Harangszó, 1927
1927-04-24 / 17. szám
140 HARANQSZO. 1927. április 24. Üdvözlő beszéd, mellyel dr. Zergényi Jenő kormányfőtanácsost elnöktársa: Ziermann Lajos lelkész köszöntötte 1927. Palmarum vasárnapján, abból az alkalomból, hogy a soproni evang. egyházközség őt ötödizben felügyelőjévé választotta. Méltőságos Kormányfótanácsos Úri Szeretve tisztelt Felügyelő Urunk 1 Amikor 21 érvel ezelőtt a soproni ev. egyházközség konventje első ízben választotta Méltóságodat felügyelőjévé, a konrentülés illusztris nagynevű szónoka, az Istenben boldogult Poszvék Sándor theol. akad. igazg. üdvözlő beszédében többek közt azt mondotta: »Nagyobb megtiszteltetés a közügyek terén ev. vallásu férfiút nem érhet, mint az, amidőn hitrokonai az egyházkormányzat legjelentősebb, legkimagaslóbb, legdíszesebb őrálló helyére, a felügyelői székbe hívják.« Ez a megtiszteltetés Méltóságodat most ötödször éri. Végig olvastam az 1906. évi felügyelőt választó konventül- és tagjainak névsorát. Hetvennyolcán voltak. Ebből a 78-ból időközben 53 sirba szállt, tiz elköltözött, illetve elaggott, vagy lemondott konventtagságáról. Maradt 15. Nem tudom, hány van itt ma a 15-ből I De azt tudom, azt megállapíthatom s megállapíthatja még inkább Méltóságod, ha végignéz az Össze8ereglett konventtagokon, hogy űj nemzedék támadt a réginek helyén. Addig oltsd a tüzet, amíg lobbot nem vet! Tolstoj után: Kiss Samu. 4. Mint az ölyv csap le a pacsirtára, úgy támad Iván a sánta Qavrilra. „Megkötözöm, — gondolja, most nem megy innen élve“. De Gavril lépéseket hallva körülnéz, felugrik s mint a nyúl karikáz tova a pajta mentén. „Nem menekülsz meg tőlem!“ — rikoltja Iván s rohan utána. Már majdnem nyakon ragadja, amikor Gavril félrecsavarodva kisiklik a kezei közül s tovább fut. Iván csak a kabátja szárnyát kaphatta el. A kabátszárny elszakad 8 Iván elesik. De egyszerre felugrik, segítségért kiált és fut ismét utána. Ezalatt Gavril a saját udvarára ért; Iván ott is üldözte. Éppen meg akarja fogni, mikor egyszerre csak elkábult valamitől, mintha kővel ütötték volna fejbe. Gavril egy tölgyfa-karót kapott fel s teljes erővel csapott le Iván fejére. Iván szemei előtt elsötétült minden s megtántorodott. Mikor magához tért, Gavril már nem volt sehol. Nappali világosság volt köröskörül s a saját udvara felől patS ime, ez az új nemzedék is, (a ma itt jelenlevő 98 konventtag) ép- úgy mint a régi, egyhangú bizalommal, osztatlan nagy tisztelettel, meleg szeretettel, hű ragaszkodással hívja Méltóságodat — hogy újból idézzem Poszvék Sándor szavait — »az egyházkormányzat legjelentősebb, legkimagaslóbb, legdíszesenb őrálló helyére, a felügyelői székbe;« múltját, nagyságát, jelentőségét, hivatását tekintve, Dunántúl legelső gyülekezetének felügyelői székébe. Nagy megtiszteltetés ez I Sokat ád Méltóságodnak ezzel a megtiszteltetéssel a soproni gyülekezet s ennek a gyülekezetnek két nemzedékei De hogyan is mondja az Ur: »Akinek sokat adtak, sokat kívánnak elő tőle s akinél sokat tettek le, többet kérnek elő tőle.« (Luk. 12 . 48.) Sokat várt ez a gyülekezet Méltóságodtól a múltban és sokat vár ma a jelenben. Amikor Méltóságod — ha jól emlékszem — második alkalommal foglalta el ezt a díszes helyet, oly szép és tartalmas és gazdag pro- grammbeszédet mondott, amely messze messze elhallatszott, amelyet meghallottunk mi is, akkor még oda át Vasmegyében. Amikor erről a programmbeszédről hallottam s azt egyházi lapjainkban elolvastam, szívemben egy titkos vágy, gondolat ébredt: »Ilyen felügyelő mellett szeretnék működni«. A jő Isten néhány évre rá meghallgatta titkos vágyamat és gondolatomat. Felügyelő Úr oldala mellé állított. Azt hittem akkor, hogy togás, recsegés hallatszott, mint valami gépzakatolás. Iván megfordul és látja, hogy a hátulsó pajtája teljesen lángban áll s már az oldalsó pajtába is belekapott a tűz; láng és füst, szikrák és perjék röpködtek a ház fölött. „Micsoda dolog ? Emberek 1“ — kiáltja Iván a kezeit tördelve. „Hiszen kivehettem volna a csóvát az eresz alól s eltiporhattam volna“. Kiáltozni akart, de elakadt a lélekzete, elcsuklott a hangja. Futni akart, de a lábai alig mozdultak, egyik a másikba fonódott. Nehezen tudott lépkedni; csak tántorgott, újból elállt a lélekzete. Megállt, levegő után kapkodott s úgy ment tovább. Mire a saját udvarára ért, az egész oldal-pajta égett. Már a ház sarka és a kapuk is tüzet fogtak. Belülről lángnyelvek csaptak ki, hogy nem tudott az udvarra jutni. Az emberek csoportokba verődtek, de semmit nem tehettek. A szomszédok marháikat hajtották s húzkodták ki az istállóból. Iván gazdaságáról Gavriléra csapott át a láng s amint a szél erősödött, végig söpörte az egész uccasort. A fél község leégett. Iván házából is kicipelték az öreget s a többiek is kirohantak úgy, amint voltak; minden holmijuk bennmaradt. Az éjjeli legelőn levő lovakon kívül minden marhájuk szép programmját, különösen bel- missziői programmját és sok egyébb mást is itt könnyen meg tudunk valósítani. Hiszen sorsunk kies helyen esett, szép örökség jutott nékünk osztályrészül, egy akkor még gazdag, sok szép. tekintélyes alapítvánnyal rendelkező gyülekezetbe vezetett s állított bennünket az Ur. És elkezdettük a munkát és szőttünk sok szép tervet. Ámde a világháború minden szép tervünket halomra döntötte. Sokáig, jajgattunk, sirtunk halomra döntött terveink felett. De legyen elég már a sírásból és jajgatásból. A gyülekezet ma Méltóságodat és Méltóságoddal munkatársait, a lelkészeket, tanítókat, presbitereket, kon- venttagokat uj munkára hívja fel. Ne hívjon hiába I Méltóságodnak programmjában, amit a múltban adott, sok olyan van még, ami a mai nehéz időben is megvalósítható. Valósítsuk meg ezt I Markoljunk keveset, de azt azután fogjuk meg jól. Legyen, mint első ízben mondá, a templom és iskola (szeretném ezt aláhúzni s azért mégegyszer elmondom) a templom és iskola mindenkor szeretetének tárgya. S ha a belmissziő terén nem tudunk most mindjárt újat létesíteni, tartsuk meg és fejlesszük azt, amit elődeink drága örökségként reánk bíztak: a testvéregyesület, a helyi gyámintézetet és női gyámintézetet, az árvaházat, az ovodát, bölcsödét, a diakonissza állomást, az olvasó és ifjúsági egyesületet, a nőegyletet és leányegyletet, a templomi énekkart, bennégett. Ott égtek a tyúkok ülőiken, a szekerek, boronák, kapáló ekék, az asszonyok szekrényei, a gabona a szérűn. Minden, minden elégett. Gavriléknál az állatokat kiszabadították s egyet-mást megtudtak menteni. Sokáig, egész éjjel égett. Iván a gazdasága közelében állt, mereven bámult maga elé s szünet nélkül azt mormolta: „Micsoda dolog? Emberek! Csak a csóvát kellett volna kivennem 8 eltiporhattam volna.“ Mikor azonban a padlás beszakadt, bemászott a házba, felragadott egy üszkös gerendát s vonszolta a tüzből kifelé. Az asszonyok vissza akarták tartani, de megint csak bemászott a házba. Szédülés fogta el, megtántorodott és elesett. A legidősebb fia utána mászott 8 kihúzta. A bajusza, haja és a ruhája összeperzselődött, az egyik keze megégett. De nem érzett semmit. „Az ijedtség elvette“, — mondták az emberek. Elaludt a tűz, de Iván még mindig a tfiz helyén állt és egyre azt hajtogatta: „Micsoda do:og? Emberek! Hiszen csak ki kellett volna vennem.“ Reggel a bíró fia jött hozzá. „Iván bátyám, az édesapád halálán van, hivat, hogy elbucsuzhassék tőled“. Iván az apját is elfeledte s nem értette, miről van szó.
