Harangszó, 1926

1926-03-14 / 11. szám

XVII. évfolyam. 1926. március 14. 11. szám. Alapította K A P I BÉLA 1910-ban. Laptulajdonoa: i Diniittll Latber-SzOvetsfio. As Országos Lntlier-SzŐTet- ség hivatalos lapja. Kéziratok, előfizetési dijak és reklamációk a HARANGSZÓ szerkesztő­kiadóhivatalának Szentgotthárdra (Vasvm.) küldendők. Előfizetést elfogad minden evang. lelkész és tanító. Megjelenik minden vasárnap. Gyászol ég, fáld, egész világ bánkódik, Az én szívem, bűnös szívem hánykódik. Saarkeaitó-UadóhlYatal: SZENTOOTTHÁRD. Vas vármegye. Flókkladihlratal .Luther-Társasig* könyv- kereskedése Bndapeat, Vili., SzentkirAlyl-u. 51/a. A „IURANGSZÓ“ •lóQxetéal Ara: ax elad negyedévre 16.000 korona. Félévre 30.000 korona. Csoportos küldéssel lO'/t-oH kedvezmény. Amerikába egész évre 2 dollár ; az utódállamokba az I. negyedre 20.000 K. Te vagy a Krisztus!... Lukács ev. 22.70. „Mon­dának pedig mindnyájan: Te vagy tehát az Isten Fia ? Ő pedig monda nékik: Ti mondjátok, hogy én va­gyok I“ Istennek egy kegyes életű em­bere — az öreg Rambach — a Jézus kínszenvedéséről írt könyvé­ben egy helyen ezt mondja: „Annyi bizonyos, hogy a földön nem élt még egy olyan vaksággal megvert nép, mint Izrael népe, mely Jézus személyének isteni voltát megta­gadta és arra vetemedett, hogy az Írásnak idevonatkozó, félreérthe­tetlen nyilatkozatait elferdítse. Mek­kora balgaság, hogy azok a Jézus korabeli emberek inkább hittek az egyik haldokló gonosztevő nyilat­kozatának, mint a haldokló Meg­váltó bizonyságtételének, amellyel személyének örök isteni voltáról tett tanúságot . . .“ De minékünk vallani kell a II. hitágazattal: „Hiszek a Jézus Krisz­tusban, Istennek egyszülött Fiában“, aki világosság a világosságból, való­ságos Isten a valóságos Istenből... A lelkünk meggyőződésévé kell ezt tennünk, hisz karácsonyi örö­münk ügye az volt, hogy „Isten úgy szerette a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta . . .“ Nagypén­teken csendesen ez a vigasztalás száll a szívünkbe: Isten Fiának, a Jézus Krisztusnak vére megtisztít minket minden bűntől. Husvét szent ünnepén magasra csap a mi örö­münk s ez az öröm így kiált fel: „Halott volt és íme él örökkön- örökké!“ Feltámadása hatalmasan bizonyítja a Péter hitvallását: „Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia!“ Áldozócsütörtüköu boldogan ismételgetjük a régi zsoltár igaz­ságát: „Ezt mondja az Úr az én Uramnak ülj az én jobbkezem felől, míglen vetem a te ellenségeidet a te lábaid alá zsámolyúl! . . .“ És boldog az, akit a pünkösdi Lélek elvezetett arra az élő hitre, mely a Jézusról így tesz bizonyságot: „Én Uram és én Istenem! . . .“ Akinek lelkében ez a vallomás él, annak élet és halál egyaránt nyereség, annak még az ítélet napja is örömnek napja lesz, . . . mert Krisztus akkor az övéit meg­ismeri, a hitüket igazolja, így szól­ván: Jól mondtátok rólam: „Te Mennyi örömteli emlék fűződik e naphoz. . . ! S mégis, ha ma emlékezni akarunk, csak a fájda­lom kétségbe esett kiáltása szakad fel kebelünkből: „Seregeknek Ura, Istene, meddig haragszol a Te népednek könyörgésére ?“ (Zsolt 80.5.) Az az imádott háromszinű zászló ma is ott leng házaink or­mán, hanem, óh de szeretnénk gyászfátyollal takarni le e drága trikolort! Szeretnénk világgá kiál­tani, 1 így ez a nap szabadságunk napja, de megcsuklik a hangunk, mert szabadság emléke rabsá­gunk ] minden keserűségét eszünkbe juttatja. 1848. március 15-én még a virág is azért nyílt, hogy szabad­ságért küzdő hős honvédek csákó­ját díszítse, ma pedig lehervadt e honnak legszebb virága. A mi nemzetünk története sötét betűkkel van írva. Mennyi hősi vitézség, mennyi áldozat, mennyi kiontott drága vér! Isten kevés népnek adta oly bőkezűen kegyelme ajándékait, de keveset ostorozott vasvesszejével úgy mint a miénket. Adott e nemzetnek olyan fiakat, kiknek hősiessége csodás, olyan vezéreket, kiknek bölcsesége párat­vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia! . . .“ „Jézus életemnek, öröme szívemnek, En üdvösségem! Jövel Uram, várlak, karjaimba zárlak, Édes reményem! Istennek áldott Fia, Tekívüled senki nincsen, Szívem kit szeressen ! Ha rettent a törvény és bűnöm, mint örvény Elborítni kész ; Ha zúg az ítélet, én akkor sem félek, Szemem terád néz. Kinyújtod felém kezed, Te vagy győzhetetlen pajzsom, Üdvöm, bátorságom!“ Ámen. * lan. És mégis mivé lett e gyönyörű hon ? ! Kik rettegtek egykor a ma­gyar fegyverektől, előttük ismeret­len vitézségtől, kik gyáván bujkál­tak a nagy világégés alatt s men­tegették hitvány életüket, azok rabolták meg most az ezer sebből vérző ledőlt testet. És mintha csak ideben is most teljesült volna be igazán Berzsenyi jóslata: „Mi a magyar most? Rút szibarita váz Letépte fényes nemzeti bélyegét S hazája feldúlt védfalából rak Palotát heverő helyének'“ Mintha csak most váltak volna valóra Petőfi keserű szavai: „Szégyen, szégyen! egykor mi valánk a sorsnak Számadó könyvében a legelső szám. S most leghátul állunk, semmit sem je­lentve . .. Kik lábunk ölelték egykor térdepelve Most arcul csapdosnak . . . szégyen rád hazám ! S mintha csak rólunk irná a zsoltárköltő: „Perpatvarrá tevéi bennünket szomszédaink között és a mi ellenségeink csúfkodnak raj­tunk.“ (Zsolt. 80.7. v. De hát miért kell ennek a nem­zetnek ennyit szenvednie? Miért, hogy könnyhullatásnak kenyerével etet és könnyhullatásnak árjával Március 15. Irta: Balogh Ernő.

Next

/
Oldalképek
Tartalom