Harangszó, 1927
1927-05-08 / 19. szám
158 HARANGSZO, 1927. május 8. ha Schillernek vagy Goethenak valami szépségét magyarázhatta. Kár, hogy akkor a középiskolai tanítás nem foglalkozott még az emberiség szellemi fejlődésével. Gondolatok, irodalmi irányok keletkezéséről, elmúlásáról nem volt szó, külföldi irodalmak fejlődéséről senkise beszélt. Pedig mennyi szépet és okosat tudott volna erről Haniffel Sándor mondani! Később, mikor ezekről az irodalmi dolgokról beszélgettem vele, éreztem, hogy sok szépséget tudott volna közöttünk szétosztani, ha meg lett volna rá az alkalom. Az öreg professzorok eltávozásával jött az újak csoportja. Már nem univerzálisták, mint az öregek, hanem szakemberek, akik nagyon jól tudták a maguk dolgát. Több volt bennük az adat, kevesebb a romantika. Kevésbé voltak szónokok, de magyarázni jobban tudtak. Marusdk Pál jött közénk először. Szép szál szőke ember, finom, városi úr. Olyan nyugodt biztonsággal kezelte a tanítást, mint az orvos- professzor a boncoló kést. Tanítása, modora, egész viselkedése előkelő volt nekünk, akik még egy kissé mezeibb levegőhöz szoktunk. A líceumból a soproni felsőleányiskolába hívták át és ott lett igazgató. Mellette jelent meg Gecsdnyi Gusztáv, aki természetrajzi tudásával ejtette csodálatba az osztályt. Derült, fordulatos előadásából annál többet kaptunk, minél tovább tanított bennünket. A hatodikban már nagy érdeklődéssel vártuk az óráját. Tanultunk tőle eleget. Csoportjukhoz tartozott Fejér Lajos, aki talán a legerősebben hatott ránk. Szigorú, pontos tanár, aki irgalmatlanul megkövetelte a tanulást, de aki maga is állandóan tanult és minden órára lelkiismere- sen készült írásban. A latint tanította és meg is kellett tanulni, amit ő tanított. De talán még többet tanultunk a latin órán: magyart. A Magyar Nyelvőr által megindított nyelvtisztító munkát ő hozta be a soproni liceumba. Az alsóbb osztályok természetrajzi könyveiben még azt tanultuk, hogy a fülemüle bájdalu zenér, a zsiráf foltos nyak- orján és a bálna busa szökető. Fejér Lajos hatása alatt például Renner János azonnal helyettesítette a matematikai és fizikai szakkifejezéseket A fiatalabb tanároknál nem volt szükség erre, magukkal hozták a nyelvújítás hibáitól megtisztított nyelvet az egyetemről. De nemcsak jó szavakat tanultunk Fejér Lajostól, hanem jó kifejezéseket is. A latin fordításnak zamatos magyar beszédben kellett visszacsendülni. Ezért készült Írásban maga a tanár, hogy válogatott, szebbnél-szebb magyar kifejezésekben mutassa be, hogyan kell magyarul beszélni. Az érettségi után nem sokkal falun jártam unokatestvéremmel, aki máutt végezte akkor a gimnáziumot. A parasztok unokatestvéremet alig értették meg, engem megszeretet mosolygása lebbent felém. — Azt hittem már nem is búcsúzhatok tőled, nem sok időm van — Halkan, csaknem suttogva beszélt. — testvérem, a jó Isten áldjon meg,... Kati néni jöjjön közelebb,... legyen gondotok a kis fiamra, mig az uram magához veheti őt... köszönöm nektek, hogy utolsó napjaimban annyi szeretettel voltatok hozzám... csak a jóságos Isten fizethet meg érte... — Egészen kimerültén pihegett, fáradt szemét lehunyta. Aztán a kis fiát kérte magához. Nézte-nézte a gyereket, de nem szólt többet egy szót sem. Órákig álltunk imádkozó lélekkel, köny- nyes szemekkel mellette 8 ő feküdt némán mozdulatlanul. Egyszerre hirtelen felült az ágyon — vájjon honnan vehette ezt a nagy erőt? — szemei tisztán ragyogtak, tűzben égtek, karjait kitárta. Hozzárohantunk ... azt hittük, most szállt H belőle a lélek. De ö nem látott már minket. Nem látta azt a szerencsétlen embert, az urát sem, aki bomloitan rogyadozó inakkal, hiába futkozva az élet után, a kenyér után, — mint a vad, ha megérzi a veszélyt, úgy dőlt be az ajtón az utolsó pillanatban. Vérbeborult szemekkel, ziláló, lihegő irtózatos fájdalommal rogyott a haldokló aszértettek jól, mert Fejér Lajosnál megtanultam magyarul. így látom azokat, akik kertészei voltak a soproni líceumban a lelkek kertjének a nyolcvanas évek folyamán. Mennyit köszönhetünk nekik, annál jobban tudjuk, minél mesz- szebbről nézünk vissza rájuk. Ugy-e, kedves iskolatársaim, akik ha nem is egy osztályba jártunk, de ott tolongtunk a Melczerék körül, ittunk a kutból, amelyről később a vizsgálat kimutatta, hogy a földkerekség egyik legrettenetesebben megfertőzött kulja, de csodálatosképen senki se betegedett meg tőle. A soproni liceum növendékeit aztán később az életben is érték ilyen fertőző bacilusok, de nem betegedett meg tőlük a lelkűk, mert jó egészséget vittek magukkal. Mi mindnyájan, akik ott éltünk le esztendőket a temető kapuja és a csengetyü között, mi mindnyájan áldjuk azok emlékét, akik akkor ott tanítottak! Folyt. köv. OLVASSUK A BIBLIÁT! Becsüljük meg az Igétl Máj. 9. Becsüljük meg, mert Jézus nagyon megakarja becsültetni. János 12.41—45. János ÍZ fejezetének vége nagyon fontos. Fontossá teszi az a körülmény, hogy ez Jézus utolsó, nyilvános, templomi prédikációja. Utolsó beszédében a legfontosabbnak tartott dolgokról szól rendesen az ember. Fontossá teszi az is, hogy Jézus kiáltva mondja el ezt a beszédet, pedig szinte nem is tudjuk őt elképzelni máskép, mint csendesen beszélgetve. Nagy súlyt helyez tehát arra, hogy a hívei becsüljék meg az Igét. szony kezére. S ekkor leirhatatlan, soha el nem felejthető hangon a haldokló énekelni kérdett: „Légv csendes szívvel, légy békével 1 Bízzál ember az Istenben !a Csak ennyit I Halkan kezdte, de az utolsó szavaknál úgy hagyta abba, mint mikor egy alkotó művész csodás szinfoniájit játszva, olyan hatalmasat üt a zongorára, hogy azon visitva, búgva pattannak meg a hurok. Előre bukott, vége volt. Mi ott álltunk, némán,... egymás arcába meredve: legnagyobb vesztes, a küzdelemben társ nélkül maradt férj, Kati néni, aki az élet mostohaságát csendes szívvel tűrte eddig is, s én, aki a haldokló hattyúdalában olyan kincset kaptam, ami nemcsak akkor csendesítette le az én békétlenkcdő szivemet, de azóta is, mint a legcsodálatosabb, legbiztosabb hatású talizmán kisér életem nehéz és gondtalan óráiban. A kis hamupipőke elhallgatott... Mi mélységes csendben egymásra néztünk ... ajkunk néma maradt, de a szemünkben ragyogó könny... a lelkűnkből kitörő sóhaj azt hirdette, hogy a legvarázslatosabb erejű talizmán az övé volt: a kis idegen asszonnyé, a szürke kis hamupipőkéé. (Vége.) zem, 8 valami belső ösztön sugallatára csak egy szó buggyant föl az ajkamon: testvér... A két csodálatos szem rám nézett... Sohasem felejtem én el azt a tekintetet 1 Benne volt abban az egész tragédiája ... Aztán ismét lehunyta ... De az ajka mosolygott, s a kis ököl rásimult az én kezemre, s éreztem gyönge szorítását. Testvér I... Ki hinné, hogy ilyen varázsa van ennek a kis szónak, ha igazán szívből jön és szívre talál? Mindennapos vendég lettem aztán a Kati néni házánál. A gyerek már repdesett felém ha meglátott, 8 a beteg asszony — Így mondta Kati néni — könnyebben lélek- zett, amikor én is ott voltam mellette. A társulat szétoszlott, s a szegény férj újra csak Pestre ment, valami állást foglalkozást keresni. S e mellett futkozott szegény össze-vissza, hogy valamelyik szanatóriumban, vagy kórházban elhelyezze a napról- napra gyöngülő asszonyt. — De hiába. Nem is sokáig tartott a mi testvéries barátságunk, a beteg egyre gyengébb erőtlenebb lett... Egy délután Kati néni nem titkolt könnyeivel fogadott: „Vége már annak, szegénynek, kiköhögte az már az egész tüdejét 1* Amint beléptem bágyadt szeméből a
