Harangszó, 1927

1927-04-03 / 14. szám

108 HARANÖSZŐ. 1927. április 3. nem, hogy mit szól hozzá a világ, melynek Ítélete becsesebb előttünk, mint saját lelkünk nyugalma, mit szól hozzá a divat, melynek zsar­noki hatalma előtt az egészségnek, a takarékosságnak, sőt nem ritkán még az erkölcsiség követelményei­nek is be kell hódolniok. Mikor pedig közéleti szerepkö­rünkben valami nyilatkozatra vagy cselekedetre kell magunkat elhatá­roznunk, hányszor esünk ennek a kérdésnek hatalmába, hogy mit mond rólunk a világ, különösen pedig azok az egyének, akik ré­szünkről az ő érdekeik szolgálatát várják. Hiszen az bizonyos, hogy nem helyesen cselekszik, aki a külvilág álláspontjával, a közvéleménnyel mereven szembeszáll. Csak a rend­kívüli nagy szellemeknek jelölte ki a gondviselés azt a hivatást, hogy a közvéleményt fölvilágosít­sák, tanítsák és irányítsák. Az em­ber társas lény és a társadalom összhangzatos nyugalma követeli, hogy az egyes a nagy egésznek érzés és gondolatvilágával egyet­értésben éljen, miként az úszó nem az ár ellen törekszik, hanem annak irányát követi. A társaságban élő ember nem önmagáé, — mondja Kölcsey. Sokat áldoz az egyes naponként a közérdeknek. Nem szabad azon­ban e mellett soha elfeledni, hogy a mennyei Atya az embert szabad­ságra, uralkodásra teremtette, de nem szolgaságra. „Ti szabadságra Addig oltsd a tüzet, amig lobbot nem vet! Tolstoj után: Kiss Samu. Egy faluban lakott egyszer egy Scser- bakov Iván nevű földmives. Meglehetős anyagi viszonyok között élt; teljes erejé­ben lévő férfi volt, a legmunkásabb az egész községben s három fia volt: az egyik házas, a másik éppen vőlegény, a harma­dik is elég nagy már ahhoz, hogy a gazda­ságban segítsen. Ivánnak a felesége okos, jó gazdaasszony volt, a menye is szelíd és dolgos. Egész családi életük egyetértő és békés volt. Tétlenkedő nem akadt a házban senki, Ivánnak hét év óta tüdőbaj­ban szenvedő öreg apján kivül. Volt Iván­nak mindene: három lova, egy csikaja, egy borja8 tehene s tizenöt juha. Az asszonyok varrtak a férfiakra s dolgoztak a mezőn; a férfiak pedig a gazdaságnak néztek utána. A termésük egyik évtől kitartott a másikig. A zabból futotta az adóra s egyéb napi szükségletekre. Iván nyugodtan, boldogan élhetett volna a gyermekeivel. Hanem volt egy tőszomszédja: a sánta Gavril, a Gor- gyej fia. Közte és Iván között kitört az ellenségeskedés. hivottattok Atyámfiái“ mondja Pál apostol (Gál. 5.13.). Ezzel a hiva­tással nem lehet összeegyeztetni azt a szolgai érzületet, amely a divatnak, vagy egyesek véleményé­nek rabjául szegődve minden ki­mondott szónál, minden cselekedet­nél egyedül azt tartja szem előtt, hogy mit szól hozzá a világ. És vajon mit értünk ez alatt a szó alatt „világ“? Vajon gondo­lunk-e arra, hogy amit közvéle­ménynek tartunk, azt a mi isme­retségi körünknek is csak egy résíe vallja, míg a másik és talán a na­gyobb rész épen ellenkező elveknek hódol. Meggondoljuk-e, hogy ez a függetlenség mily gyakran csábítja az embert cselekedetekre, amelyek sem a józanság, sem az erkölcsi­ség, sem a takarékosság Ítélete előtt nem állhatnak meg. Ellenben hányszor megakadályoz oly csele­kedetek véghezvitelében, amelyek a léleknek üdülésére s megnyugta­tására szolgálnának. A protestáns egyház híve minde­nekelőtt a végetlen hatalommal, az Istenséggel óhajt a kibékültség vi­szonyába jutni. Az ő lelki élete ennélfogva nem a külvilágra, ha­nem főképen saját bensejére irá­nyul. Felebaráti szeretete a közös Atya iránti gyermeki szeretetben és tiszteletben gyökerezik és annál- fogva gondolatainak és minden cselekedetének rugóját nem külső viszonyok és körülmények, hanem a lelkiismeretben nyilvánuló isteni akarat indítja s vezérli. A Krisztus Amig az öreg Gorgyej élt s Ivánnak az apja vezette a gazdaságot, békében éltek egymással a szomszédok. Ha az asszonyok­nak szitára, edényre, vagy a férfiaknak zsákra, szekérkerékre volt szükségük, csak átküldték a szomszédba s a legszívesebben kisegítették egymást. Ha egy borjú a má­siknak a szérűjére tévedt, haza hsjtották 8 csak annyit mondtak a szomszédnak: „Vigyázzatok, mert mi még a termésünk­kel széjjel vagyunk*. Hogy az egyik szom­széd a másik elöl a szérűben valamit el­dugott, vagy a pajtában elzárt volna, vagy hogy éppen egymást törvény elé idézték volna, — nem fordult elő. így volt ez a két öreg idejében. De amint a fiatalok vették át a gazdaságot, egyszerre megváltozott minden. Csupa semmiségből kezdődött s kelet­kezett az egész. Ivánnak a menye húsvétra rakosgatta össze a tojást; nap-nap után kiment a színbe, hogy a tojást bevigye a szekérü­lésből. De a gyerekek egyszer megriaszt­hatták a tyúkot s az átrepült a sövényen s ott tojott el. A fiatal asszony hallja a kotkodácsolást; de gondolja: „ráérek még, előbb összetakarítom az ünnepre a szobát; s majd azután megyek a tojásért*. Este megy a színbe, — nincs az ülésben a tojás. igaz követőjének tehát egyik főjel­lemvonása az is, hogy gondolatai­ban és cselekedeteiben nem arra figyel legfőkép, hogy mit szól hozzá a világ; hanem arra, hogy mit szól hozzá az önmagunk, felebarátaink és Isten iránti szeretet, a józanság, a becsületérzés, szóval azok a lelki erők, amelyeknek elhatározásában megnyugszik a lelkiismeret. A budapesti ev. egyház közgyűlése. Továbbra is követelik a két felső­házi tagságot; kívánják az 1894. évi XXXII. t.-c. eltörlését. Március 25-én tartotta meg ezidei évi rendes közgyűlését a budapesti evangélikus egyházközség. Kemény Lajos imája után Tolnay Kornél né­hány szóval megnyitotta a közgyűlést és utalt arra a körülményre, hogy az evangélikusokat a felsőházi re­form önérzetükben és jogaikban sér­tette meg. Már a régi főrendiházban a lehető legkisebb volt az evangéli­kus társadalom képviselete és most még ezt a delegációt is megcsonkí­tották. Mindaddig hangoztatni fogják tiltakozó álláspontjukat, amig a to­vábbi két kiküldött is be nem kerül a felsóházba. Tolnay Kornél megnyitó szavai után Kemény Lajos igazgató lelkész terjesztette elő évi jelentését. A re- verzális harc elmérgesedésének meg­akadályozását csak úgy tartja lehet­A menyecske kérdezi a kisebbik fiától, napától, hogy nem vitték-e be a tojást? „Nem — felelték — mi nem hoztuk be.“ De Taraszka, a legkisebb sógor azt mondja: „A te tyúkod a szomszédban tojott el; ott hallottam kotkodácsolni. S úgy repült on­nan vissza/ A menyecske nézi a tyúkot: ott ül a kakas mellett az ülőn, már a sze­mét is behunyta, aludni készül. Szerette volna megkérdezni tőle, hogy hol tojott el; de feleletet úgysem kapna. Átmegy tehát a szomszédba. Éppen szembetalál­kozik az öregasszonnyal. „No mi járatban vagy, lelkem ?* „Hogy mi járatban nénémasszony?' felel ő. „A tyúkom ma átrepül ide; vala­hol itt tojott el.* „A színét se láttam. Hála Isten, mieink már régen tojnak. Nem szorulunk a más­éra. Mi telkem, nem megyünk a más por­tájára tojásért.* A menyecske bántva érezte magát, egy zokszót mondott, a szomszédasszony visz- szavágott kettővel s megindult a veszeke­dés. Ivánnak a felesége, aki a kútról jött, szintén beleelegyedett a szóváltásba. Oda­fut Gavril felesége is, elkezdi a szomszéd- asszonyt gyalázni, hogy: ki volt, mi volt, megtoldva azzal is, ami nem volt. S lett nagy csetepaté. Egyszerre kiabáltak mind-

Next

/
Oldalképek
Tartalom