnynek Lujzácskája kedves sze- mecskéjéből keile jönnie, mert ez csendesen sira s egy gazdag könny épen most lopődzott le arcán. Jíkab mester lábait e pillanatban meggyökerezni érzé a szemeit megszégyenülten szegezi a földre. Majd határozottan megfordmván, sietve hajlékába rohan. Itt gyermekét az asztalra tévén, melléje leereszkedik. Lujzácska szemei azonban eközben újra tiszták, vidámak levének s boldogságtól ragyogtak atyjára. Most nejéhez lép á férj s kiált: .Anyácska újra a tied vagyok, mától fogva korcsmába nem megyek, hanem veletek maradok s a rút iszákossággal felhagyok.* És úgy tett, amint beszéle s Jakab mester családi életében áldásos fordulat állott be. Ki más mivelte ezt, mint a jó Isten, ki az emberek sorsát oly titokteljesen vezérli, intézi, ez esetben ama jelentéktelen forró könycsepp által, mely Lujzácska arcáról atyjának kezére húllt.
